Gyermektörténetek

Az óvodás korosztály különösen kedveli, ha „róluk szól” a mese. Segít indulataik, formátlanul kavargó érzelmeik feldolgozásában, ha a szavak és a képzelet segítségével egy kerek, megnyugtatóan zárt történet keretében újraélhetik korábbi élményeiket. A „mesélés” a gyerekek körül zajló mindennapok világában sokszor azt a gyermeki igényt elégíti ki, hogy a felnőtt beszéljen hozzá tagoltan, folyamatosan az éppen megtörtént eseményekről, az adott nap történéseiről, esetleg hasonló korú gyermekekről, vagy az óvópedagógus saját gyermekkoráról.[1]

A „gyerektörténetek” iránti hatalmas igényt ugyanakkor a korosztálynak szóló irodalom is igyekszik kielégíteni.  Komáromi Gabriella „gyerekirodalomnak” nevezi – a „gyermekirodalommal” szembeállítva – a gyerekhősöket felvonultató, a gyermekkort ábrázoló elbeszéléseket.[2] E történetek egy része a szülő, a felnőtt szemszögéből előadott bájos, szórakoztató anekdoták a gyerekek naiv, esetleg meglepően érett megnyilvánulásairól. A történet szólhat a felnőttet utánzó gyermek bumfordiságáról (telefonál, felveszi a szülők cipőjét stb.), a gyermek kreatív nyelvhasználatáról vagy naiv gondolkodásáról (a szobájába viszi a téli álmot alvó csigát); kiszínezettebb változataik pedig a falusi anekdoták vaskosabb világát idézik (a gyermek lekváros kenyerét váratlanul felcsípik a tyúkok stb.). A gyerektörténetek tipikusan a szülő és gyermek, egy kisebb állat és gyermek, illetve testvérek vagy óvodás társak egymáshoz való viszonyát ábrázolják derűsen, humorba oldva.

A történetek másik jellegzetes csoportjában a gyermekkarakterek „állati” (esetleg növényi vagy tündéri) maszkot viselnek. Az ilyen elbeszélések mesévé, művészi alkotássá stilizálják a gyerekek mindennapjait, a játékban történő elaborációt idézően eltávolítják az élményt attól az eredeti közegtől, amelyben megtörtént.  A kisgyermek mint „mackó” (Bodó Béla Brumi-, Kormos István: Vackor-történetei) vagy mint kis tündér (Fésüs Éva: Pöttömke) jelenik meg az óvodában vagy az iskolában.  

Nagyobb, öt–hat éves gyerekekkel való óvodai beszélgetésre alkalmasak a gyermekmonológok, amelyek a gyermekek szemszögéből próbálják láttatni a környezetüket, különösen a felnőttek világát. A hétköznapi életből vett jelenetek gyermek és felnőtt viszonyának derűs, mulatságos vagy nehezen kibogozható, tabukkal terhes mozzanatait mutatják be. A gyermek ezekben a művekben újonnan érkező kis „vadember”, akinek őszinte értelemigénye, spontaneitása, sajátos logikája bepillantást enged a felnőtt társadalom elkendőzött vagy nem tudatosított ellentmondásaiba. Egyszerű változataik verses pillanatképek a „folyton szaladó apuról” vagy a fura mód „magát festegető” anyuról. A műfaj csúcsát Janikovszky Éva összetett világú képeskönyvei képviselik. A Ha én felnőtt volnék… című kötet hőse egyre másra sorolja a gyermekvágyak túlzásait, képtelenségeit, mígnem a "monologizálásba" kimerülő kisgyermekben magától ébred fel a kíváncsiság szülei világának megértésére. A mulatságos gyermeki litániát türelmesen végighallgató (a műben semmilyen formában fel nem tárulkozó) szerző azonban nem a felnőttvilág didaktikus képviselője. A kötet első felében a gyermeknevelés elcsépelt kliséit hallhatjuk viszont a gyermek szemüvegén keresztül. Kiderül, hogy a gyermeket "kis felnőttként" kezelő családtagok elvárásai a gyermek számára érthetetlenek, túlzóak, lekezelőek, a legkisebb örömöt is nélkülözők. A kötet igazi "duplafedelű könyv", a gyermekeket és a felnőtteket egyaránt megszólító családi olvasmány, amely a gyerek- és a felnőttvilág konfliktusát - az illusztráció által is sugallt - humorban oldja fel.