Skip navigation

Példázatok, fabulák

Az óvodai gyermekirodalom nemcsak a gyermek játék- és élményigényét elégíti ki, hanem a felnőtt világ „üzenetét” is közvetíti a gyermekek számára. A gyermekirodalom kezdeteit szinte kizárólag a nevelő szándék jellemezte, a korabeli szerzők a gyermeket „kis felnőttnek”, a gyermekirodalmat „alkalmazott művészetnek”, a „pedagógia szolgálólányának” tekintették. A kor ízlése szerint az irodalom inkább „cukorkapapírba csomagolt keserűpirula”, nevelési eszköz volt, vagy a tananyagnak a memoriter kedvéért metrumokba szedett változata.[1]

A mai óvodai irodalom etikai repertoárját inkább a horatiusi „gyönyörködtetve tanítás” igénye jellemzi: nem nélkülözik a játékos, tréfás vagy a gyerekek által kedvelt repetitív elemeket sem.   A két kicsi bocs meg a róka című mesében a szekérről leguruló sajt és a bocsok parázs vitája kelti fel a kisebb gyerekek figyelmét, de a történet egyúttal példázat a veszekedés oktalanságáról. A falánk tyúkocskáról szóló mese a prüsszentő tyúkocska és a menekülő kandúrmacska burleszkjére van kihegyezve: de a szószegésről szóló intelem is. Körjátékot idéző halmozó mese a Visszajött a répa című kedvelt történet: a barátság erejéről szóló szimbolikus üzenettel.

Ezeket a műveket példázatoknak nevezhetjük, amelyek egy erkölcsi igazságot igyekeznek egy „örök érvényű” (tipikusan a természet jelenségeiből, kölcsönhatásaiból vett) történeten keresztül igazolni. A tanítómesék, fabulák egy része a jellemhibákról szól, és valamely „hübrisz” nyilvánul meg bennük: a fő karakter öntelt, túlzottan magabízó, rátarti; esetleg bizalmatlan, befelé forduló, önsajnáló; vagy nagyra vágyik, légvárakat épít, képtelen elfogadni saját korlátait.

A tanulsághoz igazodva kialakultak a növényekre és állatokra jellemző viselkedés-toposzok, amelyeket a mesékben számos variációban megtalálunk. A virág, a lepke, a szarvas például a hiúságot, büszkeséget szokta megjeleníteni.[2] A kiskutyák túlzottan kíváncsiak, a nagyobbak szolgalelkűek, a macskák öntörvényűek, szeszélyesek, a méhecskék nyugtalanok, a kecskék vagy a kakasok indulatosak, hirtelenharagúak; az olyan beszélőnevű madarak, mint a „pipiske” túlzottan magabiztosak.[3]  A „feketemadarak” (rigó, csóka, varjú, holló) jellemzően nem tudják elviselni a tolluk színét, fehérek vagy színesek szeretnének inkább lenni. A fülsértő hangú állatok (béka, szamár, macska) irigylik a madarak énekét; a földön járó, bumfordi állatok (elefánt, medve, béka) a repülést kívánják el tőlük.[4] A példázat sokszor a láncmesék szerkezetét követi: a telhetetlen hős egyre többre vágyik, míg végül a sorsszerűen visszajut kezdeti állapotába (Ki a legerősebb?; A szegény halász és a nagyravágyó felesége; A kőtörő; Szutyejev: Micsoda madár ez?).

A negatív tulajdonságot kifigurázó példázat hasonlít a tréfás állatmesére, amely szintén egy-egy jellemhibára épül. A különbség az arányokban van: a példázat esetében fontosabb az interpretáció, az üzenet, míg a tréfás mese esetén inkább a fordulatos történet, a csattanó dominál. Az utóbbiak sokszor harsányak és csúfondárosak, az előbbiek között viszont gyakran találunk inkább derűseket, megmosolyogtatókat: ezek célja az, hogy a gyerekek az állatok viselkedésében magukra ismerjenek, „elgondolkodjanak”. A tréfás mesék antihőseivel ezzel szemben nem lehet azonosulni, csak teli torokból kinevetni őket.

A tanítómesék másik csoportja pozitív példát nyújt a hallgatóknak. Ezek is két részre oszthatók: a történetek egyik csoportjában a hős „önmagát győzi le”. Ezek az elbeszélések önfegyelemről, kitartásról, megpróbáltatásokról, gyakorlásról, találékonyságról, szerénységről szólnak.[5] A másik csoport, a közösség erejéről (együttérzésről, részvétről, tiszteletről, együttműködésről) szóló mesék a szociális képességeket helyezi előtérbe.[6] Ezek között külön altípust alkotnak a testvértörténetek. Ezekben egy családi viszállyal kezdődik a bonyodalom, majd egy külső fenyegetés a tetőponton újra összehozza a testvéreket, egyszerűbb változatokban a testvérek eleve összefognak egy veszéllyel szemben.[7] A testvérek vetélkedését és összetartozását jellegzetes megszemélyesítői az évszakok is (ld. Csanádi Imre: Négy testvér). Fésüs Éva Gyümölcs-meséjében a mohó Nyár semmizi ki a testvéreit, végül azonban belátja, hogy nem megy nélkülük semmire. A Télkergető hóvirág című mesében pedig a magának való Tél nem akarja átadni a helyét a Tavasznak. Móra A Télapó haragja és Zelk Zoltán Négy vándor című meséjében az évszakok az emberek figyelméért versenyeznek, míg el nem érik az egyformán méltányos megbecsülést.


[1] Gyermekirodalom i.m. 19-24.

[2] Fésüs Éva: Pille Panni; A csiga és a lepke; A három pillangó; A hiú szarvas, stb.

[3] Szutyejev: Miau; A szeszélyes macska; Kányádi Sándor: Az eb és a szamár; Pósa Lajos: Cica-iskola; Móra Ferenc: A nyughatatlan méhecske; Két kecske találkozott egy pallón; Kormos István: A kevély kiskakas; Mészöly Miklós: A pipiske és a fűszál (Ld. még A ló és a kisegér) stb.

[4] Móra Ferenc: A csókai csóka; Lázár Ervin: A nagyravágyó feketerigó; A csökönyös kiselefánt; Mese a medvebocsról, aki madár akart lenni; Pósa Lajos: A dalos béka; A béka és két daru, stb.

[5] Fésüs Éva: A sete-suta őzike, Andersen: A rút kiskacsa; A gombakirály, Szutyejev: Az okoska-botocska, stb.

[6] Egérke piros szegélyes kék kabátja, Visszajött a répa, A nyúl meg a tavaszi hó, Fésüs Éva: Ki a leghasznosabb?, Szutyejev meséi közül A négy kis ezermester, A kis hajó, A gomba alatt, Az alma, stb.

[7] A két kicsi bocs meg a róka, A három csibe, Gárdonyi: Ugri és Bugri, Csukás István: Sün Balázs; illetve A három pillangó. 

Benedek Elek: A só – árnyjáték.

Óvónői előadás nagycsoportos óvodások részére.

(Foglalkozásvezetők: Gyekiczki István Győzőné és Tóth Alexandra)

Az óvodai példázatok egy része a szülő–gyermek konfliktusokkal foglalkozik.  Az aranyos-tarajos kiskakas című mesében a rigó és a kandúr a kiskakas szüleiként viselkednek (reggel elmennek „dolgozni”, de hazafutnak, ha a kiskakas bajba kerül). Az ilyen mesék egyik fő témája a szófogadatlanság és az engedelmesség (A vaddisznó és a vadmalacok, A kíváncsi kisnyúl). A gyermek–felnőtt viszony mégsem egyoldalú, hiszen vannak olyan történetek, amelyekben a gyermek bizonyul „példamutatónak”. A tündérmesei díszletek között játszódó románcok között találunk olyanokat, amelyek a szülői szívtelenséget ábrázolják.  A hatalom- és szeretetgyakorlás különbségét kell megtanulni az olyan apafiguráknak, mint A só mesében szereplő öreg király, illetve  Móra Ferenc verses meséjének „didergő királya”,  a felnőttek mesterkélt, hóbortos világát pedig egy elfogulatlan gyermek leplezi le A császár új ruhájá-ban. A só mesében ábrázolt „szeretet-próba” egyszerűbb, konfliktusmentes változata jelenik meg Móra Dióbél királyfi című meséjében, amely az ideális szülő–gyermek viszonyt ábrázolja.