II.2. Az I. Ratio Educationis

1775-ben az uralkodó az udvari kancellária egyik fiatal tanácsosát, Ürményi Józsefet megbízta a magyar iskolarendszer átfogó reformjának kidolgozásával. Az új Oktatási-Nevelési Rendszer, a Ratio Educationis végső szövegét Mária Terézia 1777. augusztus 22-én hagyta jóvá. (Teljes címe magyarul: Magyarország és a társországok átfogó oktatási-nevelési rendszere.)

A protestánsok eleve elutasították a Ratio elveinek átvételét. Arra hivatkoztak, hogy az iskolaügy egyedül az iskolákat fenntartó felekezetek, s mindenekelőtt a helyi egyházközségek hatáskörébe tartozik. Az államha­talomnak nincs joga ebbe beleszólni. A Ratio Educationis tehát – alkotói elképzelésével ellentétben – csak a katolikus iskolák belső rendjére gyakorolhatott befolyást. Ezzel együtt is mérföldkő hazai iskoláztatásunk történetében.

A Ratio első ízben kísérelte meg egy olyan egységes oktatási-nevelési rend­szer létrehozását, amely az állam, illetve az államhatalmat képviselő uralkodó felügyelete alatt áll. Az iskolák felekezeti jellegének és fenntartásuk feudális módjának megőrzésével kísérelte meg a különböző szintű oktatási intézményeket egységes állami szervezetbe rendezni.

Ha az első „Oktatási-Nevelési Rendszer” értékeit, pozitívumait kí­vánjuk összegezni, akkor a következő sajátosságokat gyűjthetjük csokorba:

• A hazai iskolarendszer állami (felekezeten felüli) irányítására és ellenőrzésére megteremtette a tankerületeket, élükön a tankerületi főigazga­tókkal és a népiskolai felügyelőkkel.
• A meglévő iskolatípusokat megerősítette, és szabálykönyvben rögzítette. Ezek a korabeli legfőbb iskolatípusok a következők: 

•  Határozott szervezeti kereteket és tananyagbeli tartalmakat kaptak az egyes iskolafokok. Magasabb szintre a tanuló ettől fogva csak az előírt feltételek teljesítése után léphetett. Kisgimnáziumba csak a tizedik életévüket betöltött elemi osztályokat végzett, írni olvasni, számolni tudó diákokat vettek fel.
• A középiskolai tananyagban – a humán ismeretanyag megmaradó túlsúlya mellett – a korábbinál több helyet kaptak a reál-ismeretkörök (számtan, természetrajz, fizika, földrajz). Tantárgyként írja elő a szabálykönyv a történelem, erkölcstan és az állampolgári ismeretek tanítását.
• A Ratio-ban kísérlet történt a gimnáziumi tantárgyak hasznosság szerinti felosztására. Megkülönböztet „minden tanuló számára egyformán nélkülözhetetlen”, „minden tanuló számára egyformán hasznos” és „nem mindegyik tanuló számára, hanem csak némelyeknek hasznos vagy szükséges” ismereteket. Így teremtődött meg a magyar tantervek történetében a kötelező, az ajánlott és a választható tantárgyak fogalma.
• Az 1777-es Ratio Educationis megszövegezői a tanítóképzés új intézménytípusát honosították meg: a normaiskolát („kiemelt anyanyelvi iskolák”, „schola capitalis”). Az első normaiskolát Bécsben nyitották meg 1771-ben, ezt követte 1775-ben a pozsonyi, majd 1777-ben a budai és a nagyváradi intézet. Egy évre rá Kassán, Pécsett, Besztercebányán és Győrben létesítettek normaiskolát. Ezekben az intézményekben a királyi katolikus népiskolák számára képeztek tanítókat. A protestánsok – tanügyi autonómiájukra hivatkozva – utasították el a normaiskolákat és a normamódszert.
• A Ratio Educationis intézkedési szabályzatában szó esik a testi nevelés, a játék, a szellemi felfrissülés fontosságáról, hasznáról is.

Mindezeken túl találunk az 1777-es Ratio Educationis-ban ellentmon­dásos, a korabeli állapotok konzerválására törekvő, a polgári haladást akadá­lyozó előírásokat is:

• A magyar nyelv nem kapott helyet a közép- és felsőfokú oktatásban. A tanítás nyelve a latin volt (a népiskolákat kivéve, ahol természetesen a tanulók anyanyelvén folyt az oktatás). A kisgimnáziumi osztályokban az anyanyelv csupán „segédnyelvként” szerepelt, de csak addig, míg a tanulók latintudása lehetővé tette az egynyelvű magyarázatot.

Az első Ratio Educationis megtörte azt a folyamatot, amely az 1730-as, 40-es évektől kezdve bontakozott ki Magyarországon. Az iskolák magyar jellege attól kezdve kifejezetten erősödött: megszülettek a magyar nyelvű tankönyvek, kísérletek történtek a magyar tannyelvű oktatásra. 1777-től kezdve viszont a kisgimnáziumokban a magyar csak egy lett az országban élő hét nemzetiség lehetséges segédnyelvei közül, semmi több.

• Ezzel szemben a modern nyelvek közül a német nyelv tanításának minden iskolai szinten kiemelt szerepet biztosított. (Másfelől ez a tény pozitívumként is értékelhető, hiszen először jelent meg iskoláinkban egy élő idegen nyelv – mint tantárgy.)
• Az első Ratio továbbra is a nemesség érdekeit tartotta szem előtt: eszménye a hagyományos latinos-retorikus, „barokkos” műveltség volt, közjogi-alkotmányjogi színezettel. A gimnázium elsősorban azoknak a nemesi származású fiataloknak volt az iskolája, akik annak elvégzése után visszatértek az „apai házba”, és átvették öröklött birtokuk irányítását, vagy – ennek hiányában – vagyonos nagyuraknak ajánlották fel értelmiségi szolgálataikat.
• Végezetül: a Ratio gimnáziumi tanterve – egészében véve – nem vette figyelembe a 10–15 éves korú tanulók lélektani sajátosságait. Nehezen megemészthető tananyagtömeg volt ez, tele fogalom-meghatározásokkal, fel­sorolásokkal.

Az első Ratio Educationis igen fontos dokumentuma a magyar iskolaügy történetének, de a gyakorlatra mégsem tudott igazán mélyen hatni. Mária Terézia halála után ugyanis fia, II. József került a trónra, aki a felvilágo­sult abszolutizmus szellemében egységes közoktatási rendszert kívánt meghonosítani az egész Habsburg-birodalomban.

A birodalmon belül a német nyelvnek kitüntetett szerepet szánt, a magyar országgyűlés hivatalos nyelvévé is a németet kívánta tenni az addigi latin helyett. Rendelete szerint a középiskola grammatikai osztályába senkit sem vehettek fel német írás- és olvasástudás nélkül. A német nyelvet minden iskolatípusban és minden fokon tanítani kellett, sőt németül kellett tanítani minden tantárgyat a magyarországi középiskolákban.

Tandíjat vezetett be a gimnáziumokban akadémiákon és az egyetemen. Ezzel is a társadalmi osztálytagozódás megszilárdulását kívánta elérni, minimálisra csökkentve az iskoláztatáson át történő felfelé áramlást, mobilitást. Szigorította a helyzetet az osztályzásról hozott rendelkezése. Ennek értelmében jobbágy származású tanulók csak akkor léphettek magasabb osztályba, ha kitűnő minősítést értek el. Polgárok kitűnő vagy I. rendűség esetén. Nemeseknél egy kikötés volt csupán, ha III. rendűek lettek, osztályt kellett ismételniük.

Előremutató cselekedet volt viszont az ún. „közös” iskolák felállítása a különböző vallásfelekezetű tanulók számára. Azokban a szegény falvakban, ahol csak egy felekezet tudott iskolát létesíteni, a király elrendelte, hogy a másvallású gyermekek is ebbe az iskolába járjanak.

A nemzeti ellenállás végül is meghiúsította a németesítő törekvéseket, a kalapos király – halálos ágyán – visszavonta rendeleteit.

Az 1790-ben trónra lépő II. Lipót uralkodásának elején úgy tűnt, hogy lehetőség nyílik a magyar iskolaügy újjászervezésére. Az 1790/91-es, vala­mint az 1792-es országgyűlésen a magyar nemesség már megfogalmazhatta a sajátosan magyar jellegű nevelésre vonatkozó követeléseit. Ezzel kapcsolatos eredmények a következők:

• Fontos vívmánya volt az 1790/91-es országgyűlésnek a protestáns vallásszabadság és ennek kapcsán a protestáns tanügyi autonómia törvénybe iktatása.

Az 1790. évi 26. törvénycikk hosszú, sötét időszakot zárt le a protestáns egyházak életében. Bár a római katolikus egyháznak továbbra is biztosította a „religio praedominans” (uralkodó vallás) szerepet, mégis elismerte az evangélikus és református egyházak önkormányzatát. Megadta számukra az iskolafenntartás, további iskolaalapítás, adománygyűjtés és külföldi egyetemjárás jogát.

Bármennyire is haladó lépés volt ez a törvény a szabad vallásgyakorlat terén, visszavetette azt az első Ratióval meginduló folyamatot, amely a hazai iskolarendszer egységesítése felé vezetett. A protestánsok ezután – tanügyi autonómiájukra hivatkozva – elutasítottak minden állami kezdeményezést, ami az iskolarendszerük fejlesztésére vonatkozott.

• Törvénybe iktatták a magyar nyelv iskolai oktatását is azoknak, akik nem tudtak magyarul. (Tehát nem valamiféle „magyar nyelv és irodalom” tantárgy keretei között.) Az oktatás latin nyelvűsége továbbra is változat­lan maradt.
• Létrehozták a Művelődési Bizottságot egy új tanügyi reform egy második Ratio Educationis kidolgozása céljából. Fontos lépés volt ez, a bizottságban együtt dolgoztak a magyar tanügy jobbításáért katolikus és protestáns egyházi és világi szakemberek. A Művelődési Bizottság 43 ülésén tüzetesen elemezte az első Ratio Educationis tapasztalatait, és a beküldött iskolaügyre vonatkozó javaslatokat. Mindezek alapján kidolgozták a „nemzeti nevelés általános elveinek rend­szerét”

Ezek között fontos alapelv az, hogy az országban minden gyermeket (osztály-hovatartozásra tekintet nélkül) azonos célok érdekében egységes, ingyenes, intézményes nevelésben kell részesíteni. Változatos iskolatípusokról kell gondoskodni, de ezekben olyan hasznos ismeretek tanítása történjék, amelyek felkészítik a növendékeket jövendő hivatásuk betöltésére. Különös hangsúlyt helyeztek az elemi iskolák (kisiskolák) fejlesztésére.

A vallástant külön kell tanítani az egyes felekezethez tartozó gyermekeknek úgy, hogy közben vallási türelemre, a más vallásúak iránti toleranciára neveljék őket. Valamennyi tanulónak közös, egységes erkölcstant kívántak oktatni a tervezet készítői. Az oktatás nyelvévé a magyart akarták tenni.

Képek az első Ratio Educationisból