IV.1. Népoktatás
Ez az ellentmondásos jelleg jól tükröződik a magyar iskolaügy szervezetére vonatkozó, annak irányítását szabályozó, 1849. október 9-én kibocsátott kormányrendeletben is.
Az abszolutizmus központosító törekvésének felel meg benne az a megfogalmazás, hogy a nevelés és oktatás fölött az állam gyakorolja a főfelügyeletet. Ez a felügyelet nemcsak az iskolára (katolikus és protestáns iskolákra) vonatkozott, hanem kiterjedt a házi oktatásra, a családi nevelésre is. Az államnak ebbe is joga volt beleszólni. A kormányzat következetesen törekedett arra, hogy minden gyermek részesüljön legalább annyi és olyan minőségű nevelésben-oktatásban, amelyet a népiskola nyújt.
Éppen ezért rendkívül szigorúan ellenőrizték a 6–12 esztendős gyermekek tankötelezettségének érvényre juttatását. A gyerekeket sok esetben csendőrrel vitették el az iskolába, s emellett a szülőket súlyos pénzbüntetésre ítélték.
Az 1850-es évek elején továbbra is az 1845. évi helytartótanácsi rendelet, a „Magyarország elemi tanodáinak szabályai” maradt érvényben. Eszerint az elemi iskola két tagozatból áll: az alsó két osztályból és a felső tagozat három osztályából. Ezek közül az utolsó a gyakorlati pályákra lépő gyermekek számára nyújtott praktikus ismeretanyagot.
Tizenkilencedik századi debreceni népiskolai tanterem rekonstrukciója.(Millenniumi iskolatörténeti kiállítás)
A bécsi kultuszminisztérium 1855. évi rendelete alapján azonban már kétféle elemi iskolatípus létezett: négyosztályos főelemi és két- vagy háromosztályos alelemi. Az alelemi tulajdonképpen falusi népiskola volt, ahol egy tanító gyakran több mint száz gyerekkel foglalkozott egyidejűleg. 1858-tól kezdve ez az iskolatípus is négyosztályossá vált. Főeleminek a városi elemi iskolát nevezték, amelyhez többször reáliskolát is csatoltak.
Az 1849. évi rendeletben megfogalmazódik, hogy a népiskolában nagy súlyt kell helyezni az ifjúság nevelésére, mindenekelőtt a vallásos szellemű erkölcsiség kialakítására. Éppen ezért, ha egy községben nem egyházi jellegű iskola működik, arra kell törekedni, hogy a községi elöljáróság csak az iskola anyagi fenntartásának ügyeivel foglalkozzék. Az intézet szellemi vezetése az egyház dolga.
Az egyházi, községi és állami fenntartású népiskolák mellett magánszemélyek is létesíthettek tanintézetet. A magániskolák felállítása előtt azonban az állam meg kívánt győződni arról, hogy a vállalkozó megfelel-e a politikai hűség és a morális alkalmasság kritériumainak. Az osztrák rendelet elvileg lehetővé tette nem felekezeti népiskolák felállítását is. Magyarországon azonban 1868-ig csakis egyházi fenntartású népiskolák léteztek.
A centralizált államszervezet eredményeképp a bécsi kultuszminisztérium volt a magyar közoktatásügy legfőbb irányítója. Innen kapták utasításaikat az egyes tankerületek és a melléjük rendelt iskolatanácsok. Az iskolaügy irányításában – többnyire az iskolatanácsokon keresztül – jelentős szerepet játszottak a katolikus egyházi hatóságok.
A protestáns egyházak iskolái ezzel szemben nehéz helyzetben voltak: a bécsi kormányzat felfüggesztette tanügyi autonómiájukat, iskoláik állami felügyelet alá kerültek.
A század ötvenes éveiben mindezekkel együtt a hazai népoktatásügy jelentős fejlődésen ment keresztül: az elemi iskolák száma 9000-ről 12437-re emelkedett.
Ugyanakkor látnunk kell, hogy ezek az adatok csupán egy relatív fejlődési tendenciát tükröztek, a magyar népoktatásügy – Európa egyes fejlettebb országaihoz képest – ezzel együtt is elmaradott maradt. A kormányzat kevesebb pénzt (az állami kiadások alig 1,9%-át) fordította a közoktatás támogatására, Spanyolország után Európában a legkevesebbet.
A század második felének művelődéspolitikusa, Schvarz Gyula hivatalos statisztikák alapján állapította meg, hogy az országban mintegy öt-hatezer településen nincs iskola, s a tanköteles gyermeknek 48%-a jár iskolába. A besorozott újoncoknak csak 22%-a tud írni-olvasni.
Az osztrák kormányzat a század ötvenes éveiben egyre erőteljesebben törekedett a németesítésre az alsó fokú oktatás területén is. A német nyelv tanítását kötelezővé tették. A nemzeti szellemű tankönyveket kitiltották az iskolákból, helyettük magyarra fordított osztrák tankönyvek használatát rendelték el.
Az 1850-es évek végére válságba jutott az osztrák abszolutizmus. A pénzügyi csőd (Magyarország és Itália megszállásának költségei) valamint a külpolitikai kudarcok (a franciákkal szövetséges olaszok elleni vesztes háború) bizonyos engedményeket eredményeztek a tartományként kezelt Magyarország oktatásügyében is. A tanügy újra a magyar Helytartótanács igazgatása alá került. Ezzel párhuzamosan csökkent a németesítő törekvések intenzitása.
A nemzeti oktatásügy fellendülése mégsem következett be. Furcsa paradoxon: amíg az osztrák kormányzat erőszakos „modernizáció”-ja hozott némi fellendülést a magyar népoktatás, iskoláztatás ügyében, a központi irányítás „fellazulását” követően kedvezőtlenebbre fordult a helyzet.
A politikai élet bizonytalansága, de mindenekelőtt a felügyelet, az ellenőrzés lazulása azt eredményezte, hogy drámai módon csökkent az iskolák látogatottsága. 1861-62-ben több száz község bezárta iskoláját, 1863 tavaszán pedig már legalább százezerrel kevesebb gyerek járt iskolába, mint 1859-ben. Változás majd csak az Eötvös-féle népoktatási törvény, az 1868. évi 38. tc. kibocsátását követően történik majd ezen a téren.