I.2.1. Az intézmény fogalma

Az irodalom intézménytörténetének a vizsgálata az utóbbi évtizedben jelentős változáson, szemléleti megújuláson esett át. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy korábban ne folyt volna az irodalom, illetve tágabb értelemben a kultúra terjesztésének-szervezésének a közegeire fókuszáló kutatás, azonban ezeknek a többsége főleg egy-egy intézmény, például az Akadémia vagy az egyetemek történetére irányult, ezért természetszerűleg főleg önmaga előzményeit, „történetét” dolgozta fel, értelmezte a vizsgálat.

Az irodalom intézménytörténetének mint rendszernek a jelenlegi kutatása a korábbiaknál tágabb keretben történik, s többek között a társadalomtörténeti hátteret, a társadalmi szerepek változását, az írói életpálya önállóvá válását, a nemzeti intézményrendszer kiépülésének feltételeit is magába foglaló, s lehetőség szerint azokat együttesen megjelenítő vizsgálatot jelent. Mindezen szempontok között továbbra is kiemelt jelentőségű a nemzeti intézményrendszer kialakulásának, működésének a vizsgálata. A nemzeti intézményeknek a megalakuláskor megfogalmazott, alapszabályban lefektetett célkitűzései szerint ezek az intézmények (a nagyszombati egyetem Budára, majd Pest helyezése 1784-ben, a Nemzeti Múzeum és annak Könyvtára, a későbbi Országos Széchényi Könyvtár, a Magyar Tudós Társaság, a későbbi Tudományos Akadémia, a Pesti Magyar Színház, a későbbi Nemzeti Színház) országos hatókörűek, létrejöttük tehát alapvetően meghatározza a korábbi, illetve a később létrejövő intézmények lehetőségeit, cselekvési terét. Az említett intézmények megalapítására pedig többnyire egy hosszú, több generáción átívelő folyamat lezárásaként tekintettek, az intézmény története egyben a nemzet történetének fontos aspektusát is jelentette, a beteljesülés szempontjából feltárt eseménytörténet pedig olykor képes volt formálni egy-egy életmű jellegét, vagy akár utólagosan is kanonizálni egy-egy szerzőt, szöveget. A nemzeti intézmények minden más irodalmi szervezetnél jelentősebb szimbolikus-reprezentatív szereppel bírnak, működésük érzékenyen reagál a politikai élet változásaira. A nemzeti intézmények a piaci viszonyoktól nem vagy kevésbé függenek, ezért lehetőséget adnak például egy (viszonylag) önálló írói életpálya megteremtésére is.

Ahhoz, hogy a fejezetben kitűzött téma, az irodalom intézménytörténete egyáltalán körülhatárolható lehessen, először is tisztázni kell a benne szereplő fogalmak tágabb, de a leíráshoz még használható jelentéskörét. Mivel az irodalom fogalma (mikor mit tekintünk irodalomnak) történeti szempontból erősen változó, szórt jelentést mutat, illetve egymás mellett többnyire eltérő irodalom-felfogások léteznek, a tárgyalt korszakra nézve, ha pontos definíciót nem is tudunk adni, kijelölhető egy olyan lényeges szemléleti váltás, szűkülés, amely az írott formában létrejött munkáknak már nem az egészét, hanem csakis egy bizonyos körét tekinti a mai fogalmainkhoz közelítő irodalmiságnak. Megközelítőleg ugyanis a 18. század végéig az írott szövegeknek szinte a teljes köre beletartozott az irodalom fogalmába, s az irodalmi műveket, szerzőket áttekintő, lajstromozó műfaj, a história litteraria, például Pápay Sámuel 1808-as munkája (A’ magyar literatúra’ esmérete) ennek a szemléletnek a jegyében az írásbeliség (magyar és nem magyar nyelvű) egészét igyekezett átfogni. S ha a szemlélet már nem is azonos, hiszen a művészi jelleg Pápaynál még nem kap jelentős szerepet, az írott kultúra egészének felmutatási szándéka munkál az első irodalomtörténeti összefoglalás, Toldy Ferenc A magyar nemzeti irodalom története a legrégibb időktől a jelenkorig rövid előadásban (1864) című kötetében is. A (szép)irodalmi munkák, életművek mellett a jogi, orvosi, matematikai, történeti, nyelvészeti (stb.) „irodalom” történetét is hasonló részletességgel, bibliográfiai háttérrel tárgyalja a szerző, mint például Balassi, Zrínyi, Bessenyei vagy Kölcsey Ferenc életművét. Az irodalom fogalmának ez a lassú, de döntő változása alapvető hatással van az irodalom intézményrendszerének alakulására is, s kettős irányú folyamat indul el: az írók, pusztán a nyelvet használó „írói” teljesítményük miatt nem válhatnak tudományos intézmény tagjává, ahogyan ez a 19. század első évtizedeiben még gyakran megfigyelhető volt. Tehát az irodalmat művelők szűkebb közösségébe sem kerülhetnek majd be azok, akik a nyelvet akár hazafiasságból, akár a tudományos eredmények közlésére, de nem művészi céllal használják. Csak egyetlen példa a helyzet érzékeltetésére: Kölcsey irodalomkritikai gondolkodásában már meghatározó szerepet kap például a poéta és a versifikátor szigorú megkülönböztetése, s utóbbiakat Kölcsey – mint a költés képessége nélküli versfaragókat – már kizárja az általa képviselt irodalmiság kontextusából. A folyamat, ahogy említettem, rendkívül lassú, s ha egy-egy intézményi tagság nem is garantálja majd az irodalom professzionális művelését, mégis használható mércének tekinthető egy tágabb vizsgálathoz.

Az intézmény szélesebb értelmű, nagyobb időintervallumon belüli használatra is alkalmas szempontrendszerét Thimár Attila foglalta össze. Eszerint „[i]ntézménynek tekinthető mindaz, ami a benne foglalt bármely, sőt akár az összes tag, illetve egység megváltozása esetén is folytatni tudja a felderíthető szabályok szerinti működését, azaz folytatni tudja a társadalommal folyó kommunikációban önmaga számára kijelölt funkcióját és az ehhez a funkcióhoz rendelt reprezentációt.”^[1] Mit jelent részleteiben a fenti definíció, illetve ez alapján milyen intézmények sorolhatóak az irodalmi intézményrendszer körébe? Egy intézmény működőképessége (elviekben) nem függ, függhet a tagok vagy akár a vezető személy(ek) lemorzsolódásától, cseréjétől. Az intézmény bizonyos előre lefektetett szabályok, célkitűzések szerint jön létre, s ezt az intézmény tagjai önmagukra nézve kötelezőnek tartják. (A tagok ezt a többnyire ceremoniális keretek között zajló tagfelvétel során esküvel is megerősítik, a szabályok megszegése pedig kizárással vagy enyhébb esetben bizonyos szankciókkal járhat.) Szintén rendkívül fontos, hogy az intézmény képes legyen a társadalom irányában közvetíteni működésének eredményeit, azaz lehetőség szerint széles körű elismertséget, társadalmi legitimációt érjen el.

A definiálás, s ezzel együtt a kutatási terület kijelölésének nehézségeit mutatja, hogy főleg a 18. század végének, de még a 19. század elejének az intézményei is rendkívül erőteljesen függtek az alapító-szervező, irányító személyétől, a működésüket meghatározó szabályokat pedig nem foglalták írásba. Az egyedi esetek mérlegelését fenntartva, mi tekinthető ez alapján irodalmi intézménynek, az irodalom milyen működési-szerveződési területei sorolhatóak ebbe a körbe?