7.2 Család és óvoda együttműködése az átmenet időszakában

A szocializáció során  a gyermek számára rendkívüli élethelyzet a megszokott óvodai környezet elhagyása, amely esetlegesen a fejlődésében törést, retardációt, regressziót okozhat. Az ideális alkalmazkodás azonban olyan pozitív emocionális és  viselkedési mintázatokat rejt magában, amelyek segítségével a gyerek meg tud küzdeni a számára ismeretlen helyzet kihívásaival. Fontos megjegyezni, hogy a gyermeki reziliencia kialakulásához, sikerességéhez hozzájárul a gondoskodó, védő, de az önállósulást nem gátló környezet (család, óvoda). http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/tudomany-tortenet/ch10s02.html

A korai kötődési mintázatok meghatározzák az átmenetek sikerességét. Csányi Vilmos szerint az egészségesen kötődő gyermek már három éves korára képes az „elszakadás-helyzetet” kezelni, mert tudja, hogy az édesanya hamarosan visszatér. (Csányi 2000: 197-208.)

„A gyermek belső érése, valamint a családi nevelés és az óvodai nevelési folyamat eredményeként a kisgyermekek többsége az óvodáskor végére eléri az iskolai munkához, az iskolai élet megkezdéséhez szükséges fejlettségi szintet. Belép a lassú átmenetnek abba az állapotába, amelyben az óvodásból iskolássá érik.” (Óvodai nevelés alapprogramja, 2012: 9.)

Az átmenetek időszakában a gyermek számos új elvárással találkozik, amelyek arra késztetik, hogy aktivizálja tudását, sikeresen megküzdjön az új helyzettel, feladattal. Ennek eredményeképpen megkezdődik a személyes erősödés, növekedés folyamata. A gyermek kihívásként éli meg az iskolakezdést, kialakul nála a „koherenciaérzet”, az a tudat, hogy iskolásnak lenni jó.  

A gyermek aktív közreműködővé és megküzdővé válik, a kihívásokat mint eddigi kompetenciatudatának megkérdőjelezőit éli meg. Ha van fogódzója, korábbi eredményes megküzdések, érzelmi kapaszkodója (biztos kötődési háttér), akkor eredményesen veszi az „.akadályokat”