Felsorolás, sorozat, halmozás a gyermekirodalomban

Néhány óvodában kedvelt irodalmi műnek az ismétlődés a legfontosabb – szinte kizárólagos – szövegszervező elve. Az egyszerű megnevezés, a felsorolás a legkisebb gyerekeknek örömszerző tevékenység. A felnőttel folytatott izgalmas játék a képleírás, a képen található jelenségek, történetmozzanatok sorolása. Mikor ezek a képi és játékélmények nyelvi síkra terelődnek, a kisgyermek felfedezi, hogy a felsorolások hangélményként sodró erejűek, különösen, ha azok versritmussal párosulnak. Ezt az eszközt Nemes Nagy Ágnes különösen kedveli: 

Ez itt a ház, ez itt a tó,
ez itt az út, felénk futó,
ez itt akác, ez itt levél,
ez itt a nap, ez itt a dél.
Ez borjú itt, lógó fülű,
hasát veri a nyári fű,
ez itt virág, ezer, ezer,
ez a sötét gyalogszeder (…)

(Nyári rajz)

Ezekben a versekben a lírai hős szemlét, leltárt tart hétköznapi kincstárának darabjai felett, és a kitartó felsorolás, a „mágikus felfokozó sodrás”előbb-utóbb a teljesség érzetét kelti.[1]

Van itt minden, mennyi holmi!
Hogy is tudnám elsorolni?
Cipőfűző, plédoboz,
fenyőfáról két toboz,
szódásüveg cserepe,
gesztenyefa levele,
zöld csigák, zöld kövek,
fű-alatti bőrövek,
gerle tolla, kréta, gyufa,
fényképen a Verne Gyula (…)

(Mennyi minden)

A sorozatalkotásnak olyan mágikus ereje lehet, hogy még a badar módon egymáshoz rendelt képeket is logikai rendnek is érezhetjük egy darabig, ha azokat ritmikus formában halljuk (pl. „fölmásztam a cseresznyefára, ráztam a körtefát, hullott a barack, szedtük a dinnyét.”). A sorozattá összeállt képtelenségek egyik sajátos változata, a halmozómese (pl. A nyulacska harangocskája, A kakaska és a jércike, Jakab meg az apja), amely az óvodai körjátékokhoz hasonlít. Ebben a mesetípusban a főszereplő végigmegy egy véletlenszerűnek tűnő kör egyes stációin (majd visszajut a kiindulóponthoz), miközben minden mozzanat során rituális párbeszédet folytat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy farkast: „Farkas, edd meg a kecskét!”

Farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

Megint ment, mendegélt a kis madár, talált egy falut: „Falu, kergesd el a farkast!”

Falu nem ment farkas-kergetni, farkas nem ment kecske-enni, kecske nem ment kóró-rágni, kóró mégse ringatta a kis madarat.

(Arany László: A kóró és a kismadár)

A körjátékot idéző „halmozómese”

Illusztráció A vajaspánkóhoz

 

A másik sorozatra épülő mesetípus a láncmese (pl. A répa, Az óriási burgundi répa, Vlagyimir Szutyejev: A gomba alatt, Varga Katalin: A kesztyű, A barna mackó kuckója). Ezek a történetek inkább a fogyó-gyarapodó játékokhoz hasonlítanak. Nincs kitüntetett főszereplőjük, a helyszínük pedig állandó (jellemzően, de nem feltétlenül, egy zárt terület: „ház” vagy „kert”), ahol megjelennek az egyes karakterek, hogy bebocsátást kérjenek, vagy csatlakozzanak a sort alkotó korábban érkezettekhez. A történet végén a szereplők általában szétszélednek.

Berepül fényeske-legyecske, s betelepszik. Odaszökik ugri-bugri bolha:
– Kis kunyhó, vityilló! Ki lakik a vityillóban?
– Én, fényeske-legyecske. Hát te ki vagy?
– Én az ugri-bugri bolha.
– Gyere. Lakjál velem!
Beszökik az ugri-bugri bolha, s most már ketten laknak.

(A vityilló)

„Láncmese” (A répa illusztrációja)

 

Összefoglaló néven a halmozó- és láncmeséket, amelyek a sorozatra épülő ritualizált játékokat emelik a nyelv világába, formulameséknek nevezzük. A gyerekek számára nemcsak élvezetes, humoros történetek, de könnyen is követhetők. A kisebbek, ha el is veszítik a fonalat mesehallgatás közben, a következő ismétlődő szakasznál gond nélkül újra csatlakozhatnak. A szereplők bővített felsorolása fejleszti a memóriájukat és a logikai képességüket. Zeneiségüket mutatja, hogy felelgető vagy mondókaformájú változataik is vannak:

Gólya, gólya, gilice,
mit viszel a szádban?
- Szőröcskét, szőröcskét!
Minek az a szőröcske?
- Szitát kötögetni.
Minek az a szita?
- Korpát szitálgatni.
Minek az a korpa?
- Disznót hízlalgatni.
Minek az a disznó?
- Hájacskát csinálni. (…)

(Szitakötögetős)[2]