2.4. Róma

Az előzőekben elmondottak alapján látható, hogy a – törzs vénei, a születésszabályozó „hivatalok” vagy egyszerűen az apa által – felnevelésre alkalmatlannak, fogyatékosnak ítélt gyerektől való „megszabadulásnak” többféle módozata lehetett az antikvitásban. Spártában a kitevés nem mindig jelentett egyet a halálos ítélettel, más hellén törzseknél és később Rómában viszont szinte mindig. Itt ugyanis az apa (pater familias) tradicionálisan korlátlan hatalma (patria potestas) nyilvánult meg abban a mélyen gyökerező szokásban, mely szerint az újszülött csecsemőt a szülésnél segédkező bábaasszony az apa lábai elé helyezte a földre. Ha az apa felemelte gyermekét, akkor ezzel egyszersmind kifejezésre juttatta eltökélt szándékát annak felnevelésére. Az újszülött felemelésének ezt a gesztusát „levatio”-nak nevezték. (Az édesanyák ugyanis Levana istennőhöz imádkoztak azért, hogy hasson oda: az apák neveljék fel újszülött gyermekeiket. Pukánszky, 2006.) A földön maradó csecsemő osztályrésze a kitevés lett.  Ebben az esetben szinte mindig megpecsételődött a sorsa: a szemétdombon végezte a hulladék (stercus) és állati tetemek között. Alkalmanként még innen is megmentették őket az arra járók.[1] (Häßler, 2005. 7). A római uralkodók újra és újra megpróbálták korlátok közé szorítani az apák ősi jogát élet-halál fölött. Ez azonban csupán abban nyilvánult meg, hogy az erős, egészséges fiú és leány újszülöttek esetében megtiltották a kitevést. A látható testi fogyatékossággal született gyerekek esetében azonban nem volt ilyen korlátozás.

Hozzá kell tennünk, hogy Rómában a gyakori magzatelhajtás és a gyermekkitevés gyakorlatának hátterében legtöbbször az alsóbb rétegek létszámnövekedéséből adódó mélyszegénység állt. Az impérium keleti tartományaiban példátlan mértéket öltött a nyomor, E témában írt tanulmányában Szlávik Gábor megjegyzi, hogy egyes időszakokban már szinte társadalmi méreteket öltött a gyermekkitétel. A keresztények nem követték ezt a gyakorlatot, közösségeikben tilos volt a magzatelhajtás is (Szlávik, 2007). 

Mindezek fényében – a rendkívül szegényes források ellenére – megalapozottnak tűnik a feltételezés, hogy az antik görög városállamokban és Rómában a nyilvánvalóan értelmi fogyatékkal született gyermekek sorsa legtöbbször a halálhoz vezető kitevés, az elpusztítás volt. Az életben maradottak is feltehetően örökös létbizonytalanságban élhettek. Nincs arra utaló fennmaradt forrás, amely bármiféle feléjük irányuló társadalmi méretű karitatív gesztus meglétére utalna úgy, mint például a szerzett testi fogyatékkal élők (például a háborúkban megrokkant katonák) esetében, akik a görögöknél már valamiféle csekély nyugdíjat is élvezhettek (lásd: Edwards, 1997. és Waldschmidt, 2006. 32.). Az egyéni jótékonyság gesztusai és az életben maradásukat lehetővé tevő támogató attitűd természetesen ettől függetlenül megnyilvánulhatott az ő esetükben is. Életük színtere legtöbbször a támogató családi közeg volt, amelyet csak ritkán hagytak el.

A Günther és Frank Häßler szerzőpáros könyvében négy pontban foglalja össze római apák döntésének indokait, amelyek gyermekük kitevéséhez vezettek:

1. Gyanakodhattak házasságtörésre, arra, hogy a gyermek apja egy másik férfi, esetleg egy rabszolga.
2. Egy mélyszegénységben élő családban az újszülött kitevésének oka lehetett többi velük élő gyermek, akiket táplálni kellett.
3. Tarthattak attól, hogy ez a többiek után született gyermek később örökségre tart majd igényt. (Az asszonyok gyakori elhalálozása miatt a férjek sokszor újra nősültek.)   
4. A gyermek kitevését motiválta a súlyos testi és/vagy értelmi fogyatékosság is (Häßler és Häßler, 2005. 8.).

A fogyatékos gyermekek és felnőttek megítélésnek, a róluk alkotott mentális képnek az ellentmondásos jellegére hívja fel a figyelmet Anne Waldschmidt, aki tanulmányában arra utal, hogy az antikvitás társadalmainak a közvélekedése nem egységes társadalmi csoportként kezelte a fogyatékos embereket (Waldschmidt, 2006. 32-33.).

A „normalitás” etalonjától eltérő, szembeötlő fogyatékossággal élő emberek megítélése más és más volt: egyeseknek akár isteni eredetű hatalmat is tulajdoníthattak, másokat viszont kirekesztettek a közösségből, mert úgy gondolták, hogy szerencsétlenséget hoznak a városra.

A mentális problémákkal élő személyek megítélése sem volt egységes. A Római Birodalomban az értelmi fogyatékos személyek mellé gondnokot rendeltek ki ügyeik intézésének segítésére. A beszédre képtelen siketnémákat is értelmileg is akadályozottnak tekintették, és kizárták őket a közügyekben való önálló részvétel lehetőségéből. A törpe növésű és az értelmi fogyatékos rabszolgák sok esetben a gazdagok mulattatását szolgálták, birtoklásuk magas presztízst kölcsönzött tulajdonosuknak, mindemellett úgy vélték, hogy szerencsét hoznak a házra (Braddock és Parish, 2001. 16.).