Magyarország nemzetiségei. Rövid történeti áttekintés

A nem teljeskörű adatokra alapozva a demográfusok és történészek számításai szerint a 15. és 16. század fordulóján az akkori Magyarország lakosságának 80%-a volt magyar, nagyjából 20%-ban, főleg a határvidékeken éltek ezen a területen németek, szerbek, horvátok, szlovének, szlovákok és románok is.

A törökök kiűzése után a szervezett betelepítések során az elnéptelenedett belső területekre is nagyszámban érkeztek külföldi telepesek, ezzel az ország nemzetiségi térképe még sokszínűbbé vált. Ez az az időszak, melytől az itt élő nemzetiségek többsége itteni megtelepedését datálja.

Az alábbi térképen jól megfigyelhető az együtt elő nemzetiségek aránya és területi eloszlása. Nevesített kisebbségek: horvát, lengyel, német, román, rutén, szerb, szlovák, vend/szlovén. A mai elismert kisebbségek közül hiányoznak: bolgárok, cigányok, görögök, örmények, ukránok.

Magyarország népei a 18. században - térkép Barta János: A kétfejű sas hatalmában. Új képes történelem. Magyar Könyvklub - Helikon Kiadó, Budapest, 1997, 82. oldal

http://mek.oszk.hu/01900/01902/html/index289.html

Az itt elő kisebbségek évszázadokon át Magyarországot tartották hazájuknak. Ehhez az ún. hungarus-tudathoz hozzájárult, hogy a hivatalos ügyintézés nyelve mindenki számára a latin volt, szintén a latint használták az egyházi alkalmakon és a művelődésben, a mindennapi életben, és az ehhez kapcsolódó közigazgatásban, az egyházközösségekben és az iskolákban is minden kisebbség használhatta anyanyelvét. Gyakorlatilag nem volt különbség ebből a szempontból a magyar és bármely más nyelv között.

A nemzetiségek önállósodási törekvései a 18. század végén elsősorban a saját irodalmi nyelvek létrehozását, elfogadtatását és használatát célozták meg, természetesen ezek hivatalossá tételével a többségében kisebbségek lakta területeken. Ez csak a hivatalosan használt latin, illetve a többségi magyar nyelv háttérbeszorításával történhetett volna meg.

A nyelvi önállósodási törekvéseket a gazdasági és politikai követelések követték, például a román, a szerb és a szlovák kisebbségek területi autonómiát is el akartak érni, 1848-49-bem, illetve 1861-ben. Részben ezekre a követeléseknek következményeként jött létre a kiegyezés (1867). Az ezt követő polgári fejlődés jelentős elemét jelentették az 1868-as népoktatási- és nemzetiségi törvények, melyek Európában haladónak számítottak, és széles körben lehetővé tették a kisebbségek anyanyelvi nyelvhasználatát.

Magyarország nemzetiségi térképe 1891-ben. A szlovákok „tótok”-ként jelennek meg, hiányoznak a cigányok, görögök, örmények, ukránok.

Diószegi István: az Osztrák Magyar Monarchia, História 2000/9-10.

www.akm.externet.hu/km/terkep/adatok/mo1891n.htm

A századforduló után a korábbi haladó szemlélet mind a hatalom, mind a magyar népesség részéről kezdett megváltozni, egyre erősebbé váltak az ún. elmagyarosító törekvések. Ilyen intézkedés volt például a nemzetiségi nyelvek adminisztratív visszaszorítása az oktatásban (pl. Apponyi-féle törvény 1907.), valamint a nem magyar eredetű helynevek magyar változatának használata. Mint minden tiltás és korlátozás, ez is jórészt ellentétes hatást váltott ki. és tovább erősítette a nemzeti identitást.

A 20. század fordulóján az Osztrák – Magyar Monarchia nemzetiségi megoszlása a következőképpen alakult:

Diószegi István: az Osztrák Magyar Monarchia, História 2000/9-10.

http://lazarus.elte.hu/hun/maps/1910/nepek.gif

Mindezek alapján elmondhatjuk, hogy a történelmi Magyarország multietnikus jellegű. többkultúrájú, soknyelvű állam volt. 1910-ben a népszámlálási adatok szerint a lakosság 54,5%-a vallotta magyar anyanyelvűnek magát, alig több mint a lakosság fele. A trianoni békeszerződés után mind az ország területe, mint a lakosság lélekszáma jelentősen lecsökkent, és megváltozott az ország nemzetiségi – etnikai képe is.

Magyarország kisebbségeinek anyanyelvi megoszlása 1900 és 2001 között a következőképpen alakult:

(Vékás János, Statisztikai adatok az 1980-2002. évi népszámlálások összehasonlító elemzéséhez 241. o.)