Ritmus, mondókaversek, táncversek

A kisgyermekkori irodalmi élmény a szülővel, az elfogadott felnőttel való közvetlen testi kontaktusban gyökerezik. Ennek fontos eleme a gyermek ritmikus mozgatása, ringatása, hintáztatása miközben körbeveszi, körülöleli őt a szülő lüktető beszéde is.  A fejlődés során ezt az összetett örömteli élményt (a szülői közelség és a szabályos mozgás örömét) a vers önmagában is képes lesz majd felidézni.[1] Az anyanyelv-elsajátítás e fontos fázisát legjobban a népi mondókák képesek segíteni. A mondókák egy jelentős részének nem denotatív, értelemteremtő funkciója van, hanem hangzása, mindenek előtt ritmikája. A nyelv érzéki oldalának hangsúlyozásával felerősíti, elmélyíti felnőtt–gyermek érintkezésen alapuló kommunikációját. A ritmikus lüktetést helyezik előtérbe a höcögtetők, lovagoltatók, a tapsoltatók; az ütögetők, kalapálók, fejlóbálók; nagyobb gyerekeknél az ugrálók, futtatók, a hintáztatók, a kiolvasók vagy a sorolók. Ezek a rövid rigmusok  – a közlendőjüktől függetlenül – az adott élethelyzetben nyerik el funkciójukat: így például bármelyik ritmikus, jól mozogható mondóka használható ölbéli lovagoltatóként is (pl. „Gyerekek, gyerekek, szeretik a perecet…”).

A mozgásélmény és nyelvelsajátítás kisgyermekkori összefüggése nemcsak a szülő–gyermek kapcsolatban figyelhető meg.  Az óvodáskorba lépő gyermekek már maguk is gyártanak spontán módon mondókákat, egy-egy helyzet vagy játék önfeledt átélése esetükben sokszor csap át önkifejezésbe: a maguk örömére kiötlött rigmusok a hangzás, az ugrabugra a vers születésének eredeti élménye (pl. „szervusz kifli, hajrá repülő”; „Repcsi, repcsi, fejeden a tepsi”.)  Mint Dankó Ervinné megjegyzi, „a 3–7 éves gyermekeknél megfigyelhető az úgynevezett versalkotási hajlam, ami azt jelenti, hogy a gyermek a hallott irodalmi anyagból megjegyzett kifejezések vagy csak a mondóka, vers ritmusa alapján maga is „költ” verseket, meséket. Egy napon át is mondogatja ezeket, de később el is felejti”.[2] A gyermekek által magukban dünnyögött, mondogatott vagy fennhangon kántált rigmusok jellemzően halandzsák, esetleg értelmes és halandzsa szóelemek keveréke.[3]

A kisgyermek az ismert, megtanult mondókák esetében is nagyon gyakran halandzsázik, nem érti vagy félreérti a szöveget, keveri a sorokat, szószerkezeteket. A „Szárnyat igéz a malacra…” sort – egyébként az ütemezés logikájának megfelelően – Szárnyati tündérnek és Géza malacnak költi át.[4] Nem zavarja az értelmetlenség, a verseket zenei hatásuk szerint éli meg, és képzeletével a számára tudatilag elérhetetlent is kiegészíti. A népi mondókák között szintén találhatunk a gyermeki dünnyögőkhöz hasonló halandzsarigmusokat, amelyek kizárólag önfeledt ritmusélményt nyújtanak a nyelvhasználónak, esetleg – a gyerekek saját verseihez hasonlóan – értelmest vegyítenek az értelmetlenhez. A költészetnek ezt az őseredeti, primitív változatához időnként a modern gyermekköltészet is szeret visszanyúlni. Tamkó Sirató Károly Két ló a betonon című hangverse például a ritmusélményt és a benne rejlő eredeti mozgásos játékot egyaránt felidézi.

Élete első éveiben mindenki kedveli a verseket, azok is, akik később eltávolodnak ettől a művészi formától. A kisgyermekkori versszeretet alapja: a nyelvzenei eszközök által felidézett mozgásélmény, amely az óvodáskorban végig nyomon követhető. A kétféle élményelem összefüggéséről Mérei Ferenc az alábbiakat írja: „A három év körüli gyerek átélésében vezető szerepet játszik a mozgásosság. Mozgás utánzásával ért meg helyzeteket, sőt viszonylag bonyolult feladatokat old meg felidézett mozgáselemek analógiájára. Élménymaradványai is főként olyan sémák, amelyekben a mozgás játssza a vezető szerepet. Ebben a mozgásos átélésben nagyon fontos tényező a ritmus. A gyerek felfokozott hangulatában ugrál, a szélsőséges nyomorúság állapotában lassan himbálja magát, rikoltozásának, sírásának is van valamiféle üteme. A hangulatot kifejező mozgásnak vagy hangadásnak a ritmusa lassan önállósodik, és magának a hangulatnak a megfelelőjévé válik. Elaborációs áttételsorról van szó. A mozgásos feszültség ritmusfeszültséggé szelídül, ez hangulati megfelelőjéhez kapcsolódik: a gyerek hallja, beleéli magát, utána mondja a ritmust, ezzel hangulatot idéz fel, és mozgásfeszültséget vezet le. A mozgásnak és a hangulatnak az áttételes összekapcsolódásába a ritmus mellett belejátszik a rím, az alliteráció, a szó- és sorismétlés: ez az egybehangzás is hangulattal kísért mozgásbenyomásnak felelhet meg. S mivel a mozgás az egész gyermekkorban érzelmekkel, hangulatokkal, érzékletes benyomásokkal tapad össze, a hangzások is könnyen válnak a megfelelő hangulatok és indulatok hordozójává. A gyors, a lassú, a szaggatott ritmus sémák indulati összetevőjeként felelhet meg egyszerre mozgásos élménynek és indulatnak. A kisgyermeknek a vers iránti fogékonysága azon alapszik, hogy a ritmus és a hangzás, amely megragadja, ugyanahhoz az érzékletes, érzelmekkel átszőtt, élményközeli sémához tartozik, mint a mozgás, amelyet helyettesít és hangulat, amelyet kifejez.” [5]

Mozgás- és mondókázás együttes élménye egy óvodai kiscsoportban

(Foglalkozásvezető: Szalbotné Kovács Mária)

A kisgyerekek ritmuskedvelésének, nyelvzenei fogékonyságának „felfedezése” a magyar gyermekköltészetben is sajátos fordulatot hozott az 1950-es években. Ekkor derült ki – elsősorban Weöres Sándor verseinek fogadtatása kapcsán –, hogy az egyébként felnőtteknek szánt (témájában a gyerekvilághoz közvetlenül nem feltétlen kapcsolódó), de rendkívül ritmikus, zárt formában írt verseket az egészen kis gyerekek is élvezettel hallgatják, és önfeledten mondogatják. Weöres és követői által alkotott – a „gyermekköltészet aranykorában” született – versanyag elterjedése nyomán kezdett elmosódni a határ a felnőtt- és a gyermekköltészet között, és körvonalazódott, hogy az óvodás gyerekek akár megfelelően összeválogatott „felnőttverseken” is felnőhetnek.[1]

Az általa vallott költői eszmény olyan versek megalkotására sarkallta Weöres Sándort, amelyekre – mint kiderült – a gyermekek a legfogékonyabbak.  A vers születése című alkotás-lélektani esszéjében kifejti, hogy benne – a tartalmi elemek rovására – először a vers zenei formája születik meg, ami költői életművének formagazdagságában is megnyilvánul.[2] Egy aforizmagyűjteményben Weöres azt tanácsolja, hogy „olvassunk olyan nyelven verseket, amelyen nem értünk”, és pusztán a vers zenéjéből próbáljunk megérezni, sejteni valamit az alkotója belső impulzusaiból, sőt próbáljuk eljutni oda, hogy „anyanyelvünk szövegeit olvasni tudjuk tartalomtól függetlenül is” (A teljesség felé). Ez az elvárt vers-befogadási attitűd hasonlít a kisgyermekkori anyanyelv-érzékeléshez, és a felnőtteket is segítheti az anyanyelv primér, érzéki oldalának újrafelfedezésében.

Az óvodáskori gyerekversek nem „papírversek”, nem feltételezhetnek meditatív befogadót, e korosztályra különlegesen igaz Kányádi Sándor axiómája: „vers az, amit mondani kell”.[3] Azt óvodai versélmény jellemzően spontán alkalmakhoz kötődik, és valamilyen játék vagy mozdulatsor is kapcsolódik hozzájuk. A versek tartalmi elemei akár háttérbe is szorulhatnak a formai elemek javára.  A jó óvodai gyerekvers jellemzően ütemhangsúlyos verselésű, mert ez áll a legközelebb a magyar nyelv természetes lüktetéséhez. Egyáltalán nem baj ugyanakkor – sőt a ritmus észlelhetőségét elősegíti –, ha az időbeli rendben visszatérő hangsúlyok által teremtett ütemek egyúttal verslábak is: a szöveg hangsúlyos elemei hosszú szótagok, míg a hangsúlytalanok rövidek. Az ilyen, a magyaros és a klasszikus ritmust összehangoló verseket nevezzük szimultánnak. Weöres Sándor A tündér című versében például a két 3/3/2 ütemfelosztású sorból jól kihallható a szabályosan lüktető hexameter:

Bóbita, Bóbita álmos,
Elpihen őszi levélen,
Két csiga őrzi az álmát,
Szunnyad az ág sürüjében.

A vers ritmusa jelentősen befolyásolja a gyermekek érzelmeit, hangulatát, örömforrás a számukra. Aktivizálja, dinamizálja őket, mégis formát, rendezettséget ad indulataiknak.[4]  Az óvodás gyerekeknél nagy sikere van a ritmikailag változatos – de főleg „gyors”, rövid szótagokból álló –mondókaszerű „táncverseknek”, amelyek pergő verseléssel nagyfokú mozgásigényükre reflektál. Ilyen például Gáspár János Vesszőparipám, Nemes Nagy Ágnes Pemete című verse, vagy Weöres Sándor Kacsaúsztatója:

Tó vize, tó vize csupa nádszál,
Egy kacsa, két kacsa odacsászkál,
Sárban ezer kacsa bogarászik,
Reszket a tó vize ki se látszik.

A nyelv zenei lehetőségeiben rejlő játékok a gyermekköltészet kedvelt eszközei. A táncverseken túl a gyerekek nagyon élvezik a csattanószerű, gyors ritmusváltásokat. Rendkívül élvezetesen váltogatja egymást a gyors és a lassú ütem például Weöres Sándor Galagonya című versében.  Az ütemben érzékelhető váratlan fordulatra épül Nemes Nagy Ágnes alábbi verse is:

Az én apám vízimolnár
Mit őröl a vízimolnár?
Ő-röl búzát,
ő-röl ár-pát,
ő-röl rozsot is [eddig lassan],
kukoricát, kukoricát, kukoricát, kukoricát…..
[ezt nagyon gyorsan kell mondani]
(Az én apám vízimolnár)

Illyés Gyula Mozdony című versének a hatása szintén abban van, hogy rövid időegységen belül eljutunk a lassú ütemtől a lüktetően gyorsig.

S-sz, beh
sok súly!
Meg se
mozdul!
Friss sze-
net, ha
bekapok:
messze,
messze
szaladok,
szaladok.

A mozgásos játékkal párosuló népi mondókák szintén hasonló hatást érnek el a gyerekeknél (pl. Megyen a medve…; Bezere, bezere, gombocska….). A beszédtechnikai eszközökben rejlő lehetőségeket más formában is kihasználja a gyermekköltészet. A hangmagasság-váltással (magas–mély) játszik például Csanádi Imre kedvelt kutya-mondókája (Kicsi kutya – nagy kutya). Weöres Sándor ismert téli anzixja (Száncsengő) akkor igazán hatásos, ha hangerőváltással mondjuk (halkan a keretező első és harmadik versszakot, hangosan a középsőt).  Weöres Sándor Nagy a hó című versében a hatáselem az ütem által kikényszerített szünetben van, amely váratlanul – az eredeti mozgásélmény dinamikáját idézve – megtöri a vers sodró lendületét.