Skip navigation

III.2. Népoktatás

A falusi kisiskolák életében továbbra is jelentős szerepet játszottak az egyházak. Az évszázadok alatt kialakult szervezeti kereteket a két Ratio megerősítette, s a XIX. század elején gazdasági-társadalmi okok még nem tették szükségessé ezek megváltoztatását. Mind a katolikus, mind pedig a protestáns egyházak törekedtek arra, hogy minden faluban – a templom mellett – iskola is legyen.

Kettős cél érdekében működtették ezeket a falusi kisiskolákat. Egyrészt a vallás elemeit és az alapvető erkölcsi ismereteket oktatták itt, másrészt pedig a falusi papság utánpótlásáról gondoskodtak így.

Az iskolafenntartás továbbra is a hagyományos „feudális” módon történt. A tanító fő járandósága a telekhasználat volt, ezt egészítették ki a lakosság különféle természetbeni juttatásai. Közvetlen felettese a falu lelkésze volt. A tanító gyakran kántori teendőket is ellátott, sőt jegyzőséget is vállalt.

A század elejétől kezdve fokozatosan megerősödött egy olyan, jobb módú, földtulajdonnal rendelkező jobbágyréteg, amely egyre jobban bekapcsolódott az árutermelésbe és kereskedelmi forgalomba. Ők éltek a Ratio nyújtotta lehetőségekkel: iskoláztatták gyermekeiket, mert egyéni gazdasági érdekük is így kívánta. A mezőgazdasági árutermelésbe ugyanis az elemi ismeretekkel már rendelkező parasztok eredményesebben tudtak bekapcsolódni.

A városi elemi oktatás ebben a korszakban is lényegesen különbözött a falusitól. A századfordulón már minden jelentősebb városunkban működött latin iskola. Az ehhez kapcsolt legalsó, elemi osztályokban szereztek elemi műveltséget a város polgárgyermekei.

A második Ratio Educationis önálló, befejezett iskolatípussá fejlesztette a városi elemi iskolát. Latint csak a gimnáziumba készülő gyerekeknek kellett tanítani, a tovább nem tanulók számára új osztályt szerveztek, latin nélkül. A Ratio rendelkezése nyomán, a városi igényeknek megfelelően új – latin nélküli – két vagy háromtanítós elemi iskolákat kezdtek szervezni országszerte.

Felerősítette ezt a folyamatot a Helytartótanács 1845-ben kiadott rendelete, melynek címe: „Magyarország elemi tanodáinak szabályai”. Ez a szabályzat két tagozatra bontotta az elemi iskolát. Az alsó elemi két évfolyamának tananyaga mindenki számára azonos volt. A képzés anyanyelven folyt, a nemzetiségek lakta területeken a magyart is tanították. A felső elemi iskola háromosztályos volt. Latint csak a gimnáziumba készülőknek tanítottak, a harmadik osztályban. A negyedik évfolyamot két év alatt végezhették el azok, akik nem tanultak tovább. A tananyag itt mechanikával, fizikával, természetrajzzal, földrajzzal, rajzzal, építészeti ismeretekkel és földméréssel gyarapodott. Így ez a szabályzat létrehozott egy valóban polgári igényeknek megfelelő iskolatípust.

A II. Ratio további érdeme, hogy 6–12 éves korig minden gyermek számára kötelezővé tette az alsó elemi két osztályának elvégzését. Ennek elmulasztása esetén a szülők pénzbüntetését helyezte kilátásba. Tanítónak és segédtanítónak csak azt nevezhették ki, aki elvégezte a tanítóképzőt. A tanítók 30 év szolgálat után nyugdíjra jogosultak.

Többfajta városi iskola létezett tehát ebben a korszakban. A latinos képzést nyújtó elemi a hivatalnoki, a tudományos vagy az egyházi pálya felé egyengette a tanulók útját; a latin nélküliek pedig a közvetlenül hasznos („praktikus”) tananyaggal a polgári pályákra igyekvőknek nyújtott ismereteket.