Varázsmesék

Az vers- és mesehallgatás, mint láttuk, ötleteket ad a gyerekek szerepjátékaihoz, és segít a játéktevékenység interiorizációjában, a belsőkép-teremtő képesség elsajátításában, amely az olvasóvá nevelés legfontosabb feltétele. Annak kifejlődése, hogy a gyermek érzelmeit teljesen alá tudja rendelni az általa teremtett belső képeknek, öt éves kor körül várható (de ez ki is tolódhat).[1] Ebben az életkorban a gyerekeknek olyan történetekre támad igénye, amelyek kizárólag a képzeletben játszódnak, ugyanakkor megfelelnek a rendkívül széles skálán mozgó érzelmi igényeiknek. Ekkor jött el a varázsmesék hallgatásának az ideje.

A varázsmesék integrálódása az óvodai kultúrába nem problémamentes. Eredetileg a fiatalok, felnőttek élőszóban hagyományozódó kultúrájának a része volt, történeti ívüket tekintve pedig jellemzően a hős csodálatos születésével kezdődnek, és eseménytelen gyermekkor után a felnőtté válást mutatják be: a hős számára a próba archaikus „érettségi”, beavatás, amelyet az önálló felnőtt élet megkezdése, szimbolikusan a „királyság” (saját maga fölötti hatalom) elnyerése és a házasság (egyenjogú közösségbe való belépés) követ.  A tapasztalat mégis az, hogy ez a falusi kultúra az óvodai és kisiskolai irodalom részeként él tovább és virágzik a modern társadalmakban.

A nagyobb óvodás gyerekek műfaj iránti vonzalmának az egyik oka az lehet, hogy az 5–7 éves  kor – a sokféle érzelmi–értelmi változáson túl – a szülőkről való fokozatos leválás egyik fontos, kezdeti szakasza is. A gyerekek ebben az időszakban egyre pontosabban képesek megfigyelni a felnőttek világát, egyre részletgazdagabban képesek elképzelni és eljátszani saját felnőtté válásukat, egyre határozottabban kialakul nemi hovatartozásuk tudata, és viszonyítási pontként ekkor jelennek meg az életükben (a felnőttek mellett) a kortársak is. Igénylik is, de a környezetében élő felnőttek mind inkább el is várják tőlük az egyre nagyobb fokú önállóságot: ez azonban óhatatlanul belső és külső konfliktusok sorozatával jár. E változásokkal teli korban a gyerekek szívesen hallgatnak olyan történeteket, amelyek képeikkel számukra megfoghatóvá teszik lappangó szorongásaikat, és befogadó képességeiknek megfelelően mutatják be számukra a felnőtté válás előttük álló próbáját.[2]

A varázsmesékben a tipikus bonyodalmat az indítja el, hogy a hős elszakad a szülőtől vagy a szuverén felnőttvilágot megszemélyesítő karaktertől („királytól”). Ennek számtalan variációja létezik: meghal az édesanya, és mostoha lép a helyére; a várva várt vagy sokadik gyermeket elígérik, elcserélik, egy rossz szándékú másik szülőnek vagy egy érzelmileg elutasított házastársnak adják; egy természetfeletti erővel bíró gonosz erőszakkal elrabolja a főhőst a szüleitől; a hős átváltozás révén egy másik világba kerül: állattá, növénnyé vagy tárggyá változik; a szegénységtől rettegő szülő vagy a tekintélyét, hatalmát féltő király a hőst kiveti az otthonából, veszélyeket rejtő vándorlásra, rabságra, kemény munkára kényszeríti, vagy visszatartva őt el akarja választani a választott mátkájától; a hősnek önként kell vállalnia a nehéz próbákat, küzdelmet, hogy szüleit, testvéreit, társait vagy leendő párját megszabadítsa, megváltsa. A bonyodalom elindítója lehet a testvérféltékenység, az álnok, esetleg nem is vérszerinti testvérek kihasználják a hőst, életére törő, alattomos ellenfeleknek bizonyulnak, vagy csalárd módon a helyére lépnek – például helyettes menyasszonyként – valamilyen kortárs vagy párkapcsolatban.

Az égig érő paszuly című népmese dramatizálása nagycsoportos óvodásokkal

(Foglalkozásvezető: Mihály Zoltán Csabáné, Rohony-Szedljak Mária)

A varázsmesék egy kevés szereplőből (gyakorlatilag egy család tagjaiból) álló, de teljes világmodellt tárnak a gyerekek elé, amelynek a hős valamilyen formában a „végére tud járni”. Az „univerzális kataklizma”, a vér szerinti szülő elvesztése vagy elhagyása után a főhős a szülőt helyettesítő gondviselőket, segítőket tud találni az útjába kerülő szellemi, emberi, állati, növényi és tárgyi világban. A jellegzetes mesei szcéna szerint képes az állatokkal kommunikálni, „érti az állatok nyelvét”, sokszor megszánja, segíti azokat, akik aztán a mesei „jó tett helyébe jót várj”-elv alapján mint hálás állatok az erejüket, rendkívüli képességeiket kölcsönzik neki a próba kiállása során. A varázsmese kiterjeszti hatósugarát az ember által megtapasztalható világ végső határáig. Az égi jelenségek például antropomorf alakot öltenek, és egészen közeli – rokoni, baráti vagy házastársi – kapcsolatba kerülnek a meseszereplőkkel. A népmesék nemcsak humanizálnak, emberarcúvá teszik a környezetet, hanem összefüggést, kapcsolatot, azonosságot teremtenek az egymástól távoli jelenségek között. A varázsmesékben a hősöket mágikus erejű tárgyak, eszközök, szellemek segítik a lehetetlen tűnő próbák kiállásában. 

Az átváltozás egyúttal oda-visszaalakulás is a mesékben, amelyekre jellemző a visszafordíthatóság, a reverzibilitás. A rózsát nevető királykisasszonyt (akárcsak Raponcot) megvakítják, „kiveszik a szemét”, de a szem visszahelyezésével vagy egy éltető könnycseppel a hősök látása is visszajön. A mesékre jellemző az „erőszaporítás”, valamilyen képesség hétköznapi mértéken felüli eltúlzása (pl. „csillagszemű” vagy „háromszemű”), illetve a méretekkel való játék, a miniatürizálás (pipakupak gyerek) vagy hiperbolizálás (az égig érő fán a levelek akkorák mint egy-egy ország). Az emberi identitás kiterjesztésének formája a mesékben a házasság, az időtlennek tűnő lakodalom képe. Ebben a jelenetben nemcsak a hős és a hősnő egyesül, hanem jelképesen az őket körülvevő társadalom és a teljes világ is. A népi varázsmesékre jellemző az optimista lezárás, a gyerekek által is könnyen átélhető felhőtlen, extatikus öröm. A varázsmesékben az óvodás gyermek nem a számára átláthatatlan felnőttvilággal, hanem típusszereplőkkel és -helyzetekkel találkozik. A felnőttvilág megpróbáltatásaival nem realisztikusan kell szembenéznie, képzeletben azonban átélheti a végletes emberi kiszolgáltatottságot, és ráébredhet arra, hogy azon csak a másikért hozott áldozattal lehet felülkerekedni.

A csillagszemű juhász

A varázsmesék emelkedettsége, drámaisága, komolysága csak az érettebb óvodások számára befogadható. A kisebbeket a tréfás, csattanóra épülő parodisztikus változatokkal vezethetjük be világukba. A kis gömböc falánk szörny, de mégsem olyan félelmetes, mint a szintén mindent elnyelő farkas a Piroska (Pirosbúbocska) meséjében. Az orr helyére nőtt kolbász (A három kívánság-ban) mulatságos kép, és egyszerűbb elképzelni, eljátszani, mint a tündérmesei metamorfózisokat. Az aranyszőrű bárány meséje – egy repetitív lánc- és halmozó mese romantikus kerettörténettel – szintén kisebbek szellemi tápláléka lehet.[1] Az égig érő fát parodizálva felidéző „égig érő paszuly”-t nem rendkívüli hős, csak egy kisfiú mássza meg, aki közvetve küzd meg a sárkánnyal, és visszatér végül az édesanyjához. A kiskakas gyémántfélkrajcárja, A csillagszemű juhász, A két bors ökröcske főszereplői valódi mitikus hősök, a mesék alaphangvétele mégis tréfás, a furfangos kópék világát idézi. Tipikus tündérmesei varázslatok történnek a Nyakigláb, Csupaháj, Málészáj című mesében, de a félnótás hősök és a történet csattanója (bottal húzzák el a simlis fogadós nótáját) a vásári komédiákra emlékeztet. Az állatmenyasszony-típusú mesék gyermekibb, bájosabb típusa a Piros malac, a csodálatos születés vagy  az elnyelés-történetek szórakoztató verziója A pipakupak gyerek. Még a komolyabb varázsmesékben is gyakran található egy-egy komikus elem: a rózsát nevető királykisasszony például véletlenségből macskaszemet kap, és azonnal „egerészni indul”.  Kisebbeknek való egyszerűbb szerkezetű varázsmese A békakirály, A király nyulai, Szépike, Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack; de a nagyobbak „véget nem érő” mesehallgatásra való igényét is kielégíthetjük a pikareszk kalandok sorozatára épülő „miniregényszerű” tündérmesékkel (Szélike királykisasszony, Világszép Nádszálkisasszony, Tündérszép Ilona és Árgyélus, Fehérlófia, Király Kis Miklós, A zöldszakállú király, Rózsakirályfi).