V. A gyermeki gondolkodást tükröző költői képek

Komáromi Gabriella szerint a mese „a gyermek szemével nézett világ”, az országos óvodai nevelési alapprogram megfogalmazásában „a mese életkorilag megfelel az óvodás gyermek szemléletmódjának és világképének”.[1] A meghatározások természetesen kiterjeszthetőek a gyermekköltészetre, illetve a gyermekirodalomra általában.  Az alábbiakban arra hozunk fel néhány példát, hogyan tükröződik vissza az óvodáskorú gyermekek gondolkodása a gyermekirodalomban.

Jean Piaget fejlődéselmélete szerint a 3–7 éves gyermek a racionális gondolkodás (műveleti szakasz) előtti korban jár: már kilépett az időtlen és környezetében feloldódó „egyetemes én” korszakából, képes különbséget tenni saját maga és a környező jelenségek között, de csak a saját, szubjektív módján tudja az őt körülvevő világot értelmezni és befogadni. „Csak egy szempontja van, a sajátja, és nehézkesnek találja saját szemléletmódját hozzáigazítani a máséhoz, figyelembe véve a másik szemléletét. (…) A gyermek tehát ’egocentrikus’ – a világot úgy szemléli, hogy saját magát állítja középre –, nem önzésből, hanem fogalmi fejlettsége korlátai miatt”.[2] Az óvodásnak már megvannak a beszédértési és szövegalkotási képességei, az érzelmeit, belső impulzusait képes tagolt nyelvi formába önteni, az így kibontakozó világképét azonban még sajátos képlékenység jellemzi. Mivel még nincs azon képességek birtokában, hogy a bonyolult külső világhoz adekvát módon alkalmazkodjon, a gyermek egy képességeivel és igényeivel kompatibilis belső világban él.  A gyermekirodalom a maga nyelvi teremtő ereje révén visszaigazolja az óvodások vágyait és szorongásait, komplex ötleteket ad szerepjátékaikhoz, és segíti őket a játék interiorizációjában: előmozdítja, hogy érzelmi aktivitásuk, játék- és mozgásigényük minél inkább belső képekhez kötődjön.

Az egocentrikus gyermeki gondolkodást jellegzetesen tükrözik vissza például az óvodában kedvelt altatók. A tipikus lírai szcéna szerint az élő, az élettelen és a kozmikus jelenségek egyaránt alszanak, amikor a gyermek lehunyja a szemét. Esetleg a világ közepén szendergő gyermek álmát megnyugvást keltő teremtmények őrzik. E centrális ponton legtöbbször az anya is ott van, akinek ölében a gyermek a legnagyobb biztonságban érzi magát. [3]

A gyermekirodalmi művekben a környezeti jelenségek emberi – gyakran gyermeki – módon gondolkodnak, akár emberi formát is öltenek (antropomorfizmus). A Nap „egy padon ücsörög”, a Hold „fogat mos”, a csillagok „bújócskázó gyerekek”, akik napközben „csillagóvodában vannak”.[4] A mag a föld alatt „álmodik”, a madarak lábnyomukkal „üzennek”, dalukkal pedig „fizetnek” az eleségért.[5] A katica pipacssziromból varrt „kabátkát”, a gólya „piros csizmát”, a béka „papucsot” visel.[6] Anderseni hagyomány a játékok (mézeskalácshuszár, mackó, fakatona) vagy tárgyak megelevenedése. A dióhéjból a gyűrött arcú „Dióbél bácsi” cammog elő; a tű, a cérna meg az olló képesek „összekapni” egymással; a vén Vekker pedig alig tudja kordában tartani a „perc-gyerekeket”.[7] Jellegzetes animált figura a gyermekirodalomból a „tél pünkösdi királya”, a „táncra kelő”, „sétapálcás” hóember.

Önálló életre kelő ujjak

A tágabb, titokzatos környezetet oly módon is „megfoghatóvá” tehetik a gyermekeknek ezek az irodalmi művek, hogy gyermek számára ismerős, meghitt otthon képeit vetítik ki a kozmikus vagy ismeretlen jelenségekre. Ha a Nap „alma” lenne, lehetne árulni a piacon; ha „labda”, be lehetne gurítani az ágy alá; ha „ablak”, kukucskálni lehetne rajta. A viharos szelet egy „óriási hajszárító” fújja, a téli világ pedig „tejbegrízként” terül el a tájon.[1]

Miközben a távoli, emberidegen dolgok magától értetődően egyszerűvé, játékossá válnak a gyermekirodalmi művekben, a felnőttek számára megszokott, banális hétköznapi jelenségek – a gyermek szemével látva – titkok, csodák hordozói lehetnek. A gesztenyefalevél egy „óriás tenyere”; a vöröslő áprilisi alkonyatban egy „lila fecske” üldögél a „piros dróton”; egy felröppenő fekete madarat, a „lappantyút” csak a beavatottak láthatják.[2]

Az összetettebb, elvontabb jelenségeket a gyermekirodalom úgy igyekszik az óvodásokhoz közelebb hozni, hogy megfoghatóvá teszi, konkretizálja azokat. Egyik formája ennek az allegorikus ábrázolás. Az óvodások számára még nehezen elkülöníthető évszakok például a mesékben–versekben megjelenhetnek mint „kontyos-kendős őszanyó”, „zöld szoknyás tavasztündér”, vagy „szakállát rázó, kucsmás télapó”.[3] A színek, a „Piros”, a „Sárga” és a „Kék”  antropomorf alakot kap Szutyejev A kakas és a Színek című meséjében. A színtörténetek tipikus cselekménye, hogy két fontoskodó szín hajba kap, s egymásnak esve „összefolynak”.[4] Az óvodás korú gyermekek hajlamosak az elvont vagy „kézbevehetetlen” fogalmakat (például a „mese” vagy „álom”) tárgyszerűnek, megfogható valóságnak tekinteni: Mérei Ferenc ezt nevezi gyermeki realizmusnak.[5] E gondolkodás lenyomatai a gyermekirodalomban is megtalálhatók. A népi mesemondók szerint „a mesék egy jászolhoz vannak kötve”, a mesélő alkalomadtán azok közül kap el „egy sántát”; Gazdag Erzsi úgy tudja, hogy a mesék között egy zegzugos „mesebolt” polcain válogathatunk; Móra Ferenc pedig pillefogó hálóval szokott „mesepillangókat” fogni.[6]

A színek összetartozása és különbözősége.

Animáció az irodalomban

(Foglalkozásvezető: Faggyas Jánosné)

A gyermekirodalom és a gyermeki gondolkodás közös sajátossága az az elképzelés, hogy a természet valamennyi jelensége tudatos cselekvés vagy munka terméke (artificializmus). Azért esik a hó, mert „hóanyó a dunyháját rázza”, vagy az „égi pék szitál”.[1] Akárcsak a havat télapó, úgy a meleget is három vándor (Sándor, József és Benedek) hozza egy-egy zsákban. Fésüs Éva meséje szerint a tavasztündér osztja a raktárából a hétpettyet katicának, a fonalat a póknak, a kicsi házat a csigának, az ezüst hegedűt a tücsöknek (Ezüst hegedű). A szándékoltság érzése sokszor az ok és az okozat felcserélésével jön létre. Azért lesz tavasz, mert a fecskék „kékre festik az eget”, a napot a tücsök altatja, a kakas ébreszti. A papírsárkány vagy a füst szándékosan, jókedvéből „nyargalászik” az égen, a szél csak – a „nyomában futva” – kergeti.  Ismereteik hézagossága ellenére az óvodások számára a jelenségek magyarázata „magától értetődő”, és ezt igazolja vissza a gyermekirodalom is: a kiskacsáról azért kopik le a sárga szín, mert „sokat fürdik”; a makk azért hord kalapot, mert „fázik”.[2] A vágyak és az okok tréfás felcserélésén alapulnak a tréfás eredetmagyarázó mesék. „Eredetileg” jóban volt a kutya és a macska, nappali madárként élt a bagoly, a csigának nem kellett a hátán cipelnie a házát, volt illata a tulipánnak, de aztán egy „manó ügyetlensége” vagy egy „erkölcsi botlás” miatt minden elromlott. [3]

A gyermeki gondolkodásban és a gyermekköltészetben minden jelenséghez az emberi szándékhoz hasonló motiváció köthető, és a történések oka azok céljában keresendő (intencionalitás). A jég azért olvad meg, hogy „a Nap megláthassa magát a tó tükrében”; Cinege Miki azért eszi meg a hernyókat, hogy „Sanyika egészséges almát ehessen”; a hó azért esik, hogy „meg ne fázzon a vetés”, az eső azért, mert „szomjasak a nefelejcsek”; az itt telelő madarak azért énekelnek, mert a „tavaszt sürgetik”, a költözők pedig azért repülnek haza, hogy „meghozzák azt”.[4]

A gyermekek nemcsak figyelik a környezetüket, vagy gondolkodnak róla, hanem tevékenyen alakítják, „kommunikálnak” is azzal. Mindennek örülnek, ami mozog, és mozgásba lendíti őket is. Érdekes számukra a környezetükben élő állatokat – akikkel szemben egy kicsit akár fölényben is érezhetik magukat – megszólítani, hívogatni, csalogatni, kérdezni, üdvözölni, riogatni, csúfolni, bosszantani. Képzeletben értik is az állatok nyelvét, akik „emberi nyelven” válaszolnak nekik, párbeszédet folytatnak velük. A gyermeki gondolkodás vágyaktól irányított, illetve a vágyakban folyik: számukra a gondolat mindenható, a szavak és a jelenségek között mágikus kapcsolat van. A naphívogatókban, eső- és felhőűzőkben, télkergetőkben, állatcsalogatókban a gyermek és környezete még elválaszthatatlan egységet alkot. Ennek a gyermeki fantáziavilágnak a leképződései a népi gyermekmondókák, amelyeket nagyon hálásan fogadnak ebben az életkorban a gyerekek.[5]