Az előadásmód

„Amikor a felnőtt beszélni kezd a gyereknek, megváltozik a hangja, érződik rajta, hogy kilép a valóságból, s egy másik közegbe megy át. Hanghordozásával, gesztusaival, mimikájával, sejtelmességével juttatja kifejezésre, hogy a történet, amelyet elmond, nem játszódhat a megszokott környezetben. S a gyerek könnyen beleéli magát ebbe, egy szó, egy gesztus elég, hogy ráálljon a rendkívüli elvárásra, és egy másik tudatszintre lépjen.”[1] Mivel az óvodás gyerekek nem tudnak olvasni, csak a felnőttön keresztül képesek a mesékhez és versekhez hozzáférni. Ha hangunkkal és gesztusainkkal nem segítjük őket a megértésben és a beleélésben, elvesztik az érdeklődésüket az adott mese, rosszabb esetben a mesélés szituációja iránt, ami károsan befolyásolhatja személyiségfejlődésüket.

Mesét csakis élőszóval, fejből, a gyerekekkel szemkontaktust tartva mondjunk.   A felkészülés során döntsük el, hogy melyek azok a motivált kifejezések, döntő fordulatok, mesei sztereotípiák, visszatérő panelok, amelyeket szó szerint és mindig ugyanúgy mondunk, és melyek a kevésbé lényeges átkötő szövegek, amelyeket rögtönözve, saját szavainkkal, a hangulatnak megfelelően is közvetíthetünk. A mesét tiszta artikulációval, közepes – vagy annál kicsit emeltebb – hangerővel, illetve közepes – vagy annál kicsit lassabb – tempóval érdemes mondani. A gyerekek végig érezzék, hogy egy hétköznapitól eltérő, „emelkedett” világban járnak, ugyanakkor a történet és jellemek kívánalmainak megfelelően váltani tudjunk a hangos és a suttogó, illetve a gyors és lassú beszéd felé. Használjunk különböző hangszínt és mimikát, hogy a szélsőséges skálán mozgó szereplők jól elkülöníthetőek legyenek egymástól. A fontos fordulatokat, drámai részeket, a történet tetőpontját szünettel és hangsúllyal is emeljük ki. Ne feledkezzünk meg a szöveg ritmikájáról, és az előadás végéig tartsuk fenn – a szerepből való kiesés nélkül – a szavak megnyugtató, folyamatos hömpölygését: ha a gyerekek belső képi mozgása valamilyen okból elakad, nem biztos, hogy újra fel tudják venni a fonalat. Nagyban segíti a befogadást, ha szövegmondásunkat egy-egy lényegkiemelő gesztus, kifejező mimika, illeszkedő mozgásforma is kíséri.  A mesemondásnál használhatunk hatásos hangelemeket is: a kopogás, a dobogás, a susogás, a váratlan csattanót előlegző taps, a mesébe szőtt dal, ének erőteljes hatást keltenek. Hatásos, ha a ráhangolódás vagy a rávezetés érdekében szövegmondás közben rámutatunk valamire a környezetünkből, vagy felidézünk egy közös múltbéli élményt. (Pl. „Éppen így sütött a nap azon a napon, mint most”; „Volt egyszer egy kisfiú, éppen olyan, mint a mi Ferink, annak volt egy tarisznyája, olyan ni, mint amilyen a szegen lóg...”; „Éppen olyan pákosztos macska volt, mint amilyet a múltkor láttunk Kati néniék kertjében…”).[2]

A mesékben jellemzően külön karaktert testesít meg maga az elbeszélő, aki általában szintén nem semleges, visszafogott, „objektív” szemlélő vagy előadó: hol a hősökkel érez együtt, hol a közönségének az érdeklődését kelti fel, esetleg a feszültséget fokozandó játszik, „incselkedik” a hallgatóságával. Van, hogy a mesélő a saját hitelességét azzal igyekszik erősíteni, hogy saját magát is szerepelteti a mesében, ez jellemzően a mese elején vagy végén szokott előfordulni. Ezeket a kapcsolatteremtő, fatikus elemeket érdemes kigyűjtenünk a mesékből, és saját előadásunkba beleszőnünk. A meseelemzésünk során érdemes kiválogatni a tájnyelvi, archaikus vagy a gyerekek számára ismeretlen, idegen szavakat. Ezeket nem kell feltétlen megmagyaráznunk, hiszen a mesék hangulatához hozzátartozik a titokzatosság, a varázslat, és a gyerekek nagyon kreatívan tudják a képzeletükkel áthidalni a számukra még ismeretlen részeket is, ugyanakkor ha az adott kifejezésnek a mese érthetősége szempontjából lényeges szerepe van, akkor fel kell készülnünk értelmezésükre. A magyarázat történhet az irodalmi tevékenység különböző fázisaiban. A mű bemutatása előtti napokban a játékaik közé csempésszünk egy-egy utaló képet vagy tárgyat (pl. milyen madár a tengelice, a lappantyú, mi a suba vagy a kondás). Séta közben is meg lehet ismertetni azt, milyen a galagonya vagy a pitypang. A mesélés közben is magyarázhatunk – nagyon röviden –, ha a gyerekek tekintetén látjuk az értetlenséget, akkor is csak egy-egy rokonértelmű szóval (pl. mátka=menyasszony, alattomban=titokban, derendóciával=robajjal; girhes = sovány, nyirkos = nedves; a róka sompolygott: halkan, csendben lépegetett). Versmondás közben természetesen nincs módunk kommentálni vagy magyarázatot fűzni. Ha a gyerekek rákérdeznek egy-egy részletre, a tevékenység után is magyarázhatunk.[3]