VII.3. Felsőoktatás

A két világháború között Magyarországon négy tudományegyetem működött: a budapesti, a debreceni, a pécsi és a szegedi. Az utóbbi kettő Pozsonyból, illetve Kolozsvárról települt át új helyére. Az egyetemeknek bölcsészeti, orvostudományi, jog- és államtudományi, valamint hittudományi fakultásuk volt. A szegedi egyetemen nem működött hittudományi kar, de volt matematikai és természettudományi kar. A budapesti és a szegedi egyetemen gyógyszerészeti tanfolyam is volt.

Az egyetemekkel együtt nőtt az egyetemi hallgatók száma is. 1866-ban 4955, 1894-ben 5345, 1915-ben 14575, 1924-ben pedig 17353 diák tanult a felsőoktatásban. Ez az emelkedés igen nagymérvű, ha figyelembe vesszük, hogy az ország lakossága Trianon után közel 64 százalékkal csökkent.

Az egyetemek fejlesztését Klebelsberg szívügyének tekintette. A kolozsvári-szegedi egyetem különösen sokat köszönhetett neki.

A Szegedi Tudományegyetem főépülete

Az áttelepülés utáni mostoha viszonyokat követően a miniszter szorgalmazására és a város hatalmas anyagi áldozatvállalásával 1926 és 1930 között kiterjedt egyetemi épületkomplexum épült klinikákkal, intézetekkel.

Az országban egyetlen műszaki egyetem működött, Budapesten: a Magyar Királyi József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem.

A Műegyetem Múzeum körúti épülete

A főiskolák körébe tartoztak a hittudományi főiskolák, a jogakadémiák, a tanárképző főiskolák, a gazdasági akadémiák, a kereskedelmi főiskola, a művészeti főiskolák (képzőművészeti és zeneművészeti) és a honvédtisztképző főiskola. 1925-ben nyitotta meg kapuit a Magyar Testnevelési Főiskola.

Az egyetemi hallgatók túlnyomó többsége joghallgató volt. A jogakadémiák hallgatóival együtt a felsőfokú tanulmányokat folytatók mintegy 40 százalékát alkották. A bölcsészeti és orvostudományi karokon egyenként körülbelül annyi hallgató tanult, mint a teológiai főiskolákon és az egyetemek hittudományi karain.

1924-ben - a magyar nevelés történetében egyedülálló módon - törvény született a középiskolai tanárok képzéséről és képesítéséről.

A tanárképzés törvény szintű rendezésére azért volt szükség, mert az 1883. évi középiskolai törvény pedagógusképzésre vonatkozó előírásai már túlhaladottnak bizonyultak. A korábbi törvény értelmében ugyanis a tanári oklevél elnyeréséhez a tanárképző intézet látogatása nem volt kötelező. A jelölt számára - a szaktárgyak és a pedagógia egyetemi előadásainak látogatása mellett - csak a tanársághoz szükséges vizsgák letételét (alapvizsga, szakvizsga és pedagógiai vizsga), valamint az egyéves tanítási gyakorlatot írta elő.

Ennek következtében sokan csak a kilátásban helyezett ösztöndíj miatt léptek be az egyetem bölcsészkara mellett működő tanárképző intézetbe. Korabeli források szerint így a középiskolai tanárok nagy része hiányos gyakorlati pedagógiai felkészültséggel kezdte hivatását. Többször felmerült a gondolat, hogy a középiskolai tanárképzést teljesen különválasszák az egyetemtől.

A probléma megoldását az 1924:27. törvénycikk kísérelte meg. Újból deklarálta, hogy az elméleti tanárképzés elsősorban a tudományegyetemek bölcsészeti karának feladata. A bölcsészeti kar munkájának segítésére a törvény előírta a kar melletti középiskolai tanárképző intézet felállítását, illetve újjászervezését (Budapesten és Szegeden már működött ilyen).

A tanárképző élén az elnök (egyetemi nyilvános rendes tanár) és az igazgatótanács állt. Az intézet testülete nyilvános rendes és rendkívüli egyetemi tanárokból, meghívott egyetemi magántanárokból, fő- és középiskolai tanárokból állt. A négyéves képzés célja az volt, hogy a hallgatók az előadások és gyakorlatok során elsajátítsák a szaktárgyak tanításához szükséges pedagógiai-szakmódszertani ismereteket és készségeket.

A tanárképző intézetek székhelyein az évtized folyamán gyakorló középiskolákat állítottak fel. (Ezek létesítéséig – átmenetileg – a helybeli középiskolákban, egy-egy rátermett gyakorló pedagógus irányítása mellett töltötték gyakorlóévüket a jelöltek. Ez volt az úgynevezett „próbaév”.) A gyakorlóiskolák szoros kapcsolatban álltak a tanárképző intézetekkel.

A törvény a tanári képesítés következő feltételeit szabta meg:

1. A jelölt - középiskolai érettségi bizonyítvány birtokában - legyen valamely tudományegyetem bölcsészettudományi (illetve mennyiségtan-természettudományi) karának rendes hallgatója, és a tanárképző intézet tagja. A négy év elvégzése alatt legalább két középiskolai szaktárgyat kell tanulmányoznia.
2. Szaktárgyai mellett az egyetem, illetve a tanárképző keretei között tanulnia kell: a) a magyar irodalom és művelődés történetét (fő tekintettel az újabb kori nagy írókra), b) lélektant, logikát, etikát és a filozófia történetét, c) neveléstant, gyakorlati módszertant, iskolai szervezettant és ezeknek történetét.
3. Az előírt négyéves tanulmány után köteles legalább egy gyakorlóévet tölteni valamely nyilvános középiskolában (elsősorban a tanárképzővel kapcsolatos gyakorlóiskolában).
4. A középiskolai tanárvizsgáló bizottság előtt szaktárgyaiból, azok tanításának módszertanából, egy modern idegen nyelvből és a kötelező tárgyakból vizsgát kell tennie.

Az 1927-ben véglegesített középiskolai tanárvizsgálati szabályzat a következőképpen rendelkezett a tanársághoz szükséges vizsgák sorrendjéről és tartalmáról: A tanári vizsga három fokból állt -

1. alapvizsgából,
2. szakvizsgából és
3. pedagógiai vizsgából.

A vizsgák írásbeliek és szóbeliek voltak. Az egyetemen és a tanárképző intézetben tanultakról a következő csoportosításban adtak számot a jelöltek:

Alapvizsga (a negyedik egyetemi, illetve tanárképző intézeti félév után tehették le):

1. a magyar irodalom története - amennyiben a jelölt nem magyar szakos,
2. a jelölt szaktárgyai,
3. a nem modern nyelv szakosok számára egy modern nyelv (német, francia, angol vagy olasz),
4. a modern nyelv és történelem szakosok számára latin szövegek fordítása.

Szakvizsga (a nyolcadik egyetemi, illetve tanárképző intézeti félév elvégzése után esedékes). Tárgya: a jelölt szaktárgyai.

Pedagógiai vizsga (a gyakorlóév után tették le):

1. filozófia,
2. pedagógia.

Az intenzívebb, eredményesebb középiskolai tanárképzés érdekében – a párizsi École Normale Supérieure mintájára – 1895 óta működött Budapesten a „br. Eötvös József Collegium”. A kollégista bölcsészhallgatók itt tanári útmutatás alapján, de az egyéni kutatómunkával (forráselemzés stb.) dolgozták fel szaktárgyaik anyagát. Ehhez intenzív nyelvtanulás járult. A kollégiumi tanárképzés eszménye a „tudós tanár” volt.

Döntő fontosságú volt a kollégista fiatalok fejlődésében az a szellemiség, amelyben a szabadság és a demokrácia eszméje az egyén jogainak megbecsülésével párosult. Az Eötvös Kollégium falai közül a magyar szellemi élet sok későbbi kiválósága került ki ezekben az évtizedekben.

A budapesti Eötvös József Kollégium mintájára létesítették 1931-ben Szegeden az Eötvös Loránd Kollégiumot, ahol az egyetem matematika- természettudományi szakos hallgatóit vették fel.

A húszas évek végének magyar iskolarendszerét a következő ábra segítségével tekinthetjük át:

A magyar iskolák rendszere 1928-ban