Az óvodáskor előtti ölbéli játékok, könyvélmények

Az első irodalmi élmények már a születésük pillanatától – sőt akár azt megelőzően – érik a gyerekeket a szülők által mondogatott ringatók, hintáztatók, cirógatók révén. Később, az újszülöttkort követően előkerülnek a csiklandozók, csipkedők, höcögtetők, orrdörzsölők, homlokkoccintók, láblógatók, altatók, keltegetők, csitítgatók, vigasztalók, a néhányhónapos babának pedig – a testi és értelmi fejlettségének megfelelően – álltató, jártató, etető, itató, mosdató mondókákat mondhatunk. Ezek az első mondókaélmények később, az óvodában is előkerülhetnek: más helyzetben, körülmények között és motivációval, de a három–négyéves gyerekek is szívesen idézik fel újra és újra első örömszerző nyelvi élményeiket.

Könyvekkel sem az óvodában találkoznak először jellemzően a gyerekek. Első könyveik azonban nem az anyanyelvükhöz kötik őket, hanem játék tárgyként tekintenek rájuk.  A legkisebbeknek való könyvek színesek, gyűrögethetők, rághatók, lemosható, viszkóz anyagból készültek, vagy azzal vannak bevonva. Ezek az úgynevezett „párnakönyvek” vagy „pancsoló könyvek”. A kicsit nagyobbaknak való könyvtípusok fő jellemzője is a manipulálhatóság: a könyv egyes elemei kivehetők, visszarakhatók, rázhatók vagy csörgethetők, az egyszerű, alapszínekkel megrajzolt képei mozgathatók, az anyaguk csak részben – vagy egyáltalán nem – vastag kartonpapír, inkább műanyag, és a könyv interakcióra képes: egyes részeit megnyomva például hangokat hallat. A játék könyv és a képes könyv közötti sajátos átmenetet képez a leporelló. Ezek esetében a 200-250 grammos kartonlemezek rövidebbik oldaluk mentén vannak összefogva úgy, hogy a lapok horizontálisan következnek egymás után. Formájuk miatt kiteríthetők: akár kerítés, akár házacska formázható belőlük, lehet húzogatni a földön, nyitogatni–csukogatni, épülhet belőlük „kártyavár”, a gyerekek két-három leporellóból „védőfalat” vonhatnak maguk köré, s ücsöröghetnek a maguk kijelölte birodalmukban. A leporellóknak van szövegük, a rajzok történetté is összeállnak, de ennek eleinte nincs jelentősége.[1]

Az értelmi képességek fejlődésével, kétéves kor körül, a kisgyermek megérik arra, hogy a felnőttel közös foglalatosságként képeskönyvet vegyen a kezébe. Ezek a könyvek közvetlen környezetének ismerős jelenségeit ábrázolják. Eleinte minden lapon egyetlen tárgy képe látható: mackó, kakas, virág (tárgyképeskönyvek). A kiskakas ébreszti a gyermeket, a kiskutya őrzi az álmát. Az élményt a ráismerés öröme adja. A kisgyermek azt kérdezi: „Mi ez?”, néhány alkalom után pedig már maga is meg tudja nevezni a képen látható jelenséget. Tudati fejlődésében még nagyobb áttörés, amikor minden segítség nélkül képes lesz társítani a valóságelemet annak képi reprezentációjával. Ahogy a gyermek növekszik, a képek lehetnek egyre kisebbek, sematikusabbak, és egy oldalon akár több tárgy képe is szerepelhet. A kisgyermek végigmegy a képeken, és megnevezi őket, mintha egy-egy találós kérdést oldana meg. A három éves korhoz közeledve a képek témája is bővülhet: a gyerekek már inkább a tágabb világ ismeretlen dolgait ábrázoló képeskönyveket részesítik előnyben.[2]