Skip navigation

X.3. Középiskolák

A háború után a középiskolák hálózatának újjáépítése és fejlesztése is megoldásra váró problémaként jelentkezett. A gimnáziumok száma lassan emelkedett az ötvenes évek elejéig (1937/38 - 173, 1946/47 - 175, 1950/51 - 175), dinamikusabb gyarapodást volt tapasztalható a szakmai középiskolák terén (1937/38 - 112, 1946/47 - 197, 1950/51 - 230). Hasonló dinamizmust mutat a középiskolákban tanuló diákok létszámának a fejlődése (gimnáziumban és szakmai középiskolában együtt: 1937/38 - 52 349, 1946/47 - 66 100, 1950/51 - 95 765).

A politikai vezetés legfőbb céljai közé tartozott a középiskolákban és a felsőoktatásban tanuló fiatalok szociális összetételének megváltoztatása, azaz a munkás és szegényparaszt származásúak erőltetett beiskolázása. Ez a törekvés kezdetben látványos eredményeket hozott. Ezt a fejlődést szemlélteti a következő táblázat:

A középiskolákban nappali oktatásban tanulók száma és megoszlása származás szerint:

1948 őszétől 1955-ig a minisztérium szakérettségi tanfolyamokat szervezett. Ez az előbb egy-, majd kétéves bentlakásos tanfolyam a középiskolát nem végzett munkás- és parasztfiatalok számára tette lehetővé, hogy két középiskolai tantárgyból érettségi vizsgát tegyenek, majd az ezeknek megfelelő főiskolai vagy egyetemi szakon folytassák tovább tanulmányaikat. A szakérettségi tanfolyamok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket: a túlfeszített tempó „gyorstalpaló”-jelleget eredményezett, és a minőség rovására ment.

1949-ben valamennyi középiskolát gimnáziummá szervezték át. Létrejöttek az általános gimnáziumok humán és reál (természettudományos) tagozattal. Ahol lehetett külön fiú és leánygimnáziumokat működtettek, viszont lányok beiratkozhattak fiúgimnáziumba ott, ahol csak egyetlen fiúgimnázium működött. Így ezek koedukálttá váltak. A pedagógiai érvekkel indokolt koedukáció a hatvanas évektől kezdve vált általánossá középiskoláinkban.

1949 őszétől az oroszt kötelező idegen nyelvként tanulták az általános iskola felső tagozatán, a középiskolákban és a felsőoktatásban.

Az általános gimnázium mellett megalakultak a szakgimnáziumok: pedagógiai gimnázium a tanító és óvónőképző helyett, valamint közgazdasági, ipari és mezőgazdasági gimnázium. A szakgimnáziumok ilyen elnevezését csak az 1949/50-es tanévben alkalmazták. A következő év őszén a pedagógiai gimnáziumok megszűntek, helyettük hároméves óvónő-képzőket és négyéves tanítóképzőket létesítettek. (A tanítóképző négy esztendeje után a jelöltek érettségi vizsgát tettek, majd egy év gyakorlati képzés következett, melyet képesítő vizsga zárt.)

Az ipari, mezőgazdasági és közgazdasági középiskolából ipari, mezőgazdasági és közgazdasági technikum lett. A technikum az általános iskolára épülő három vagy négy évfolyamos, képesítő vizsgával záruló, oklevelet adó középiskola-típus volt. A technikumok ebben a formában nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Hamar megfogalmazódott a kritika, hogy tantervük túlságosan elméleti jellegű, „nem képeznek a népgazdaság igényeinek megfelelő középkádereket”.  A technikumok reformjára a hatvanas évek elején került sor.

1950 szeptemberébe a gimnáziumokban is új tanterv lépett érvénybe. A gimnázium célja eszerint ugyanaz, mint az általános iskoláé: az ott megszerzett ismeretek elmélyítése, továbbfejlesztése, a tanulók alkalmassá tétele „középiskolai ismeretek alapján betölthető munkakörök ellátására” és a továbbtanulásra, s mindemellett – a marxista-leninista világnézet szellemében – harc a „reakciós idealista szemlélet” ellen. 

Az új tanterv magas óraszámot biztosított a természettudományos tárgyalnak, de emellett – a túlterhelés elleni harc jegyében – csökkentette az óraszámokat. (Ennek következtében olyan tantárgyak maradtak ki, mint a rajz és az ének.)

Hamar kiderült, hogy az általános gimnáziumok nem felelnek meg az elvárásoknak. Az ott végző fiatalok zömét 1954-ig (felsőbb szempontok alapján) még fel tudták vetetni a különböző felsőoktatási intézményekbe, később azonban már a reális igények alapján próbálták kialakítani a felvételi keretszámokat. Ettől kezdve a gimnáziumok végzettek csak 25%-a nyert egyetemi felvételt. Az aránytalan fejlesztés következtében a gimnáziumok diákjainak meg kellett barátkozniuk a gondolattal, hogy továbbtanulási lehetőségeik szűkülnek, többségüknek fizikai munkát kell majd végeznie.

Erre próbálták felkészíteni őket az ú. n. „politechnikai képzés” bevezetésével. Ideológiai hátteret szolgált ehhez a törekvéshez az elméleti pedagógia fogalomtárában a „politechnikai nevelés” kategóriájának a megjelenése (az értelmi, erkölcsi, esztétikai, testi nevelés mellett). Tanulmányok sokasága jelent meg e témáról, tudományos ülések és nevelési értekezletek egész sorát szentelték a „politechnizáció” kérdésének.