Skip navigation

I.2.4. A Kisfaludy Társaság (1836-1952)

Az Akadémia mellett a 19. században az irodalom legfontosabb intézménye a Kisfaludy Társaság, amely több mint egy évszázados története során az irodalom szinte minden területén éreztette hatását. A társaság névadója, Kisfaludy Károly, s az általa szerkesztett Aurora-zsebkönyv (1822-től) képes volt a reformkori nemzedék fiatal tagjait, az Akadémián, a kritikai, színházi életben később vezető szerepet betöltő írókat, elsősorban Bajza Józsefet, Vörösmarty Mihályt és Toldy Ferencet maga köré vonzani, s az eleinte személyes, baráti kapcsolatokra épülő társaság hamarosan nemzedéki jelleget öltött. Ennek egyik legszembetűnőbb következménye a széphalmi mesterhez, az irodalmi életet nagyrészt kiterjedt levelezésén keresztül szervező Kazinczy Ferenchez való viszony megváltozása. Az Aurora-kör tagjai fokozatosan ugyan, de egyre határozottabban felismerték, hogy az irodalmi életben Kazinczy vezető szerepe, tekintélye a végéhez közeledik, s a gyakori konfliktusok, egy-egy mű megjelenése kapcsán kipattanó nyílt erőpróbák során egyre erőteljesebben tudatosodott bennük az irodalmi ízlés- és hatalomváltás lehetősége. Ennek a hatalomváltásnak későbbi, szimbolikus jelentőségűvé vált képi ábrázolása az az Orlai Petrich Soma-festmény (Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly első találkozások), amely a két irodalmi „vezér” 1828-as találkozását, „kézfogását” egyértelműen a nemzedékváltás kontextusába helyezte.[1] Az Aurora zsebkönyv, s az Aurora-kör a későbbiekben a magyarországi romantika legjelentősebb orgánumaként, illetve csoportjaként definiálódott.

6. kép: Orlai Petrics Soma: Kazinczy Ferenc és Kisfaludy Károly találkozása


Kisfaludy Károly korai, 1830 novemberében bekövetkezett halála után az irodalmi-szellemi „örökség” birtoklásának és továbbvitelének szándéka, párhuzamosan az Akadémia létrejöttével, ha a korábbinál lazább keretek között is, de mégis képes volt arra, hogy a Kisfaludy körül összegyűlt írók néhány tagját egymás mellett tartsa. Az Aurora-zsebkönyv kiadási joga körül kibontakozó Aurora-pör (1831-1834), a Kisfaludy-művek megjelentetése körüli feszültségek pedig szinte indukálták a közös fellépést. Egyébként is vannak adataink arra, hogy a kör egyik tagja, Toldy Ferenc már Kisfaludy halála előtt is próbálta ösztönözni barátait valamiféle intézményi keret megteremtésére, azaz lényegében nemzedéki jellegű nyilvános fellépésre, személyes ereje azonban akkoriban még nem volt elégséges ehhez.

Kisfaludy halála után azonban felgyorsultak az események, s a Felső-Magyarországi Minerva 1831-es évfolyamában, tíz aláíróval (Bajza József, Bártfay László, Bugát Pál, Forgó György, Helmeczy Mihály, Toldy Ferenc, Stettner György, Szalay Imre, Vörösmarty Mihály, Waltherr László) már közzé is teszik a felhívást Kisfaludy műveinek megjelentetéséről, s a felállítandó Kisfaludy-szobor tervéről. Egyúttal adakozásra szólították fel az olvasókat terveik megvalósításához. Lényegében az ebből, s a Kisfaludy-művek kiadásából befolyt összeg tette lehetővé a Kisfaludy Társaság megalapítását, működési szabályainak lefektetését. A „Kisfaludy Károly emléke’ felállítására ’s munkái kiadására összeállt társaság” 1836-ban vette fel új nevét, s fektette le szabályait.

A szabályzat kimondja, hogy a társaság fő célja a fiatalabb írókat támogatással ösztönözni az irodalmi pályán. Az évenkénti, pályázati formában megvalósuló támogatás a szépirodalmi, esztétikai művekre – beleértve a műfordításokat is – egyaránt vonatkozott. A társaság vállalta azt is, hogy a saját munkájáról (beleértve a pénzügyi helyzetre vonatkozó információkat is), a beküldött írásokról évenként nyomtatott formában tájékoztatja a nagyközönséget. Ez a tervezett kiadvány a Kisfaludy Társaság Évlapjai címmel jelent meg. A korábbiaknál, illetve az Akadémiánál jelentősebb hangsúlyt fektettek a kritikai-elméleti irodalom művelésére, illetve a külföldi irodalmi munkát hazai bemutatására, terjesztésére. Így jött létre 1847-től a Magyar Szépirodalmi Szemle Erdélyi János szerkesztésében, illetve indult el a Külföldi Regénytár, majd pedig az Új Külföldi Regénytár. De a társaság igyekezett a magyar irodalom legismertebb szerzőinek munkáit is új kiadásban ismertté tenni, ennek a szemléletnek köszönhetjük a Nemzeti Könyvtár kiadását, amely többek között Csokonai, Kisfaludy Károly, Kis János, Vörösmarty munkáit jelentette meg.

Rendkívül fontos, hogy a társaság az irodalmi népiesség elméleti tisztázását, a népköltészeti anyag feltárását, s a népiesség szellemében készült irodalmi munkák támogatását is feladatának tekintette. Így jelenhetett meg Erdélyi János korszakos gyűjteménye, a Népdalok és mondák 1846-48 között, illetve Arany Toldija a „népies beszélyre” kiírt pályázatra. De mindenképpen meg kell említeni például Greguss Ágost a Szépészet alapvonalai (1849) című munkáját, amely az első magyar nyelvű, rendszeres esztétika, illetve A balladáról (1865) írott műfajtörténeti monográfiáját, amely szintén a Kisfaludy Társaságnak köszönheti létrejöttét, s rendkívül sokáig meghatározta a ballada hazai műfajfelfogását, Arany balladáinak értelmezését. De az alapítók érdeme az Akadémia pályázati struktúrájánál korszerűbb, például a regényre is nagyobb hangsúlyt fektető társaság létrehozása.

A 19. században – talán Petőfi kivételével, aki mondhatni programszerűen elzárkózott a mecenatúra bármilyen, akár pályázati formájától, illetve a nem általa alapított intézményi jellegű szervezetektől – szinte nincs olyan jelentősebb író, aki ne kérte volna felvételét a Kisfaludy Társaságba, illetve ne vett volna részt annak munkájában. Vezetői között ott találjuk többek között Fáy Andrást, Arany Jánost, Kemény Zsigmondot, Gyulai Pált is.

Gyulai vezetése alatt viszont a társaság egyre konzervatívabbá, irodalomszemlélete, s azzal együtt a társaság tekintélye egyre megkopottabbá vált, s ez lényegében szakadást idézett elő a magyar irodalmon belül: az eredetileg a fiatal, korszerű irodalom támogatását céljául kitűző intézmény a fiatal generáció szemében konzervatív, múltba forduló öregurak gyülekezetévé vált, amely felett örökre megállt az idő. Nem túlzó a fiatal Móricz Zsigmond személyes beszámolója a társaság működéséről, az ott tapasztalt hangulatról:

„Mikor 1900. szeptemberében Pestre jöttem az egyetemre, első dolgom volt, hogy családom szellemében, de a saját lelkem szerint is, elmenjek a Kisfaludy Társaság ülésére.

            Valami szent borzalom volt bennem, mintha a görög ifjú a filozófusok sétatere felé közeledett. Az Akadémia kistermében áhítattal ültem. Az elnöki asztalnál három aggastyán ült. Mindhárman a kész és befejezett élet benyomását tették. Mind a három öregúrnak igen nagy tisztelet és elismerés járt abban az időben, de énbennem valami olyan érzés volt, hogy sohasem fogok tudni méltó lenni a szent öregeknek ehhez az elnöki triászához…

            Beszéltek Arany Jánosról, Petőfiről s Kisfaludy Károlyról. Beszéltek a népköltészetről, a hazáról. De a három öregúr közül egyik sem beszélt arról, hogy ő mit alkotott.

            Szent hittel esküdtek hagyományokra. Előttük élt költők igéire és igazságaira. Elvekre és nagyszerű eszmékre. Tanítványok voltak, akik kezüket rátették a szövegre, és rajta is tartották.”[2]



[1] A kép értelmezéséről, a generációváltás jellegéről: Szilágyi Márton: Összeköt vagy elválaszt? A generáció mint irodalomtörténeti magyarázóelv. In. Híd, 2007/11, 53-65.

[2] Móricz Zsigmond, A tegnapnak senki sem dalol = M. Zs., Tanulmányok I., Budapest, Szépirodalmi, 1978, 558. Eredetileg: Magyarország, 1928. május 20.