3.1 Reformpedagógiai jellemzők a mai óvodai gyakorlatban

A 19-20. sz. fordulóján új törekvések, áramlatok jelentek meg a pedagógiában, a reformpedagógiák: „Reformpedagógiának nevezzük az 1880-as évektől kialakuló, gyermekközpontú, a korszerűsített Herbart-i pedagógiával jellemezhető nevelés megváltoztatására irányuló, elsősorban az elit iskolákat érintő pedagógiai mozgalmakat.”(Nóbik Attila, 2001)

1900-ban jelent meg Ellen Key A gyermek évszázada című könyve, melyet a reformpedagógiák születése első fontos állomásának tekintünk, véleménye szerint a gyermekeknek vissza kell kapniuk gyermeki jogaikat, új nevelésre, új oktatási módszerekre van szükség.

A reformpedagógiák közül a Waldorf pedagógia, a Montessori és a Freinet pedagógia gyakorolták a legnagyobb hatást a mai óvodai gyakorlatra.

„Alig találunk olyan ma is aktuális pedagógiai gondolatot, didaktikai-metodikai megoldást, alternatív iskolakoncepciót, amelynek gyökerei ne nyúlnának vissza az irányzat valamelyik korabeli törekvéséhez.” – fogalmaz Németh András.

A reformpedagógiák legfontosabb közös jellemzői a következők:

- szembefordultak a 19. századi merev, uniformizáló szemlélettel, Herbart-i szigorral,

- ideológiai, pszichológiai, pedagógiai hátterük van,

- pedagógiájuk alapjait személyiségközpontú pedagógiai szemlélet jelenti,

- pszichológiájukat a gyermeki sajátosságok és szükségletek felismerése jellemzi, módszerük a gyermektanulmányozás,

- figyelmet fordítanak a múlt értékeire, a hagyományokra,

- szociálisan érzékenyek,

- pedagógiáik elmélete és gyakorlata egyaránt kidolgozott, koherens rendszer,

- a nevelés minden területére kiterjed figyelmük, nagy jelentőséget tulajdonítanak pl. a művészeti, testi, szociális készségek fejlesztésére,

- a szabadságszeretet, humanizmus, nyitottság, elfogadás a legfontosabb értékeik közé tartoznak.

Legismertebb képviselőik Rudolf Steiner, Maria Montessori, Célestin Freinet.