Skip navigation

VII.1. Népoktatás

Klebelsberg kultúrpolitikájának egyik „vezérmotívuma” volt a magyar néptömegek műveltségi színvonalának emelése. Nem elegendő, ha a nép megtanul „egy picit írni, egy picit olvasni, egy picit számolni”. A pusztán elemi ismeretek félműveltsége rosszabb a teljes tudatlanságnál.

Klebelsberg népiskolák tömeges felállításával és az iskolán kívüli népművelés megszervezésével kívánta a tömegek kulturáltságának, műveltségének színvonalát emelni. A nyolcosztályos népiskola gondolatát eleve illuzórikusnak tartotta mindaddig, amíg „az iskolahelyiségek kérdése megoldva nincsen”.

1926-ban és 1927-ben - a miniszter kezdeményezésére- óriási népiskolai program bontakozott ki. 1926-ban törvényt hoztak a „mezőgazdasági népesség érdekeit szolgáló népiskolák létesítéséről és fenntartásáról” (1926:7. tc.).

Az országot 5 km sugarú körökre osztották, és törvénnyel kötelezték a törvényhatóságokat vagy a földbirtokosokat, hogy népiskolát állítsanak. Három esztendő alatt ötezer népiskolai tanterem és tanítólakás épült Magyarországon. A legmodernebb típustervek felhasználásával, téglafalakkal épült, vörösfenyő padlózattal, hatalmas ablakokkal és palatetővel ellátott épületek voltak ezek. (Tanyákon, ahol a házak 50 százalékának a fala vályogból, teteje pedig nádból készült.) Az iskolákhoz háromszobás tanítói lakás és téglából épített udvari melléképületek csatlakoztak.

Klebelsberg-féle tanyasi iskola Ópusztaszeren

Klebelsberg tervei között szerepelt a tankötelezettség 14 éves korig való felemelése, de ennek a feltételei akkor még nem érettek meg.

A miniszter elképzelése szerint a nyolcosztályos népiskolát fokozatosan, lépésről-lépésre kellene meghonosítani. Először nem kötelező jelleggel, a helyi szervek kívánsága alapján. Csak 1940-től tartotta reálisnak a nyolcosztályos népiskola országosan kötelező bevezetését. (Mint látni fogjuk, jóslata megvalósult: valóban 1940-ben született törvény e népiskola-típusról.)

Leányiskolai osztály a húszas években

1927-ben nagyszabású program indult az iskolán kívüli népművelés fejlesztésére. Szükség volt rá, hiszen az ország 6 éven felüli lakosságának 12 százaléka analfabéta volt. Önművelő egyesületeket akartak létrehozni, ahol a felnőtt lakosság elsajátíthatja az írást-olvasást. A hatalmas költségekkel induló mozgalom néhány év múlva elhalt, s csak a 30-as években – gazdatanfolyamok, iparoskörök alakjában – éledt újjá.

A reformok keresztülvitele nem volt könnyű. A törvényhatóságok és a földbirtokosok fényűzésnek tartották a tömegek iskoláztatását. A minisztérium csak szankciókkal tudta a felülről irányított reformokat megvalósítani. De azok is ellenálltak, akik számára meghirdették. Szegényparaszt és munkásszülők ezreit kellett megbüntetni azért, mert gyermekeiket nem engedték iskolába. Az ok most is ugyanaz, mint régen: télen nem volt ruha, amelyben a gyerek iskolába mehetett volna, nyáron pedig nélkülözhetetlen volt minden munkáskéz.

A kultuszminiszter sokat tett a tömeges sportolás színvonalának fejlesztéséért is. Még minisztersége előtt, 1921-ben törvény született az iskolai testnevelésről (1921:53. tc.). Ez minden iskolában kötelezővé tette a testnevelést fiúknak és lányoknak egyaránt, 12-21 éves korig pedig a leventemozgalom keretei között folytatott testnevelést írt elő. A miniszter a törvény adta lehetőséggel élve kötelezte a községeket és városokat arra, hogy játszótereket létesítsenek, és épületeket adjanak át testnevelési célokra.

A leventeegyesületekbe tömörülő fiatalok tavasszal, nyáron és ősszel sportoltak, katonai jellegű gyakorlatokat végeztek, télen pedig népművelő előadásokon vettek részt. Látnivaló tehát, hogy a mozgalomba a militarista jelleg is beszűrődött, ez azonban a lefegyverzett Magyarországon könnyen indokolható volt. A „leventézés” demokratikus jellege is kitapintható: a népnek szólt, szemben a cserkészettel, amely a középosztályok gyermekeinek kedvelt foglalatossága volt.

A népiskolához hasonlóan – csak magasabb szinten – a „gyakorlatias jelleg” érvényre juttatását kívánta a polgári iskolák tananyagában.

A kultuszminiszter minden 5-10 ezer fős községbe polgári iskolát kívánt létesíteni azért, hogy a műveltségnek ne csak kimagasló „gócai”, hanem helyi „kulturális fókuszai” is legyenek.

Az 1927:12. tc. a polgári iskolát középfokú iskolává minősítette. Ez a tanító- és óvóképzőkbe s egyéb szakiskolákba nyitotta meg az utat az oda igyekvő fiataloknak.

A népiskola 4. osztályának elvégzése után a tanuló évenként 14-16 százaléka iratkozott be a polgáriba. Szüleik főként kisiparosok, kiskereskedők, kisbirtokosok voltak, a köztisztviselők gyermekei nem ide jártak. (Ők a gimnáziumi érettségi előnyeit biztosíthatták gyermekeiknek.) A polgári iskola továbbra is a kispolgárság iskolája maradt.

A polgári iskola képzési ideje a fiú- és leánypolgárikban egyformán négy esztendő volt.

Sokat tett Klebelsberg a polgári iskolai tanárképzésért. Egyesítve a férfi tanárok képzését folytató budai Pedagógiumot az Erzsébet Nőiskolával - Polgári Iskolai Tanárképző Főiskola néven - Szegedre helyezte az intézetet. Új székhelyén 1928 októberében kezdte meg működését a tanárképző főiskola. A képzés időtartamát négy évre emelték fel. A tanárképzőnek három feladatköre volt:

  1. bevezetés a tudományos kutatásba;
  2. felkészítés a tanári hivatásra;
  3. pedagógiai képzés.

Tartalmas kooperáció alakult ki a szegedi egyetemmel: minden főiskolás – mint rendkívüli hallgató – egyik szaktárgyából az egyetemen is hallgatott előadásokat. A tanárképző főiskola erőssége a pedagógiai – s ezen belül didaktikai-metodikai – képzés volt.