V.2. Népiskolák

Eötvös József tudta, hogy a törvény rendelkezéseinek végrehajtásához hatalmas anyagi befektetésre lesz szükség, és hatása is csak évtizedek múlva lesz érzékelhető. A népoktatási törvény nyomán jelentősen korszerűsödött a magyar elemi iskoláztatás, de a fejlődés hosszú folyamat eredménye volt. Eötvös munkásságának gyümölcse csak jóval halála (1871) után ért be.

Korabeli becslések és felmérések alapján, a törvény megjelenésének idejében a tanköteles gyermekeknek 48%-a járt iskolába. 1872-re ez az arány már 55%-ra módosult. A századforduló táján, 1896-ban 79% az iskolát látogató gyermekek száma, 1913-ban pedig már 93%. Ugyanez a fokozatos fejlődés mérhető le az írni-olvasni tudók számarányának változásán is. Az alábbi táblázat adatai érzékeltetik ezt a folyamatot:

Másfelől az is tény, hogy a fejlődés korántsem volt töretlen vonalú. A kezdeti nehézségekről maga Eötvös József számolt be az országgyűlésnek 1870-ben beterjesztett jelentésében. Adatai szerint a községek 15 százalékában semmiféle iskola nem volt. Az 1869-es adatok szerint kis községekben egy tanító 25–30 gyermekkel foglalkozott egyszerre, városokban viszont ez a szám 200 főre is emelkedhetett. (A népoktatási törvény szerint egy tanító 80 gyermeknél többet nem taníthat.)

A tanköteleseknek – mint láttuk – csupán fele járt iskolába. Ha a tankötelezettség egy csapásra megvalósult volna, akkor további 13 783 tanítót kellett volna alkalmazni és 14 157 tantermet építeni. A helyzetet tovább nehezítette a meglévő népiskolák nagy részének hihetetlenül elhanyagolt állapota.

A néptanítók csekély száma és alacsony színvonalú képzettsége is nehezítette a fejlődést. Jelentős részük nem ismerte a kor színvonalának megfelelő taneszközöket, szemléltetőeszközöket. Természettani ismereteik is rendkívül hiányosak voltak. Mindezeket a visszásságokat tetézi, hogy egyes megyékben több olyan tanító volt, aki még írni sem tudott.

Eötvös József kultuszminiszterként rendkívül sokat tett a népiskolák tanszeköz-ellátásának korszerűsítéséért. 1868-ban tankönyvbizottságot hívott életre, melynek célja a népiskolai olvasó- és tankönyvek, valamint a „vezérkönyvek” (tanítói segédkönyvek) színvonalának fejlesztése volt.

A bizottság tagjai egyetértettek abban, hogy a „népiskolai tanítás biztos sikere mindenekfelett a tanító egyéniségétől függ”, de abban is, hogy a népiskolai tanítás színvonalát jelentősen befolyásolják a tanítók vezérkönyvei és a tanulók tankönyvei. (Figyelemreméltó, hogy a jeles elméleti és gyakorlati szakemberekből álló tankönyvbizottság akkori szóhasználatában a tankönyv mint „tanításban irányul követendő vezérfonal” szerepel.)

Sok új tankönyvre volt szükség. Eötvös és a tankönyvbizottság a tankönyvírás terén „szabad versenyt” teremtett: ismert szakembereket kértek fel tankönyvírásra (rendszerint egy és ugyanazon könyv írására többet is), de mellettük bárki szabadon pályázhatott kéziratával. Az eredmény nem maradt el, értékes népiskolai tankönyvek és tanítói vezérfonalak egész sora született Eötvös minisztersége alatt.

Ezek az Eötvös-féle tankönyvek számos kiadást megértek, sőt lefordított, nemzetiségi nyelvű változataik is megjelentek. A német, román, szlovák és egyéb nemzetiségi tankönyvek – a magyar könyvből fordított szövegeken túl – szép számmal tartalmazzák a nemzetiségi költők, írók műveit is. Egészen az 1910-es évek végéig használták ezeket a nemzetiségi tankönyveket, melyek a népoktatás eszközével segítették elő a Kárpát-medencében élő népek egymás iránti megértését.

Népiskolai faliképek a 19. század végén Magyarországon

Eötvös József 1871-ben bekövetkezett halála után lelassult a magyar népoktatás korszerűsítésének folyamata.

Az 1868-as törvény szerint az oktatás nyelve a tanulók anyanyelve – amennyiben ez „a községben divatozó [tehát általános] nyelvek egyike” – ez a jogszabály volt érvényben az 1920-as évekig. Ezen belül 1879-től valamennyi népoktatási intézményben kötelező tantárgyként bevezették a magyar nyelvet. Az 1907-ben, Apponyi Albert minisztersége alatt kiadott törvény a nemzetiségi egyházi iskolák államsegélyét ahhoz a feltételhez kötötte, hogy a tanulók a negyedik osztály elvégzése után magyar nyelven – írásban és szóban – alapszinten helyesen ki tudják magukat fejezni. (Az oktatás ingyenességéről szóló – indokolt és időszerű – 1908. évi 46. törvény szintén Apponyi Albert nevéhez fűződik.)

A magyar nyelv államnyelvvé tétele és széles körű terjesztése egy soknemzetiségű polgári államban indokolt törekvés volt. Ez azonban nem párosult kellő körültekintéssel és a nemzetiségi jogok tiszteletben tartásával.

Ellentmondásos volt tehát a népoktatás fejlődése a századforduló táján. Eötvös eszménye a községi népiskola egyre jobban háttérbe szorult a már működő felekezeti és az újonnan telepített állami iskolák mögött.

A XIX. század utolsó éveiben, Wlassics Gyula minisztersége alatt ezer új állami népiskolát létesítettek a millennium tiszteletére. Ezek többsége nemzetiségek lakta területre került, hogy mint „ezer bástya” a „magyar kultúrának tartalmával, bájával és varázsával” hasson a felnövekvő generációkra. Az állami iskolák térnyerését példázza az is, hogy míg 1869/70-ben csupán négy volt belőlük, 1918-ban már 3791 működött.

A tankötelezettség végrehajtásának fogyatékosságát elemezték 1905-ben, a hatodik egyetemes tanítógyűlés küldöttjei. Adataik szerint 1000 tanköteles gyermek közül az I. osztályba jár 313, ebből a IV. osztályba 145 jut el, az V. osztályba 78, a VI. osztályba pedig 47. Az iskolák 67%-a teljesen osztatlan volt. Egy tanítóra átlagosan 61 gyermek jutott. A törvényes előírás szerinti tíz hónapot csak az iskolák egyharmadában tanították végig.

Népiskolai tanterem a 20. század elején. Millenniumi iskolatörténeti kiállítás