Három–négy éves korosztály

Az óvodába lépő gyermekek számára a mondókák és a képeskönyvek jelentik a folyamatosságot korábbi élményeik és az őket érő új impulzusok között. A höcögtetők, lovagoltatók a legalkalmasabbak arra, hogy az óvópedagógus beszoktatáskor a kisgyermekekkel saját személyét, testi közelségét elfogadtassa. A tenyeresdi mondókákkal, csiklandozókkal, cirógatókkal elérhetjük, hogy az óvoda a gyermekek számára örömteli, az otthonhoz hasonló meghittséget idéző hely legyen. A felnőttel való testkontaktust kevésbé igénylő, de nagy mozgásigényű gyerekeknek számára eljött a ritmikus mondókák: az ütögetők, tapsolók, dobolók, bökdösők kora. A testi koordinációs képességek fejlődésével jöhetnek a sétálók, menetelők, ugrálók, futtatók is. Az egyensúlyérzékük, ügyességük fejlődését segítik a háton vivő zsákjátékok vagy a szabadtéri hintázás közben mondható rigmusok. Már a képeskönyvek nézegetőjeként kialakul a gyermek én-tudata: kilép a „világgal teljesen egy vagyok” érzéséből, rájön, hogy énje elhatárolható, a külvilágnak nem része, hanem szemlélője. Önmaguk felfedezésében, testtudatuk kialakulásában segíthetik őket az arcjátékok, ujjasdik, tenyeresdik. A gyerekek rácsodálkozhatnak a felnőtt által előadott rajzolómondókákra, az egyszerűbbeket megpróbálhatják utánozni is. A mindennapi élet feszültségeinek, konfliktusainak feloldásában, a napi rutin monotóniájának oldásában segíthetnek a békítők, gyógyítók, vigasztalók, etetők, mosdatók, öltöztetők. 

Kiscsoportosok mondókázása

(Foglalkozásvezető: Tóth Ágnes)

Az otthont idézi az is, ha a csoportszobában a gyerekek – számukra is hozzáférhető módon – jó állapotú, nézegetni való képeskönyvet találnak. Ebben az életkorban inkább a lapozókra van igényük.  Ezek még készülhetnek fóliázott, vagyis könnyen tisztítható kartonlemezekből, de már a hosszabbik oldaluk mentén vannak összefűzve, és szöveg is található bennük. Előfordulhat, hogy a karton élei le vannak kerekítve vagy valamilyen formára vannak vágva, ilyenkor a könyv körvonala általában harmonizál a tartalommal (pl. karácsonyi versek találhatók egy fenyőalakúra stancolt könyvben). A lapozók sajátos formája: térbeli, plasztikus, vagy dimenziós könyv. A figurák ezek esetében kiugranak a síkból, és egyszerű mozgásokat, műveletsorokat is tudnak végezni. Általában híres meséket mutatnak be sematizált szöveggel. A papírfigurák azonban könnyen elszakadnak, a zanzásított szöveg pedig nem tud helytállni önmagában.[1]

A nagyobb gyerekeknek való lapozók hagyományos, puha lapokon is megjelenhetnek. Ezeket a könyveket – a felnőttel közösen – már olvasni kell. Az egymást követő képek részben hasonlítanak, részben különböznek egymástól, és a szöveg feltárja a gyermek előtt a képek közötti összefüggést, feltárul előttük a kötet egészére kiterjedő logikai rend. A tárgyak megnevezésén túl a gyermek kezdi felismerni a mozgásformákat, az igék megjelenésével pedig formálódik az időtudata is. A képek kezdenek aprólékosan kidolgozottá válni: a történet előtérbe helyez néhány képi momentumot, de a háttérben is megjelenik egy-egy figyelemfelkeltő részlet, egy pillangó vagy egy virág. A gyermek a képről való beszélgetés során szavakat kap a térben való eligazodáshoz, viszonyt keres a képen látható jelenségek között. A korosztályt nagyfokú utánzásvágy és gyors tanulékonyság jellemzi: néhány alkalom után ők maguk fogják lapozgatni és „olvasni” a könyvet.

A mozgásigény miatt ez a kor a vershallgatás ideje. Az éves anyagba ekkor még jóval több verset válogassunk be, mint prózai alkotást. Sikerük van a mondókákat idéző táncverseknek, a hangfestő vagy hangfonetikai eszközöket, refrént alkalmazó rövid lírai alkotásoknak. Előnyös, ha a versekben egy rövid, helyzetkomikumra épülő cselekménymag is megjelenik (pl. Haragosi kirepül a kocsiból). Kedvelik a gyerekek a színészkedést, például az állatok hangutánzására épülő párbeszédeket. 

Ebben az életkorban kezdenek ismerkedni a gyerekek az epikai alkotásokkal. Első benyomásaik itt is a mondókákból táplálkozhatnak, a történet elképzelését ezek esetében a ritmus segíti. Az epikai mozzanatot tartalmazó gyermekverseken túl már el kezdhetünk mesélni rövid, egyfázisú állatmeséket is, amelyek a helyzetkomikumra épülnek és legtöbbször verses formájúak (pl. Móricz Zsigmond: A török és a tehenek, Gazdag Erzsi: A kiskakas rézgarasa).  Mesélhetünk a gyerekeknek rövid, derűs hangvételű falusi anekdotákat is, de ezekben is lehetőleg legyen valamilyen zenei elem, például ismétlés, refrén (Icinke-picinke). Ha a gyerekek füle hozzászokott a történetmeséléshez, akkor jöhetnek a többfázisú történetek is. Ezek közül előbb a monoton ismétlődésre épülő formulameséket válasszuk, közülük is azokat, amelyek kevesebb elemből állnak össze (A répa, A vityilló).

Az ilyen korú gyerekek szeretnek olyan történeteket hallgatni, amelyben ők vagy hasonszőrű gyerekek a főszereplők. Dankó Ervinné szerint „az óvodások életkori sajátosságaikból adódóan igénylik azokat a reális történeteket, irodalmi értékű elbeszéléseket, amelyek róluk, az óvodáról, a környezetükben található személyekről tárgyakról, jelenségekről szólnak. (…) A gyermekirodalom e műfajai tartalmi és formai szempontból „mások”, mint a mesék. Nem tartalmaznak mesei elemeket, közlésmódjuk tárgyilagos, nyelvi-stilisztikai kifejezőeszközeik is a hétköznapi (mindennapi) beszédből valók”.[2]