A művészi érték

Az irodalmi anyag szerepének és céljának végiggondolása mellett válogatásunknál ügyelni kell az óvodai irodalmi anyag minőségére is. Kányádi Sándor szerint „a gyerekeknek minden javakból a legjobbat szoktuk juttatni - a versekből, az irodalomból is azt kellene”.[1] Művészi szempontból egy gyermekirodalmi mű egyenrangú a felnőtteknek szánt alkotásokkal. Az Élet és Irodalom 1960-as, a Jelenkor 1965-1966-os, az Alföld 1988-as, az Új Forrás 1994-es számát szentelte a gyermekirodalomnak. Janikovszky Éva összefoglalásában „az elméleti viták tanúsága szerint nincs külön gyermek- és felnőttirodalom: irodalom van”.[2]  Mint Weöres Sándor gyermekköltői fogadtatásánál már utaltunk rá, a gyerekek jól megválogatott felnőtt verseket is be tudnak fogadni. Németh László szerint „a rossz könyveknek és a kiadóknak a hazugsága, hogy a gyermekek és nagy költők közé egy gyermekirodalmat kell tolni, amely a művészethez akar kalauzolni, de valójában örökre elkalauzol tőle”.[3] Mindez azonban nem jelenti, hogy az óvodás gyerekeknek ne lennének saját életkori sajátosságai, amelyeket anyagválasztáskor legalább ilyen fontos figyelembe vennünk. Sarkady Sándor inkább az „is”-t hangsúlyozza: „Csak vers van. Ugyanakkor a gyakorlatban gyermekvers is van, amely nem színvonalában, csak jellegében tér el az úgynevezett felnőtt verstől. A gyermekvers olyan vers, amelynek esztétikumát már a gyermek is élvezni képes. Az ’is’ azért hangsúlyos, mert természetesen nemcsak a gyermek, hanem a felnőtt is élvezi. Az a gyermekvers, amit a felnőtt gügyögésként él meg, nem tartozik az irodalomba.”[4] A gyermekirodalom tehát nem lehet mechanikusan működő, haszonelvű fejlesztési eszköz a pedagógus kezében, inkább felnőtt és gyermek közös kultúrájaként, generációkat összetartó hagyományként tekinthetünk rá. Akkor tudjuk hitelesen közvetíteni a gyerekek felé az irodalmi alkotásokat, ha azok mozgalmas, különös, elgondolkodtató vagy varázslatos világát mi magunk is játékélményként éljük meg.

Tímárné Hunya Tünde szerint viszont „a szöveggyűjtemények tele vannak dilettáns írók-költők ünnepi alkalmakra szánt verselményeivel. Óvodai ballagásra, pedagógusnapra, anyák napjára leginkább döccenő ritmusú, giccses alkotásokat találunk, ha a kötet szerkesztője vagy lektora a hasznosságot az igényesség elébe helyezte.  A gyerekek ösztönösen jó műkritikusok. Nem fogják örömmel hallgatni, ezért nehezebben is jegyzik meg a ritmustalan, ötlettelen szövegeket”.[5]

Gyanakodhatunk, hogy egy adott irodalmi mű nem alkalmas arra, hogy óvodás gyermekek számára közvetítsük, ha rossz a vers ritmikája, verselése, a szerző vét a jó hangzás elve ellen, ha magyartalanságok, anglicizmusok, germanizmusok találhatók benne. Általában a fordítások, az idegen nyelvjátékok magyarításai csak módjával alkalmasak óvodai használatra. Nem jó, ha a mű direkt, erőltetett pedagógiai üzenetet tartalmaz, az irodalmat valamilyen egyéb, túlságosan hétköznapias, „gyakorlati” cél szolgálatába állítja. Az alkalmi szavalatok például sokszor csak az adott szituációra reflektálnak, ettől szentimentálissá, hatásvadásszá, harsánnyá válnak. Ne válasszunk irodalmi tevékenység tárgyának tanverseket sem, amelyek költőietlen, lapos nyelvezettel banális hétköznapi ismeretet közvetítenek. Ne vigyünk az óvodába szentimentálisan szépelgő, szószátyár történet, amely mind a gyerekkort, mind a meseirodalmat feszültségmentesnek, giccsesen problémátlannak, bugyután sematikusnak ábrázolja. Az ilyen történet felszínes, igénytelen, gyökér nélküli: nincs köze sem a gyermekélet belső–külső konfliktusaihoz, sem a mesei motívumokat tápláló ősi hagyományokhoz. Saját ideológiája szerint „megkíméli” és „szórakoztatja” a gyermekeket, negédessége azonban éppen hogy gátolja szellemi fejlődésüket, apasztja energiáikat.

A legcélravezetőbb, ha óvodai anyagunk jelentős részét a generációk sora által hitelesített népköltészet anyagából válogatjuk. Zilahinét idézve: „Az óvodai anyagválasztás elsődleges forrásai a magyar népmese- és gyermekmondóka-gyűjtemények. Óvodai meséink nyolcvan százalékát, a versek hatvan-hetven százalékát ezekből válasszuk!”[6]

A népi mondókák rövid versikék, rigmusok, amelyekben alig van tartalmi- logikai közlés. Három csoportjuk van:  1) A felnőttek mondják gyerekeknek (ölbéli mondókák vagy dajkarímek); 2) Egyszemélyes mondókák, amelyeket a gyerekek monologizálva mondanak a természeti környezetüknek (gyermekmondókák); 3) A gyerekek társas életével kapcsolatos mondókák.[7] Mivel a három csoport többé-kevésbé megfelel a három óvodai korcsoport mondókaigényének, részletesebben az irodalmi anyag életkorok szerinti felosztásánál mutatjuk be őket.

Maga a népköltészet mint irodalmi anyag szoros értelembe véve nehezen határolható le. A mondókáknak rengeteg változatuk, tájanként különböző variációjuk van, és a műfaj ma sem vesztette el innovatív erejét: folyamatosan keletkeznek a szerző nélküli, efemer jellegű, szóban terjedő „népi” (bár már nem paraszti gyökerű) mondókák. Gyakori a folklorizáció, azaz hogy egy műköltészeti alkotás eredete homályba vész, és már mint népi mondókát tartja számon a köztudat. Ilyen például Szabó Lőrinc: Falusi hangverseny (Háp-háp-háp, jönnek a kacsák); Weöres Sándor: Tavaszköszöntő (Sándor napján…), Olvadás (Csipp-csepp, egy csepp….); Suttog a fenyves;  Gazdag Erzsi: Egy kis malac…; Itt a farsang; Csanádi Imre: Kicsi kutya – nagy kutya című verse. Az internet elterjedésével különösen felgyorsult a határok elmosódásának folyamata. Evvel ellentétes jelenség a folklorizmus, amikor a folklór egyes termékeit, helyeit, formáit egy-egy ismert szerző a hivatásos művészetekbe emeli, és ott valamilyen formában felhasználja.  Ezt láthatjuk Tamkó Sirató Károly: Dombon; Egy kis kertet; Csanádi Imre: Lepke; Naphívogató; Ficánkoló című verseinél, illetve Móricz Zsigmond vagy Kormos István népköltészeti ihletésű verses állatmeséinél.[8] Ugyanakkor sok szempontból folklorizmusnak tarthatjuk az Arany László, Benedek Elek vagy Illyés Gyula által jegyzett népmese-feldolgozásokat is, akik a gyerekeknek való adaptáció érdekében formálták át az anyagukat.[9] Nem húzható tehát teljesen egyértelmű, szigorú határ a nép- és műköltészet közé, az arányokat, jellegzetes hanghordozást, témavilágot tekintve azonban a népköltészet meghatározó szerepe biztosítható az óvodában. Az óvodai nevelés országos alapprogramja úgy fogalmaz, hogy „az óvodában a népi, a klasszikus és a kortárs irodalmi műveknek egyaránt helye van”, fontos tehát, hogy az éves irodalmi repertoárunkban kellő súllyal szerepeljenek kortárs irodalmi művek is.