A szegénység szubkulturális sajátosságai és az oktatási rendszer

A szegénység szubkulturális közegében élő gyermekek azokat a körülményeket, normákat, és nézőpontokat ismerik, melyek saját környezetükben körülveszik őket. Azokat a viselkedési mintákat, viszonyulásokat, életvezetési és életszervezési stratégiákat ismerik, és fogadják el normaként, melyeket családi szocializációjuk során elsajátítanak.

Ezek a normák a legtöbb esetben eltérnek a többségi társadalom normáitól, nemegyszer ellentétesek azzal, ebből következően nem illeszkednek azokhoz a normákhoz és alapelvekhez sem, melyekre az oktatási rendszer alapoz. A megfelelő iskolázottság nélkül pedig ezeket a gyerekeket olyan értelmi, szociális és egészségügyi hátrányok is sújtják, melyek miatt felnőttként is nagy valószínűséggel szegények lesznek.

A szegénység szubkulturális sajátosságaiból adódóan kétféle módon is lehet eleve hátrányos az ilyen környezetben élő gyermekek részvétele az oktatásban.

Egyrészt ezek a gyerekek bizonyos esetekben nem járnak óvodába és iskolába, ezért nincs is módjuk elsajátítani sem a beilleszkedéshez szükséges normákat és viselkedési módokat, sem a megfelelő ismereteket.

Problémák adódnak akkor is, ha ezek a gyerekek járnak óvodába és iskolába. Egyrészt jóval kevesebb időt töltenek iskolába járással más körülmények között élő társaiknál. Ennek részben anyagi okai lehetnek, de szerepe van ebben a szülők és a környezet oktatással szembeni negatív attitűdjének is. Másrészt az intézményekben töltött idő minősége és hatékonysága is alatta marad sok esetben a legalább átlagos körülmények között élő társaikénál.

A Nemzeti Társadalmi Felzárkóztatási Stratégia  - Mélyszegénység, gyermekszegénység, romák – (2011-2020) helyzetelemzés szerint:

 „Az oktatási rendszer sajnálatos jellemzője, hogy nem képes csökkenteni a családi körülmények miatt meglevő hátrányokat.

Alapvető probléma:

- hogy a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók egy része a helyben elérhető oktatási szolgáltatásokat sem kapja meg;

- hogy nincs kellő együttműködés más ágazatokkal, így elsősorban a gyermekjóléti, gyermekvédelmi szolgáltatásokkal, és nem kap kellő hangsúlyt a szülőkkel való partneri viszony sem;

- a közoktatásban az oktatási kirekesztődés, mely egyrészt a jobb társadalmi státuszú tanulók iskolai elvándorlása, másrészt a területi elkülönülés és az iskolarendszer szelektivitása következtében alakul ki. Az olyan iskolákban illetve osztályokban, ahol az ilyen folyamatok eredményeként elkülönülnek a mélyszegénységben élő és roma tanulók, rosszabb az oktatás színvonala: alacsonyabb a szaktanárok által megtartott órák száma, az érintett intézmények gyengébb felszereltségűek más helyi iskoláknál és osztályoknál. Mindezek következtében erősödnek a meglévő társadalmi különbségek. Egy 2010-es kutatás szerint a roma többségi iskolák száma 2004 óta mintegy 34%-kal emelkedett. Ezen iskolák 70%-ban a teljes szakos ellátottság megoldatlan;

- hogy a pedagógusokat az alap, illetve továbbképzések során nem készítik fel a hátrányos helyzetű, vagy eltérő szocio-kulturális háttérrel rendelkező gyerekek oktatására, nevelésére, valamint a szülőkkel történő együttműködésre;

- hogy az oktatás nem biztosítja eléggé a munkaerő-piaci részvételhez szükséges alapkészségeket, nem alapozza meg az egészségkultúrát, az egész életen át tartó tanulást.”