VI.2. Felsőoktatás, tanárképzés

A dualizmus időszakában jelentős fejlődés ment végbe a felsőfokú iskoláztatás terén is. A polgárosodás, az ezzel párhuzamosan kiszélesedő államapparátus egyre több szakképzett értelmiségit igényelt. Ezek képzése folyt – a pesti tudományegyetem mellett – a három újonnan szervezett egyetemen. Kolozsvárott 1872-ben, Debrecenben és Pozsonyban 1914-ben nyitotta meg kapuit új univerzitás.

A budapesti egyetem négy karból állt: katolikus hittudományi, jog- és államtudományi, orvostudományi és bölcsészettudományi karból.

Az oktatószemélyzet nyilvános rendes és nyilvános rendkívüli tanárokból, magántanárokból (ők általában középiskolai tanárként, alkalmassági vizsgálat – habilitáció – után csak bizonyos tudománykörök oktatására kaptak megbízatást), nyelvmesterekből és a különböző „ügyességeket”, készségeket oktató magántanítókból állt. Több tanszéken tanári kar munkáját a meghatározott időre megválasztott adjunktusok, tanársegédek és gyakornokok segítették.

Az egyetem élén az évente választott rektor állt, aki a prorektorral (előző évi rektor), a karokat irányító dékánokkal és prodékánokkal (előző évi dékán) egyetemi tanácsot alkotott. A szenátus volt az egyetemi autonómia legfőbb letéteményese.

Eötvös József vallás és közoktatásügyi miniszter még 1848-ban tervezetet készített az egyetemek bölcsészkara mellett felállítandó tanárképzőről. A tervezet csak második minisztersége alatt válhatott valóra: 1870 májusában írta alá a „Középtanodai Tanárképző” (későbbi nevén Középiskolai Tanárképző Intézet) szervezeti szabályzatát.

A tanárképző a bölcsészkar mellett működő, de attól elvileg független intézmény volt. A tanárjelöltekkel nemcsak a szaktárgyak tanításának módszertani fogásait kívánták elsajátíttatni, hanem a tudományos búvárkodást is ösztönözték.

Az első években a tanárképző keretei között öt szakosztály működött, nevezetesen a) óklasszikai, nyelvészeti és irodalmi b) történelmi-földrajzi, c) mennyiség- és természettani, d) természetrajzi f) pedagógiai. Ez utóbbit 1872-ben szervezték meg, létrehozásában kiemelkedő szerepe volt a korszak kiváló pedagógusegyéniségének, Kármán Mórnak. A szabályzat szerint e szakosztály keretei között már nem a nevelés-oktatás általános alapelveivel ismerkedtek meg a jelöltek – ezeket ugyanis a pedagógia egyetemi tanára előadásaiban már tárgyalta, s a hallgatók szemináriumokon már feldolgozták –, hanem a „gymnasialis paedagogia” speciális kérdéseit tanulmányozták.

A tanárképző e szakosztályának célkitűzése kifejezetten a pedagógiai képességek és „ügyességek” (készségek) elsajátíttatása volt, ennek érdekében tartották a fentebb jelzett tematikájú, a gyakorlati kérdésekre irányuló előadásokat, s ezért szervezték meg a gyakorlati tanárképzés legnagyobb jelentőségű vívmányát, a gyakorlógimnáziumot.

1873-ban került sor a tanárképző újjászervezésére. Az új szabályzat készítői egyrészt csökkentették a szakosztályok számát, másrészt kifejezésre juttatták elhatározásukat, hogy az oktatás a tanárképzőben „rendes, kötelezett tanterv alapján” történjen. E tanterv hatáskörét igyekeztek az egyetemi előadásokra is kiterjeszteni, amikor ezek közül jó néhánynak a hallgatását a tanárjelölteknek kötelezővé tették. A tanárképző tehát kísérletet tett arra, hogy az egyetemet – a tanszabadság adta lehetőségekhez képest – felhasználja saját céljaira.

Az átszervezés ellenére a középiskolai tanárképző intézet és az egyetem kapcsolata mindvégig problematikus maradt. A két intézmény ugyanis részben ugyanazt a célt szolgálta, s eszközeik is sok tekintetben megegyeztek. További ellentmondások forrása volt, hogy a tanárképző látogatása a jelölteknek egészen az 1924. évi 27. törvénycikk életbelépéséig nem volt kötelező.

Sokkal egyértelműbb sikereket könyvelhetett el a tanárjelöltek gyakorlati képzését szolgáló gyakorlógimnázium. Ez a tanárképző pedagógiai szakosztályának irányítása alatt állt, s az egyetem pedagógiai tanszékével semmiféle szervezeti kapcsolata nem volt.

Kiemelkedő szerepet játszott az intézet sajátos arculatának kialakításában Kármán Mór, a gimnázium tanára, aki egyben az Országos Közoktatási Tanács jegyzője, s az egyetem magántanára volt. Kármán az iskola egyik legfontosabb feladatának a módszertani eljárások kidolgozását és kipróbálását tartotta. „Pedagógiai laboratórium” volt ez az intézet a szó legnemesebb értelmében.

Új egyetem nyitotta meg kapuit 1872-ben Kolozsvárott. Az oktatás négy karon vette kezdetét: 1. jog- és államtudományi; 2. orvostudományi; 3. bölcsészet-, nyelv- és történettudományi; valamint 4. matematika és természettudományi. A budapesti egyetemtől eltérően hittudományi kart nem kapott a kolozsvári egyetem. Az addig szokásos gyakorlattal szemben viszont a bölcsészettudományi kart – humán és reál tudományok szerint – két részre osztották. Az egyetem 1881-ben – királyi engedéllyel – felvehette Ferenc József nevét.

Az egyetemet alapító törvénycikk rendelkezése nyomán a tanárképző intézetet is megszervezték 1873-ban. A minta a pesti intézmény volt, ennek szabályzatát tekintették példának Kolozsvárt is.

Az első esztendők nem voltak zökkenőmentesek. Küzdeni kellett a fennmaradásért, az elismerésért. Kialakult ugyanis az a nézet, hogy az ország területén elegendő egy tanárképző intézet, a pesti. Sokan érveltek a kolozsvári megszüntetése mellett, így például Kármán Mór is. Végezetül – egy miniszteri vizsgálóbizottság tényfeltáró jelentése nyomán – konszolidálódott a helyzet. A tanárképző fejlődése ettől kezdve töretlen volt egészen az első világháborúig.

1918-ban a háborús események már beleszóltak a kolozsvári egyetem életébe is. A román csapatok december 28-án vonultak be a városba. A tanárok még bíztak abban, hogy a megszállás időleges lesz csupán, de a román hatóságok 1919. május 12-én – karhatalom alkalmazásával – Schneller István rektortól végleg átvették az egyetemet.

A tanárok jelentős részének el kellett hagynia a várost, és 1920 áprilisától Budán folytatták az egyetemi oktatómunkát. Itt 1921 nyaráig találtak ideiglenes otthonra, ugyanazon év őszén pedig Szegedre költözött a kolozsvári egyetem.

A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem épülete