Öt-hat éves korosztály

Az iskolaérettség felé közeledve a gyerekek jelentős fejlődésen mennek keresztül. Ennek több jele is megfigyelhető a viselkedésükön, és ennek megfelelően változik az irodalommal szemben támasztott igényük is. A növekvő óvodás figyelme a felnőttről előbb önmaga felé fordul, majd a nagycsoportban a társai keltik fel az érdeklődését. A mondókákat illetően ez a kor jellemzően a gyermekjátékokhoz és a játékok rítusához kapcsolódó szövegek ideje. Ilyenkor kerülnek előtérbe a kiszámolók, a játékba hívogatók, toborzók, kínálók, felelgetők, a játékos csúfolók nyelvtörők, nyelvgyötrők, csereberélők, ünnepekhez kapcsolódó köszöntők, találós kérdések. A tagoltan, ritmikusan előadott mondókázás nagycsoportban már a szótagoltatást készíti elő, az írás-olvasásra szocializál.[1]

Ebben az időszakban a mesék hallgatásához is másképp kezdenek hozzáállni. Míg korábban a meseigény inkább a folyamatos beszéd hallgatásának örömét, a felnőtt figyelmének önmagukra irányítását jelentette, öt éves kortól egyre inkább a mese tartalma lesz számukra örömforrás. Az ekkorra kialakuló belsőkép-alkotási képesség révén az érzelmeiket alá tudják rendelni egy belül megelevenedő fantáziavilágnak, amelynek a játéktevékenységtől eltérően már nincs eszközre, külsődleges motivációra szüksége. A jelenség Vekerdy Tamás szavaival így írható le: „A gyerek mintegy szemünkbe akasztja a tekintetét, néz ránk elámulva, ugyanakkor látszik a szemén, hogy valójában nem minket lát, nem minket néz, hanem miközben azt mondjuk, hogy ’felhúzta a hétmérföldes csizmát, átlépte az ezüsthegyet,’ – befele néz, belső mozit perget, azt a képet figyeli. Ez a mesehallgató gyermek különös, kettős tekintete.”[2] A valóságtudat és az illúziótudat egyidejű jelenléte (szimultán kettős tudat) „önmagában is vonzó, izgalmas közeg, örömforrás: feszültséghordozó, feszültségteremtő és feszültségelvezető”.[3] Míg korábban nagy jelentősége van a mesemondás szituációjának, a kommunikáció nyelven kívüli aspektusainak, addig ebben a korban a játék színtere egyre inkább a „tekintet mögé” kerül. Ez az a képesség, amely később az olvasástechnika elsajátításában és rutinszerű alkalmazásában nélkülözhetetlen, de minden absztrakciót igénylő gondolkodási művelet kifejlődését segítheti (például objektív megfigyelés, emlékezet, tervezés, matematikai képességek).

Ennek a korszaknak a reprezentatív óvodai irodalmi műfaja a tündéries elemekkel, csodákkal, átváltozásokkal átszőtt varázsmese. Ezek még mindig egyetlen eseménysort mondanak ugyan el, de már lényegesen több szereplővel, pozitív és negatív hősökkel, tréfás és komoly eseményekkel. Az életkorra jellemző, hogy a mesét hallgató gyermek már nem annyira a mesélővel, mint inkább a mese egyik hősével azonosul. A teljes beleélést jelzi, hogy a gyermek fennhangon is tisztázza, hogy ő melyik szereplő a történetben. A hőssel való azonosulás képessége megteremti az erkölcsi értékválasztás lehetőségét, így egyre több olyan mesét is választhatunk a gyerekeknek, amelyben etikai elem is van. Bíró Gyula szerint a gyerekek szövegértési kompetenciájában is drámai fordulat következik be ebben a korban. Megértik, viccesnek találják a nyelvi kétértelműséget, élvezni tudják az elidegenítő technikákra építő meseszövegeket, a mesei várakozást meghiúsító csalimesét vagy hazugságmesét.[4]

A változások a versek befogadására is hatással vannak. A gyerekek már nem annyira „ritmus-érzékenyek”, kedvüket lelik a bonyolultabb képi világú, „csendesebb” lírai természetrajzokban, vagy a váratlan ötleteket felvillantó, abszurd képi síkváltásokban. A nagycsoportos gyerekek már igénylik a „folytatásos történetet”, képesek összerakni a több napon keresztül hallgatott, különálló epizódokból álló meseregényt. Ebben a műfajban már szívesen hallgatnak történeteket gyermektársaságokról, reális epizódokat az iskola életéből.