A szemléltetés kérdései

A szemléltetés alkalmazásáról minden óvópedagógusnak magának kell döntenie, ismerve a csoportjába járó gyermekek fejlettségét, élmény-, tapasztalatgazdagságát, beszédkészségét és a bemutatandó irodalmi mű tartalmi és formai jellemzőit. A szemléltetés kérdésében a szakirodalomban megoszlanak a vélemények. Zóka Katalin szerint „a mesei kettős tudat: vibrálás, oszcilláció a valóság tudatélménye és az illúzió megélése között. Ez az oszcilláció önmagában feszültségteremtő és feszültség-levezető örömforrás,  mely viszont csak a szájjal mondott belsőkép-teremtésre inspiráló mesélés közben megy végbe. Az indulatredukció belső feltétele a mese hallgatása külső kép nélkül, látható jele a mesei beállítódás”.[1] Kétségtelen, hogy nagyobb, 5–6–7 éves gyerekek már kép nélkül is tudnak azonosulni a cselekménnyel, és ilyenkor a szemléltetőeszköz már megkötheti a fantáziát (a gyerekek rajzain ez lemérhető). A „szimultán kettőstudat” kialakulása előtt ugyanakkor az elvonatkoztatás képessége még csak csírájában található meg a kisgyerekeknél, ezért segíthet a szemléltetés. A gyerekek még igénylik a képzetek és ismeretek konkrétabbá tételét, és a kép segíthet a szavak megértésében és megjegyzésében. A figyelemfelkeltő kezdeményezésünket mindenképp segítheti egy-egy szemléltető eszköz. Ha nem csak egyszerűen megszólítjuk a gyerekeket, de a kezünkben van egy animációra alkalmas báb, felöltünk egy egyszerű, jelzésértékű ruhadarabot, vagy egy felmutatunk egy szuggesztív képet (amely ha nem az irodalmi szöveg „tükörfordítása”, ugyanúgy a képzeletre hat), akkor sokkal hatásosabban tudjuk magunkra irányítani a figyelmünket. A szemléltetés szintén hatásos lehet az adott mese továbbélésében, későbbi feldolgozásában, ismétlésében. Ahogy Zóka Katalin írja, „a külső kép tiltása csak az újonnan hallott mesére vonatozik, hiszen a későbbi befogadást, feldolgozást, interiorizációt ugyannak a mesének a különböző interpretációi eredményezik”.[2]

Szemléltető eszközt tehát akkor használjunk, ha azt a gyerekek életkora, fejlettsége és a kezdeményezés vagy az anyagfeldolgozás fázisa, módja indokolja. Döntésünkhöz a szöveg stíluseszközeit is figyelembe kell vennünk. A „csupa zene” verseket nem kell képekkel szemléltetni, hiszen csak gátolja a ritmus által indukált mozgásélményt, a groteszk sem szemléltethető, hiszen a gyermeki fantáziával alkotott belső képekkel nem tudunk versenyre kelni. Fontos, hogy az eszközünk ne legyen túl részletgazdag, elég a jelzésszerű, leegyszerűsített utalás az irodalmi műre, és az sem baj, ha az illusztráció nem csak szolgaian ábrázol, hanem párbeszédben áll az irodalmi művel, érzelmi többletet, további esztétikai hatást nyújt. Gyakorlati szempontokra is figyelemmel kell lennünk: az eszközünk legyen biztonságos, az egész csoport által jól érzékelhető, ugyanakkor egyszerűen kezelhető.[3]

A báb mint tevékenységre motiváló
hatékony eszköz

(Foglalkozásvezető: Gyekiczki István Győzőné)