Meseregény

A meseregény – Borbély Sándor megfogalmazása szerint – „átmeneti vagy inkább kisegítő műfaj az olvasáspedagógia számára”.[1] A műfaj által megcélzott korosztály a kisiskoláskor végén jár, már nincsenek olvasástechnikai nehézségei, de még (ambivalensen) kötődik a mesék világához. A műfaj azonban érintőlegesen jelen van az óvodák világában is. A nagycsoportos gyerekek már igénylik a minél hosszabb, „folytatásos elbeszéléseket”, képesek összerakni a több napon keresztül hallgatott cselekmény különálló epizódjait. A szabad percekben vagy a délutáni alvást megelőző időben az 5-7 évesek történetigényét meseregényekkel is kielégíthetjük.[2]

Az óvodában előkerülő meseregények azonban inkább az állandó szereplőgárda által összetartott, önállóan lezárt epizódokból álló folytatásos mesefüzérek, semmint átfogó szerkezetű, komplex regények (pl. a kerettörténet és a visszatérő mesehősök révén egységet alkotó Rémusz bácsi meséi). A fejezetek terjedelme rövid, a szövegvilágot a párbeszédek uralják. Szereplői jellemzően a gyermekek világát áttételesen felidéző kedves állatalakok. A cselekmény általában egy baráti társaság kalandjairól, összetartozásukat erősítő próbáiról szól, a nagycsoportosokat kifejezetten érdeklő kortárs kapcsolatokat helyezve előtérbe. Az óvodában kedvelt meseregény Bodó Béla Brumi-sorozata, Fodor Sándor óriás törpéje, a Csipike, a kortárs művek közül ajánlható például Lackfi János Domboninneni mesék című műve.