VII.2. Középiskolák
Az 1880-1930 közötti társadalmi fejlődés két fő vonulata Európában a gyári munkásság megerősödése és szervezkedése, valamint az ipari, technikai tisztviselő-értelmiségi réteg színrelépése és politikai szervezkedése. E társadalmi réteg életének ideálja a pontos, szakszerű munka. Életének sikerei már nem a születési előjogok függvényei, hanem a képzettségé, a szakszerűségé. Hivatali előrejutását a fizetési osztályok szigorúan szabályozott rendszere határozza meg, anyagi biztonságát állami nyugdíj garantálja.
Magyarországon ez az új úri középosztály kettős kötődésű. Vidéken még fontos pozíciókat birtokol a régi nemesi vezető réteg gyermeke, a dzsentri. Többségük jogi végzettségre tesz szert, polgári tisztviselő lesz, gondolkodásuk a tradíciókhoz kötődik.
A városi közigazgatásban, a technikai-kereskedelmi bürokráciában már megjelenik a középosztály egy másik típusa, az urbanizált polgár. A dzsentrivel ellentétben jelentős részük nem magyar származású.
Ez a kettős összetételű magyar középosztály az első világháború után már nem rendelkezett olyan anyagi biztonsággal, mint annakelőtte.
Ezt a tőkéjét vesztett, nehéz körülmények között élő keresztény, „úri” középosztályt kívánta Klebelsberg fölkarolni.
Jól látta, hogy a középosztály iskolai végzettsége és szaktudása (a humán gimnáziumi érettségi és a tudományegyetemek jogi kara) már nem felel meg többé a modern kor követelményeinek. A világháború után valóban nagy tömegek áramlottak a műszaki és orvosi pályák felé.
A szakmai struktúra korszerűsítését a középszintű iskoláztatás fejlesztésével is segíteni kellett. A miniszter szorgalmazta a tananyag gyakorlatiasabbá tételét, valamint az élő idegen nyelvek oktatását. (Sok nyelvtanár kapott ekkor külföldi ösztöndíjat.) A modernizálást szolgálta az új középiskola-típus, a reálgimnázium létrehozása is.
Az új iskolatípust az 1924:11. törvény szentesítette. (A törvény megszövegezésében Klebelsberg Kunó mellett részt vett állandó tanácsadója, a későbbi államtitkár Kornis Gyula, Fináczy Ernő a pedagógia és Pauler Ákos a filozófia egyetemi tanára.)
Az 1924. évi középiskolai törvény a differenciálás híveinek kedvezett. A differenciálás Klebelsberg szerint segít elhárítani a tanulói túlterhelés veszélyét, elősegíti az egyéni képességek, a tehetség ápolását, a pályaválasztásra való felkészítést.
A törvény a szétkülönítés elvét úgy kívánta érvényre juttatni, hogy a humán gimnázium és a reáliskola közé domináns iskolatípusként beillesztette a reálgimnáziumot. Ennek fő jellegzetessége az volt, hogy a latin nyelvet mint fő tantárgyat és a német nyelvet (mely mindhárom iskolatípusban kötelező volt) megtartotta, s felvett még egy modern nyelvet (angolt, franciát vagy olaszt). Mindhárom középiskola-típusban azonos súllyal szerepeltek az ún. nemzeti tárgyak (magyar nyelv és irodalom, történelem).
A reálgimnázium óraterve
A gimnáziumban a modern nyelvek helyett görögöt tanítottak; a reáliskolából hiányzott mind a latin, mind a görög. A matematika és a természettudományos tárgyak oktatására fordított idő viszont a reáliskolában volt a legmagasabb.
A törvény életbelépése után megszűnt a humán gimnázium „minősítési monopóliuma”. Az „egységes jogosítás” elve szerint mindhárom középiskola-típus érettségi vizsgája egyformán jogosított a bármely felsőoktatási intézményben való további tanulmányokra.
Noha az 1924-es középiskolai reform háromféle középiskolát különböztetett meg, a gyakorlatban a differenciálódás tovább folytatódott. A valóságban ötféle középiskola-típus élt:
- humanisztikus gimnázium;
- humanisztikus gimnázium görög nyelv nélkül, egy modern nyelvvel;
- reálgimnázium;
- liskola;
- reáliskola rendkívüli latinnal.
Az 1929/30-as tanévben gimnáziumból 28, reálgimnáziumból 69, reáliskolából pedig 23 működött az országban.
A lányok középiskoláit az 1926:24. tc. differenciálta. A leánygimnázium – a közös nemzeti tárgyakon kívül – elsősorban a latin, valamint modern nyelvi és irodalmi tanulmányokkal segítette elő a vallásos, erkölcsös és nemzeti szellemű műveltség elsajátítását. Érettségi vizsgával zárult, mely valamennyi felsőoktatási intézménybe való beiratkozásra jogosított. A görög nem szerepelt a tantárgyak között, csak rendkívüli tárgyként tanították egyes helyeken. Ez az intézménytípus ezért leginkább a fiúk reálgimnáziumához volt hasonlatos.
A leánylíceum feladatát elsősorban a modern nyelvek és irodalmak tüzetesebb tanításával oldotta meg. (Akárcsak a fiú-reáliskolák.) A matematikai-természettudományos irányzat helyett azonban - „a női lelkülethez alkalmazkodva” - az irodalmi és művészeti tárgyak kaptak nagyobb hangsúlyt. Latint csak rendkívüli tárgyként tanítottak. Kiszorult a tantárgyak közül a női kézimunka is, mivel „a gépmunka korszakában felesleges a szemet és testtartást rontó kézimunkával gyötörni a lányokat”.
Szerepelt viszont a kézimunka a harmadik középiskola-típus, a leánykollégium tantervében. Gyakorlati jellegű, mérsékelt tananyagú iskolának tervezték. Azért kívánták létrehozni, mivel a tapasztalat szerint a leánygimnáziumba iratkozott lányoknak csak harmada akart egyetemen továbbtanulni. A leánykollégiumot azoknak szánták, akik jobb anyagi helyzetük következtében nem törekszenek egyetemi tanulmányokra, illetve diplomára, hanem a családban, háztartásban, vagy az előkelőbb társadalmi életbe óhajtanak magasabb műveltségükhöz illő hasznos tevékenységet kifejteni. Ez az iskolatípus nem honosodott meg a gyakorlatban. 1927-ben csupán kettő működött belőle az országban, míg leánygimnáziumból nyolc, leánylíceumból pedig huszonöt.
A két világháború közötti Magyarországon két olyan középfokú szakiskola volt, amely – a középfokú szakképesítés mellett – az egyetemek és főiskolák egyes fakultásaira belépőt biztosított. Ezek a négyosztályos polgárira, illetve bármely középiskola alsó négy osztályára épültek. A leglátogatottabb a felső kereskedelmi iskola volt (nevével ellentétben középszintű iskola volt), s érettségivel zárult. A felső ipari iskola nem adott érettségit, csak végbizonyítványt. Működött még – néhány száz tanulóval – a felső mezőgazdasági iskola is.