Mesereprodukció

Gyermek önálló mesemondása.

A mesélés összefüggő szövegmondást igényel, beszédbátorságot ad, választékosabb kifejezések megválasztására ösztönöz, azért alkalmas a folyamatos beszéd fejlesztésére. Az összefüggő beszédet mérő tesztek közül a mese reprodukciója volt a legeredményesebb.[1] A gyerekek mesemondására már akár 3-4 éves korban is sor kerülhet, de nem kell erőltetni: fontos, hogy a mesélésben öröme legyen a gyermekeknek. Lehet, hogy nyögdécselve vagy hibásan adják elő a mondandójukat, de csak annyira javítsunk bele, hogy ne szegjük kedvüket. A nehezen megszólalókat biztatni kell, amelynek kerete lehet egy játék: pl. színház- vagy estimese-játék, mesemondó verseny, kukoricahántás. Előbb a jó mesélők szerepeljenek, akiket viszont arra kell rábírni, hogy figyelmesen meghallgassák a gyengébb mesélőket.

Mesemondás képek, képeskönyv, dia, makettfigurák stb. (eszközök) alapján.

A vizuális szemléltetőeszközök segíthetik a mese felidézését, és a gyerekeket önálló mesemondásra motiválják. A legjobb, ha az eszközt a mesehallgatáskor nem használjuk, ezáltal a gyerekeket belsőkép-alkotásra ösztökéljük, a történet-feldolgozás azonban már történhet képek, például öt–hat diafilmkocka alapján.[2]  Az először szóban elmondott mesét következő alkalommal megismételhetjük diafilm nézegetéssel (lehetőleg ezt se olvassuk, hanem önállóan, szabadon, fejből meséljük el a történetet a képek alapján). A következő alkalommal egy önként jelentkező gyermek mondhatja el a cselekményt a képek alapján, másnap pedig ugyanezt egy vagy több gyermek megismételheti.

A mese folytatása

Az ilyen gyakorlatok során a gyermekek részben mesehallgatók, részben önálló szövegalkotók. Ha már többször hallották a mesét, visszakérdezhetünk: „Mit mondott az asszony a lányának?” „Mi történt ezután?” „Ki segített a kiskondásnak?” Az ilyen gyakorlat során ha az egyik gyerek elakadt a másik folytathatja. A meseprodukció másik lehetséges formája a láncszerű mesefolytatás, amikor gyerekek rövid szakaszonként „egymásnak adják tovább a mesét”.

Kreatív mesefeldolgozások.

Az irodalmi tevékenységet a gyerekek alkotó- és önkifejezés-vágyára is építhetjük. Vlagyimir Szutyejev A fenyőfa című meséjében például egy helyütt „elhallgat” a mesélő, és a gyerekeknek maguknak kell kitalálniuk az illusztráció alapján, hogy mi történt a mesehősökkel egy adott időben. Egy mese lezárását a gyerekekre bízhatjuk, ők maguk is költhetnek saját alternatív befejezést. Ha a gyerekeknek ez túl nehéz feladatnak bizonyul, előbb rajzolják le a mese végét, és csak utána mondják el saját szavaikkal. Egy-egy történetet a csoport közösen is kitalálhat. Ilyenkor láncszerűen továbbadva gördül a mesefolyam, az óvópedagógus vagy elkezdi, vagy bekapcsolódik abba. Nagycsoportban már lehetséges önálló mesét mondatni egy megadott cím vagy három szó alapján.

Mesemimetizálás.

A mesék némajátékkal való megjelenítése hasonlatos a mondókák mozgással történő előadásához. Az óvópedagógus arra kérheti a gyerekeket, hogy legyenek picikék, mint a törpék, röpdössenek, mint a pillangók, vagy pantomim mozgással utánozzák például a rókasompolygást, hóember-olvadást, szélben hajladozó fákat, összedűlni készülő kunyhót, tüzet fújó sárkányt. A mesemimetizálást játékkal is összekapcsolhatjuk. A „most mutasd meg” típusú játékban egy némajátékkal elmutogatott meserészletet kell a többieknek kitalálni. Ez a foglalkozástípus különösen alkalmas arra, hogy a mese dramatizációját előkészítsük.

Mimetikus játékok az óvodában

(Foglalkozásvezető: Gyekiczki István Győzőné)

Drámajáték, dramatizálás

Mint Kovács Ágnes megjegyzi, „néprajzgyűjtők ismert élménye, hogy egy-egy mese a felolvasónak vagy élőszóval elmondónak, esetleg maguknak a hallgatóknak is alkalmat nyújt a fantáziát megmozgató színészkedésre, állatok hangjának az utánzására, emberek - királykisasszonyok, boszorkányok, kalandkereső szegény fiúk - beszédmodorának, viselkedésének az érzékeltetésére. A kisgyerekek ezt különösen élvezik. Maguk is szeretnek színészkedni. Közismert az óvodás korú gyerek szó-hangutánzás szeretete, a beszédritmus szerepe a gyerek beszédalakulásában”.[1] A mesedramatizálás célja nem a szerepeltetés, a produkció, hanem az odavezető út, a közösségi élmény a fontos. A dramatizálás alkalmas arra, hogy az irodalmi tevékenységet más óvodai foglalkozásokkal integráljuk, a kellékek és a díszletek például közösen elkészíthetők. A játékba minden gyerek bevonható további szereplők kitalálásával, „élő-díszletek” szerepeltetésével, vagy színházas keretjátékkal, ahol van „pénztáros”, „jegyszedő”, „csengető”. A gyerekek a mesét részben mimetikusan eljátsszák, elmozogják, részben pedig produktívan és kreatívan párbeszédeket alkotnak a már megismert prózai szöveg alapján. Az óvópedagógus az önkéntesekből szereplőket választhat, figyel, ha elakad a játék, kimozdít, segít a nyelvi megformálásban. A dramatizálás a szerepjátékon keresztül segít a beszédgátlás feloldásában, komplex nyelvhasználatra ösztönöz, fejleszti a csoportkohéziót, és összművészetként a kreatív gondolkodást.

Mesedramatizálás

(Foglalkozásvezető: Gyekiczki István Győzőné)

Bábjáték.

A bábjáték a óvodás gyermek érzelmi sajátosságaihoz illő formanyelv. A bábbal nemcsak irodalmi műveket eleveníthetünk meg, hanem beszédhelyzetek alakíthatunk ki. A figura (Mókus Misi, Sün Balázs) megszólít, bemutatkozik, érdeklődik. A bábot tartó felnőtt biztonságot ad, miközben az apró figura – felszabadult, intim, önfeledt légkört teremtve – gondoskodásvágyat vált ki. A figurával való kommunikációban a báb a gyermek alteregója, hasonmása, akárcsak Róbert Gida számára az apa által megelevenített Micimackó. Alkalmas eszköz például a beszoktatásra, ha a gyermek sír, nehezen válik el a szüleitől, de a feladatot vagy az intést is  jobban elfogadja a bábtól. Maga a bábkészítés is fejlesztő hatású lehet (finommotorika, szem-kéz koordináció, testfogalom, anyagismeret, közösségi élmény). Kisebb gyermekek számára a rövid lírai alkotások is megeleveníthetők egyszerű bábokkal, ha van bennük némi epikum (pl. termésbábbal a Haragosi, ujjbábokkal A török és a tehenek). A legalkalmasabb eszköz már ismert irodalmi élmények felelevenítésére, a műélmény elmélyítésére (pl. A kis kakas gyémánt félkrajcárja, A három nyúl, A három kívánság, A kis malac és a farkasok). A bábfoglalkozás komoly előkészítést igényel. Meg kell terveznünk a díszleteket, a bábok formáját és mozgását. Báb ugyanakkor mindenből lehet: például cipőkeféből, zokniból vagy kesztyűből. A báb álarc: a gyermek kifejezheti magát, de nem kell vállalnia magát, alkalmas a beszédbeli gátlások leküzdésére, növeli az önértékelést, önbizalmat, komplex művészetként nagy kontaktusteremtő ereje van, növeli a csoport kohézióját. 

Gyermeki elbeszélés

Az óvodai irodalmi nevelés sajátos műfaja az óvópedagógus történetei a saját vagy gyerekek mindennapi életéből. A gyerekek életével kapcsolatos események elmondásával a gyerekek életéhez fűződő szókincset segít átadni. A saját környezetüket ismerik meg, ilyenkor a hősökkel egyszerűbben lehet azonosulni, közvetlenebb mintát nyújtanak. Ehhez kapcsolódik, hogy a gyerekek maguk is mondhatnak történeteket a saját óvodai vagy családi életükből (pl. nyaralás, ünnep, cirkusz stb.), elmesélhetnek egy olyan irodalmi élményt, amelyet egyedül, és nem a társaival közösen élt meg. Az ilyen mesélések révén mutatkozik meg a gyermek önállósága, kommunikációra való érettsége.[1]