Hang-rendek

A ritmikai kötöttségen és hangtechnikai váltásokon túl mozgásélményt tud felidézni a hangok vagy hangsorok ismétlődése, szabályos elrendezése is. Legtipikusabb formája ennek a sorvégek összecsengése, a rím. A gyerekvers szempontjából nem jó, ha a szöveg túlságosan tompa asszonáncokat tartalmaz, de az ismétlődéshez nagyon ragaszkodó gyerekeket vershallgatás közben az is lelohaszthatja, ha a hívórímre nem vagy túlságosan későn érkezik válaszrím. Minél kisebb a gyerek, annál jobb, ha – erőltetett „kínrímek”, ragrímek, önrímek nélkül – minél sűrűbben érkeznek a feszültséget keltő hívórímek, majd a megnyugtató felelőrímek: az „analfabéta” gyermekek az olvasáshoz szokott felnőtteknél jobban kedvelik a páros rímeket, a bokorrímeket vagy a soron belül jelentkező belső rímeket. Legelső és most is modernnek ható gyerekversünk, Petőfi Sándor Arany Lacinak című költeménye (1844) verstechnikai szempontból a mai napig a gyerekeknek író költők egyik mintája.

Laci te,
Hallod-e?
Jer ide,
Jer, ha mondom,
Rontom-bontom,
Ülj meg itten az ölemben,
De ne moccanj, mert különben
Meg talállak csípni,
Így ni!

A rövid sorok és a halmozó jellegű rímszerkezet nagyon élvezetessé teszi a verset azon kisgyerekek számára is, akik egyébként nem biztos, hogy követni tudják vers késleltetésre épülő epikumát. A kisebbeknek szánt versekre jellemző „zártságnak” a kognitív képességek fejlődése szempontjából is jelentősége van: a gyermekversekben a sor- illetve versszakhatár egyúttal gondolati és szóhatár is szokott lenni, amelyet a lehetőleg minél tisztábban kihallható rím is megerősít (az inkább olvasva hatásos soráthajlás nem dominálhat az óvodás korúaknak szánt gyerekversekben). A nyelv érzéki oldala tehát a versek esetében segíti a szövegértés és tagolt gondolkodás képességének elsajátítását. 

Nemcsak a ritmus, a rím is befolyásolhatja a vers képi világát. Számos gyermekversen érezni, hogy a szöveg groteszk, meghökkentő epikuma a sorvégek váratlan, véletlenszerű összecsengéséből pattant ki. A „Mehemed–tehenek”, a „halacska–kismacska”, a „darázs – garázs”, a „málna – bálna”, az „ákombákom – nagykabátom” rímpár adhatta az ötletet öt bizarr, bohókás gyermektörténet megalkotására. A „tarkakas” hangsorban rejlő nyelvjáték szülhette Szalai Borbála versét, amelyben két kis kakas csúnyán összevész egy „tarka kason”, míg végül mindkettő „tar kakas” lesz. Tamkó Sirató Károly verse a „hajolajos Hajó Lajosról” szintén egy zenei gegre épülő képi ötlet.[1]

A versalkotás további eszközei közül erőteljes zenei élményt nyújt a gyerekek számára a szabályos időközönként előforduló – akár egész sorokra kiterjedő – refrén. Móricz Zsigmond verses meséjében a „lassú” (hosszú szótagra épülő) epikumot élvezetesen töri meg a rövid morákból álló, pergő refrén.

Ajaj, hol volt, hol nem…
Volt egyszer egy
iciri-
piciri
házacska;
ott lakott egy
iciri-
piciri
kis macska….

A szabályszerű sorismétléseket ráadásul az óvodások hamar megjegyzik, így gyorsan átélhetik a vers „birtoklásának” élményét. A mozgásélményt felidéző tánc- és mondókaverseknek ez az egyik különösen kedvelt eszköze:

Fut, robog a kicsi kocsi,
rajta ül a Haragosi,
        din don diridongó.
Ha kiborul az a kocsi,
leröpül a Haragosi,
        din don diridongó.

A refrén akár prózai mese szövegszervező eszköze is lehet. A sűrű ismétlődés a kisebb gyermekekben a várakozás feszültségét és a ráismerés örömét kelti (pl. Arany László: Icinke-picinke). Az arányosan elrendezett, nem túlzásba vitt fonémajátékok szintén mozgósító hatásúak és örömérzetet keltenek a gyerekekben. Legegyszerűbb formájuk a szókezdő hangok ismétlődése, az alliteráció:

Egy kis kertet kerteltem,
benne vermet vermeltem,
répát, retket termeltem.

(Tamkó Sirató Károly: Egy kis kertet)

Egy-egy hang vagy hangsor az egész mű meghatározó szervezőelvévé válhat. Sajátos „mekegés” például Móricz Zsigmond már idézett klasszikus tehenes verse (A török és a tehenek):

Volt egy török, Mehemed,
sose látott tehenet.
Nem is tudta Mehemed
milyenek a tehenek.

Hallószerveinkkel is jól kivehető a „csengés” Kovács András Ferenc verséből (Csillagcsengő):

Jégcsap csücskén fény csendül,
égen csengő szél lendül…
Jégcsap csörren, csilló csend –
csokros csillagcsengő cseng…

A fonémajátékok a kisebb gyerekeket mozgósítják, örömérzetet nyújtanak nekik, a nagyobb gyerekek esetében pedig  – a szórakoztatáson túl – szolgálhatják a logopédiai fejlesztést, kisiskolás kor felé közeledve pedig az íráskészséget előkészítő hangdifferenciálást.[2] E hangjátékok sajátos formái a nyelvgyötrők. Hangtorlódásra épül például Tamkó Sirató Te kis huszár és Szabó T. Anna Nyelvtörő  című verse, de kiegészítő stilisztikai elemként találkozhatunk velük egyes darabokban (a vers csattanószerű zárlatát emelik ki például Nemes Nagy Ágnes Laboda és Tamkó Sirató Károly Törpetánc című versében). Egy nyelvtörő játék köré külön történetet szőtt Gárdonyi Géza a Cifra meséjében.