Játéktörténetek

Az óvodás gyerekek nem olvasók.  Az „óvodai gyermekirodalom” eleinte nem tud leválni a külvilági impulzusokról, és a hatását sem tudjuk függetleníti attól a szituációtól, amelyben él és elhangzik. A kisgyermekek irodalomkedvelésének egyik forrása az általuk felidézett mozgásélmény, a másik pedig a játék. A kisgyerekek eszközökhöz kötődő szerepjátékaira jellemző a tárgyak megelevenedése, és a hirtelen átalakulások, váratlan ugrások, csattanók, amelyekből sokszor egy új szerepjáték feslik ki, hiszen a gyerekek világában „minden minden lehet”.[1]

Az átmenetet a mozgató ritmusélmény és a képzeletre ható epika között a mondókák és az epikus cselekménymagot magukba rejtő mondókaversek jelenthetik. A népi mondókák legtöbbje egy eljátszható helyzetkomikumra épül. A pad alá tett kását elviszi a cica; a szembe jövő hegyek összeütköznek; a taligának eltörik a kereke, és kiesik belőle Marika; a vásárra menő tyúk sülve-főve tér haza. A lovagoltatók rövid „útinaplók”: indulással, érkezéssel, esetleg a „sárba huppanással”. A kiolvasók, a tenyérjátékok, mondókamesék szintén csattanóra épülő rövid komikus történetek – egyetlen rigmusban elmesélve. Az ujjasdik öttagú, mindig „kéznél levő” bábszínházként egy végére kihegyezett vígjátékot rejtenek magukban.

Költőink erősen ritmizált táncversei között is vannak ilyenek. A három „görbe” (úton járó) legényke rántottáját lerántja a kutya; a retyerutya lepotyog a fakutyáról; a gúnár sokat evett, és lehúzza a begye.[2] Az erős zeneiség abban is segíti a gyermeket, hogy a jelenetet elképzelje, és a játékos szituációba beleélje magát. A csattanó, a váratlan irányváltás ugyanolyan örömöt kelt, mint amikor egy monoton ritmikus mozgásból hirtelen kizökkentjük a gyermeket (pl. a „zsip-zsup” után kidobjuk, a „hóc-hóc” után leejtjük, a lassú „bezere-bezere” után hirtelen megcsiklandozzuk). A mozgásélményt, a ritmusváltás okozta örömöt a mondókákban rejlő minitörténetek képi síkra terelik, miközben a gyermekek fejlődésével az arány a ritmustól egyre inkább a belsőkép-alkotás felé tolódik el.

A gyermekirodalom darabjai között is találhatunk olyan verses meséket, amelyekben a történet már hosszabban van előadva, de továbbra is egyetlen cselekményszál található benne, és csattanóra épül. Jankovich Ferenc versében a felugró, „bátor” halacska elijeszt egy kismacskát; Sarkady Sándor versében a róka orrát megszúrja a sündisznó; Gazdag Erzsi történetében a kiskakas a saját begyével kap össze egy rézgarason.[1] A helyzetkomikumra épülő történeteknek jellemzően van valamilyen konkrét, fizikai oldala, a nevetésre ingerlő csattanót a gyerekek könnyen el is játszhatják. Ezen konfliktusok, ütközések, „csattanók” sokszor vaskosak, harsányak, durvák (Mehemedet felrúgják a tehenek stb.), de a kisgyerekek játékaira is jellemző, hogy nincsenek bennük következmények, a játék nem egy reális, hanem egy reverzibilis világban játszódik, amelyben a hirtelen ritmusváltás, a hanghatás, a váratlanság vált ki örömélményt (ha például két játék „vonat” vagy „autó” összeütközik).

A gyerekek nagy kedvüket lelik a csattanóban, a helyzetkomikumban,

az ilyen jelenteket szívesen játsszák el újra és újra.

(Foglalkozásvezető: Gyekiczki István Győzőné)

A helyzetkomikumra épülő gyermekirodalmi anyag jellegzetesen falusi életképeket tár elénk.  A környezetükből a gyerekek legelőször azokat a jelenségeket fedezik fel, amelyek mozgásukkal észrevétetik magukat, és gyermekléptékkel befoghatók, megközelíthetők. Hagyományosan a gyermekek első élményeihez tartoznak a háziállatok, amelyekhez rengeteg népi gyökerű tréfás adomát, paraszti megfigyelést találhatunk a gyermekirodalomban. A malacok megijednek a szél fújta esernyőtől; az egeret üldöző macska hatalmas felfordulást csinál a kamrában; két kis kakas összevész egy gilisztán, amit végül a nevető tyúkanyó kap fel.[2] Ezek falusi zsánerképek könnyen el- vagy újrajátszhatók – például plüssállatokkal –, így ezek is afféle „határműfajnak” tekinthetők játék és irodalom között. A gyerekeket megmozgató csattanó nagyon sokszor az éles hangadásban, a rikoltásban, az állatok közös lármájában van. Az állatok együtt bőgnek, nyerítenek, miákolnak, ordítanak, kukorékolnak. [3] A jelenettípus tréfásan áthelyezett verziói a „tücsöklakodalom”-zsánerek (groteszk kisállatok, rovarok mulatsága), vagy amikor animált tárgyak (háztartási, konyhai eszközök) kelnek dévaj módon életre.[4]  A gyerekek nagy kedvüket lelik az utánzásban, kivált a furcsa, bizarr pózok imitálásában, eljátszásában. Nevetésre ingerlő, ha a gyermektörténetben a bumfordi szamár utánozza a kiskutyát, vagy ha a kecskék úgy sorakoznak fel, mint egy katonai osztag. Ezek a történetek cirkuszi állatjelenetekre emlékeztetnek (emberi viselkedést utánzó kelekótya állatok), és eköré kanyarítanak tréfás epikumot.[5]

Ahogy a gyerekek befogadóképessége, figyelmének terjedelme nő, úgy lehet egy-egy mesejelenet hosszabb és részletesebben kidolgozott, illetve a történetszövési elemek ismétlődhetnek vagy kombinálódhatnak. A befogadást, a logikai kapcsolat felismerését zenei eszközök is segíthetik a mesékben. A refrén Ariadné-fonalként vezeti végig a gyerekeket az Iciripiciri, Az icinke-picinke vagy A török és a tehenek meséjében (utóbbinál a sorvégi rímet tekinthetjük annak). De hasonlóan refrénszerű Kispipi és Kisréce párbeszéde, vagy a mesélő érzelemtelített felkiáltásai A három kiscica című mesében („hopplá, utána”; „uccu, neki”). Variációs lehetőség – amelyben a gyerekek egyre hosszabb mesékhez való szoktatásának alkalma nyílik – a formulák és a helyzetkomikum ötvözése. A farkastanya láncmeseként indul, a vége azonban igazi farce-jelenet a zsiványok megfutamításával. A tücsök és az egérke lakodalma az elején halmozómese (a tücsök kisasszony számtalan állatnak ad rituálisan kosarat), majd bohózatba csap át, amikor a levesbe esik a választottja. A repetitív szerkezetet felismerhetjük A kis gömböc című mesében is. A címszereplő minden elébe kerülőt – ismétlődő megszólalások kíséretében – rituálisan elnyel. A végén azonban hatalmas csinnadrattával kidurran, és – ahogy egy láncmesében szokás – mindenki megy a dolgára.