III.5. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc oktatásügye
1848 márciusa végre megteremtette a magyar társadalom gyökeres polgári átalakulásának feltételeit. Ezzel párhuzamosan megindította egy új magyar közoktatási rendszer kiépítését is. A kormányban Eötvös József felügyelte ezt a területet.
Az 1848. évi XI. törvény elrendelte, hogy „minden bevett vallásfelekezet egyházi és iskolai szüksége közálladalmi költségek által fedeztessék”, tehát közadóból. Ezzel megszűnt hazánkban az iskolafenntartás évszázados múltra visszatekintő feudális módja.
1848 tavaszára már megnőtt azoknak a tábora, akik a francia és porosz mozgalmak hatására az iskolaügyet teljesen el akarták választani az egyháztól, és felekezetektől független állami közoktatásügyet kívántak. Vezetőjük Tavasi Lajos volt, a felekezeti iskolák tanárait tömörítő Nevelési Társaság létrehozója. Jelentős szerepet játszott az 1848 júliusában megrendezett pedagógustanácskozás, az első „közös és egyetemes tanítói tanácskozmány” megszervezésében és lebonyolításában.
Eötvös 1848. július 24-én a népképviseleti országgyűlés elé terjesztette a népoktatás rendezéséről szóló törvényjavaslatát.
A törvényjavaslat nem az alsó fokú oktatás részletes szabályozása, hanem keret: a népoktatásügy alapvető elveinek foglalata.
Első paragrafusában Eötvös úgy fogalmazta meg az elemi oktatás célját, hogy segítségével „a gyerekek a tudomány első elemeibe avattassanak”.
A törvényjavaslat szövege leszögezi, hogy az állam feladata kettős:
- Gondoskodnia kell arról, hogy minden helységben legyenek népiskolák,
- másrészt azt is ellenőriznie kell, hogy minden iskolaköteles gyermek igénybe veszi-e az alapműveltség megszerzésének a lehetőségét.
A tankötelezettség fiúknál hattól tizenkét éves korig, leányoknál hattól tízéves korig tart.
Az állami elemi iskolákban a tanítás ingyenes. Az iskolák fenntartása a község felnőtt lakosságára kivetett iskolaadóból történik. Ez az egyénenként fizetett állami adó öt százalékát teszi ki. Ha ez nem elégséges, mód van államsegély igénybevételére.
Az oktatás nyelve: a község lakossága többségének anyanyelve. Nemzetiségek lakta vidéken a magyar nyelvet is tanítani kell.
Az iskolában olyan tantárgyakat kell tanítani, „amelyek a polgári élet minden viszonyaiban szükségesek, figyelemmel arra, hogy a gyermekek inkább alapos, mint sokféle ismerethez jussanak”. Ezek a következők: írás, olvasás, számolás, természettan, természetleírás, hazai történelem és földrajz, polgári jogok és kötelességek, testgyakorlás, éneklés.
A vallástan nem iskolai tantárgy. Ugyanakkor a törvénytervezet meghagyta az iskolák felekezeti jellegét abban az esetben, ha egy helységben egyazon felekezetből legalább ötven iskolaköteles gyermek él. Az ötvenes létszám alatt „közös” (tehát felekezetközi) az iskola.
A nyelvhasználat körüli vita eredményeképp az a módosítás került a szövegbe, hogy a magyar nyelv egyrészt minden elemi iskolában rendes tantárgy, másrészt az oktatás nyelve mindenütt (tehát nemzetiségek lakta vidékeken is) a magyar. Viszont akik ezt nem értik, azoknak anyanyelven kell magyarázni a tananyagot.
Heves vihart váltott ki az iskolák felekezeti jellegének kérdése is. A törvény idevonatkozó paragrafusának tartalma így módosult a vita után: az állam csak közös iskolákat tart fenn minden felekezeti jelleg kizárásával. Ugyanakkor a felekezetek – saját költségükön – létesíthetnek iskolákat. Azok a lakosok, akiknek gyermekei ezeket veszik igénybe, nem mentesülnek az állami iskolaadó alól.
Az országgyűlés felsőháza 1848. augusztus 12-én tárgyalta a törvényjavaslatot. Úgy határozott, hogy részletes megvitatása nem időszerű: békésebb időkre kell halasztani.
A népoktatási törvénytervezet mellett Eötvös József másik fontos alkotása a pesti egyetem szervezetét újjáalakító alapdokumentum: „A magyar egyetem alapszabályai”.
Eszerint a bölcsészeti kar két szakra osztandó, az egyik a filozófiai, történeti és nyelvi tanulmányokat foglalja magába, a másik pedig a matematikai és természettudományi stúdiumokat.
A szabályzat a középiskolai tanárképzés megszervezéséről is intézkedik. Eötvös a bölcsészkar mindkét tagozata mellett egy-egy tanárképző intézetet kívánt létesíteni, kezdetben tíz-tíz kiváló egyetemi hallgató számára. A hallgatók fele lakást, élelmezést és ösztöndíjat kapott volna.
A tanárképzők vezetését az illetékes szak egy-egy egyetemi tanárára bízta. A tanárképző intézetek hallgatói (akik természetesen egyúttal rendes egyetemi hallgatók is) három esztendei tanulmányt folytattak volna itt. Szaktárgyaik alapos elsajátításán túl neveléstudományi és oktatás-módszertani képzés és tanítási-nevelési gyakorlat szerepelt a tervek között.
Eötvös nagy ívű tervei, kiérlelt koncepciója egy időre nem realizálódhattak. A sors különös kegye folytán viszont második minisztersége ideje alatt – a kiegyezés után – lehetősége nyílott arra, hogy elképzelései jelentős részét megvalósíthassa.
Eötvös József