VII. fejezet: Iskolaügy Magyarországon az 1920-as években

1919 őszén megbukott a Tanácsköztársaság. A nyilvánvaló katonai összeomlás után Kun Béláék még egy kísérletet tettek arra, hogy a hatalmat átadják a szociáldemokrata Peidl Gyula kormányának. Ennek azonban meg voltak számlálva a napjai: miután a román csapatok augusztus 3-án és 4-én bevonultak Budapestre, a román katonai főparancsnokság felügyelete alá került a magyar kormány. A proletárdiktatúrából polgári demokráciába való békés átmenet kétségbeesett kísérlete így kudarcra ítéltetett. Augusztus 6-án már egy nyíltan ellenforradalmi kormány, Friedrich István kabinetje került hatalomra.

1919. augusztus 10-én a Vallás és Közoktatásügyi Miniszter a Tanácsköztársaság minden közoktatásügyi rendelkezését érvénytelenítette. Országszerte fegyelmi bizottságokat alakítottak, ahol hamarosan megkezdődött a pedagógusok igazoló eljárása. Felsőségre vonták és állásukból felfüggesztették azokat a nevelőket, akik tevékenyen részt vettek a proletárdiktatúra művelődéspolitikájának megvalósításában.

Hamarosan megjelent a kultuszkormányzat rendelete a hazafias szellemnek az iskolák útján való ápolásáról, erősítéséről. Eszerint a pedagógusokra nagy feladatok várnak nemcsak az ifjúság, hanem az egész lakosság jellemének, erkölcsének fejlesztésében.

1919 októberében Huszár Károly kultuszminiszter a következő szavakkal fordult az ország nevelőihez: „Sajnálatosan meg kell állapítanunk, hogy a bolsevik őrület utat talált sok tanító és tanár szívéhez [...] Most ismét a magyar nemzeti szellem és a keresztény erkölcs temploma legyen minden tanterem”.

1920. június 4-én újabb megrázkódtatás érte az ország népét. A trianoni békediktátum az ország területét drámai módon megcsonkította (325 ezer négyzetkilométernyi területből 93 ezret hagyott meg). Hasonló veszteség érte az országot népesség dolgában: a közel 21 milliós lakosságból 7,615 millió maradt Magyarország terültén, 3,3 millió magyarnak az utódállamok területén kellett továbbélnie. Az elcsatolt területeken maradt a népiskolák kétharmada, a középiskoláknak több, mint fele. A tűrhetetlen viszonyok elől megindult a menekülők áradata: több mint 300 ezer tisztviselő, tanító „repatriált” az utódállamok területéről.

Érthető, ha a népesség legszélesebb rétegeiben visszhangra találtak a nemzeti érzésen alapuló revíziós gondolatok. A Horthy-korszak első esztendeinek „keresztény kurzusa”, „keresztény-nemzeti” ideológiája hamarosan a közoktatás- és művelődéspolitika vezető eszméjévé vált.

Vasúti kocsiban lakó menekültek

A keresztény-nemzeti ideológia összetevői között a - keresztény morál középpontba állítása, nemzeti érzés hangsúlyozása és az internacionalizmus elleni fellépés mellett - hamarosan megjelent az antiszemitizmus sajátos oktatási-tanügyi vonatkozásban.

A dualizmus idején a korábban is hazánkban lakó, illetve akkor beköltöző zsidóság jelentős számarányban volt képviselve a különféle értelmiségi pályákon (a közszolgálati helyeket kivéve). Trianon után – főként a az elcsatolt területekről özönlő értelmiségiek miatt – túlzsúfolttá váltak az értelmiségi pályák. Az új kormányzat ezért az egyetemekre felvehető zsidó hallgatók számának korlátozását rendelte el.

Az 1920:25. törvénycikk, a hírhedt „numerus clausus” [zárt szám] törvény eredeti miniszteri szövegezésében még nem volt sem antiszemita, sem ellenforradalmi, csak egy szegény ország reális takarékossági intézkedését jelentette. 

Az elfogadott „numerus clausus” törvény már valóban politikai szempontból rostálta az egyetemre jelentkező hallgatókat, a tágan értelmezett „nemzethűség” megkövetelésével. Másrészt kétségtelenül hatott a zsidó hallgatók egyetemi számarányára. A nemzetiségek körébe sorolt zsidó hallgatók számaránya ugyanis jóval nagyobb volt a felsőoktatásban, mint a zsidóságnak a népesség körében képviselt aránya. (Az 1918/19-es tanévben a Budapesti Tudományegyetemen a hallgatók 35,3%-a, a Műegyetemen pedig 36,8%-a zsidó származású volt.)

A numerus clausus hatására az egyetemeken jelentősen csökkent a zsidó származású hallgatók aránya az 1920-as évek első felében. (A Budapesti Tudományegyetemen 7,6%-ra, a Műegyetemen pedig 8,6%-ra.) A teljes képhez az is hozzátartozik, hogy több helyütt nem kívánták tűzzel-vassal végrehajtani a törvény utasításait. A vidéki egyetemeken továbbra is magasabb volt a zsidó hallgatók részesedése.

A törvényt szóvá tették 1925 decemberében az akkori kultuszminiszternek, Klebelsberg Kunónak a Népszövetségben. A miniszter átmeneti rendszabálynak nevezte azt. Klebelsberg Kunó előterjesztésére – aki már korábban sem ragaszkodott a törvény betűjéhez – az országgyűlés 1928-ban módosított szövegén. Eszerint a felvételnél a kérelmező nemzethűségét, erkölcsi megbízhatóságát, tanulmányi eredményeit kell figyelembe venni, valamint azt, hogy a különféle foglalkozási ágakhoz tartozók gyermekei arányosan kerüljenek be a felsőoktatási intézményekbe.

A húszas évek elejének fokozatos konszolidációját nagymértékben elősegítette, hogy a Bethlen-kormány kultuszminiszteri tárcája egy valóban rátermett kultúrpolitikus kezébe került.

Klebelsberg Kunó (1875-1932) jogtudományi tanulmányokat folytatott a budapesti, müncheni és berlini egyetemen, majd a párizsi Sorbonne-on hallgatott államtudományt. Tisza István 1914-ben államtitkárrá nevezte ki. 1921-ben rövid ideig belügyminiszter volt, majd 1922-től 1931-ig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium élén állt.

Klebelsberg Kunó

Klebelsberg olyan politikai tényezőt fedezett fel ebben a legyőzött, kisemmizett, nemzetközileg elszigetelt országban, amely a teljes kilátástalanságból a biztató jövő felé mutatott. Ez a politikai tényező a kultúra.

A kultúra Klebelsberg politikájában többszörös jelentőségre tett szert. Egyrészt a Trianon sokkját még zsigereiben érző magyar társadalom „szellemi népgyógyításának” eszköze, másrészt pedig a magyar társadalom belső szerkezetének lassú evolúcióját, „konzervatív modernizációját” segíti elő. A magyar társadalom belső szerkezetének fokozatos és igen óvatos átalakítását Klebelsberg a iskoláztatás tartalmának átalakításával, egyfajta „tudásberuházással” kívánta megvalósítani.

Szükség is volt erre a modernizációra, mivel a dualizmus korából átörökített társadalmi rétegek hiányosságokkal küszködtek, nem feleltek meg a kor követelményeinek:

1. Nagymértékű volt az abszolút iskolázatlanság;
2. minden rétegre jellemző volt a szakmai-szakszerű műveltség alacsony színvonala;
3. a középrétegek szakképzettsége, szakmastruktúrája már nem felelt meg a követelményeknek (klasszikus gimnáziumi érettségi, „mezei” jogászi végzettség stb.).

Klebelsberg kultúrpolitikájának sarkalatos pontja tehát a kiábrándult tömegek erkölcsi-szellemi befolyásolása, nevelése. Ennek eszköze az új tartalommal megtöltött keresztény-nemzeti ideológia, a klebelsbergi neonacionalizmus.

A húszas évek elején ez a küzdelem a kultúra síkján folyt, militáns felhangok nem játszottak közre.

A neonacionalizmusból egyenesen következik a kultúrfölény programja. Klebelsberg az elvesztett háborút a kultúra síkjára terelve akarta ismét megnyerni: „művelt és jómódú nemzet akarunk lenni, szóval fajsúlyosabb, mint a bennünket környező népek”. A kulturális fölény megteremtése után kerülhet sor majd a területi revízióra: a kultúrfölény teszi lehetővé, hogy „lefegyverezetten is az Árpád szerezte földön megmaradhassunk és egyszer, megengedett eszközökkel, az elveszítettet visszaszerezzük”.

A neonacionalizmus azonban csak akkor válhat igazán tömegeket mozgósító erővé, ha a nemzet egységes és nem szétforgácsolt. Klebelsberg éppen ezért hívja fel a figyelmet a szocializmus ideológiájában kifejezett internacionális eszme nemzetet bomlasztó veszélyeire.

A népet meg kell tartani a nemzet szervezetén belül, a nemzeti politikának éppen ezért „népbarátnak”, „népiesnek” kell lennie. Klebelsberg kultúrpolitikájában éppen ezért nagy súlyt kaptak a nép művelődését szolgáló, a népoktatást fejlesztő intézkedések.