II.1.3. A filológia reneszánsza – a reneszánsz filológia

A második virágkorban, a reneszánszban az antik szövegek megtisztított változatai kerültek ki a humanisták nyomdáiból: 1453, Konstantinápoly eleste után az antik irodalom másolatai – s ez az esemény különösen a görög művek esetén volt felkavaró jelentőségű – elözönlötték az itáliai reneszánsz udvarokat, s megkezdődött a művek kiadása, újrafelfedezése. Hallatlan fordulathoz vezet ez az európai kultúrában. E korszakban Mátyás udvara tekinthető az első olyan központnak, amelyben Itálián kívül (ahogy mondani szokás, az Alpoktól északra) erőteljesen gyökeret tudtak verni a humanista eszmék. Mátyás könyvtára, a Corvina Európa egyik leggazdagabb könyvgyűjteménye,[1] humanistái között pedig jelentős Nyugat-Európából érkezett tudósok (Galeotto Marzio, Bonfini, Regiomontanus) és hazai nagyságok egyaránt szerepeltek. Ez utóbbiak közül Janus Pannonius valóban Itália szerte ismert humanistának számított, de Vitéz János, Jacobus Piso, Zsámboky János és mások (lábjegyzet: magyarországi humanista lexikon) is nagy hírnévre tettek szert nem csupán idehaza, hanem a humanizmus szülőföldjén is. Az udvari humanizmus és kolostori kultúra párhuzamosan élt egymás mellett, a későbbi pusztítások ellenére is jelentős emlékeket hagyva maguk után. A mohácsi csatavesztés után, a három részre szakadt Magyarországon a feltételek igen kedvezőtlenekké, a kultúra decentralizálttá vált, ráadásul már felbukkan a reformáció is, amely egy új típusú vallásos kultúra létrejöttét jelenti, amely azonban a reneszánsz filológiai eredményein alapul. A filológia tehát alapvető kultúraformáló tényezővé emelkedett ebben az időszakban: a középkorban a teológia szolgálóleánya volt, a reneszánszban pedig maga kezdte el formálni a teológiát.           

A folyamat során a filológia alapjaiban rengette meg a katolikus egyház tekintélyét. A sor élére Lorenzo Valla kívánkozik, aki pápai levéltárosként filológiai eszközökkel kimutatta, hogy a Constantinusi adománylevél későbbi hamisítvány  (De falso creditentia et eminentitia Constantini donatione, 1440).  Habár korábban is felvetődött a gyanú az irat hitelességével kapcsolatban, ő mutatta ki, hogy a szentek legendáihoz hasonló, Konstantin megtérését, majd világi hatalmának a pápára való átruházását elbeszélő történet nem keletkezhetett Nagy Konstantin korában. Ehhez nyelvi érveket használt fel, mondván, hogy bár a mű eleje és vége római korra visszavezethető formulákat tartalmaz, a közepében későbbi nyelvi fordulatok találhatóak. Bár érvei egy része azóta, újabb bizonyítékok alapján cáfolható, a megmaradt érvek önmagukban is elegendőek az alapvetően helyes állítás igazolására. Mint azt a későbbi kutatások feltárták, az Kr. u. 850 körül keletkezett. A pápáknak tehát nincs az egykori császártól kapott joguk arra, hogy világi birodalmat igazgathassanak (a kérdéshez l. Egyetemes középkori szöveggyűjtemény, szerk. Sz Jónás Ilona, Osiris, Bp., 1999, URL: http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tkt/kozepkori-egyetemes/ch03s16.html, ell. 2015.05.16).

10. kép: I. Szilveszter pápa és I. Constantinus római császár, 13. századi freskó.

Tevékenysége, mellyel további egyházi dokumentumokat is leleplezett, sokszor veszélybe sodorta; csak Aragóniai (V.) Alfonznak, befolyásos támogatójának köszönhette, hogy sértetlenül csorbíthatta az egyház tekintélyét (további részletek életéről és pályájáról: https://www.umass.edu/wsp/philology/gallery/valla.html).  V. Miklós, az új, humanista szellemiségű pápa (aki 1447–1453 között ült Szent Péter trónján) hívta meg a vatikáni levéltár munkatársának. Valla volt az a filológus, aki a Biblia szövegét először meri alávetni szövegkritikai vizsgálatoknak, s ezzel nagyon komoly, földrengésszerű változást kezdeményez, s joggal tekinthető a Bibliakritika megalapítójának. Először Collatio Novi Testamenti (1453), majd Annotationes (1455) című munkájában is a Vulgata szövegében a fordító, Szent Jeromos teológiai megfontolásainak jelenlétét, és filológiai problémákat mutat ki. A Collatión alapuló, de annál bővebb és részletesebb Annotationes kéziratban maradt, egy volt Ágostonrendi szerzetes azonban megtalálta, 1504-ben, a Leuven melletti Parc kolostorban.[2] Ez az újabb filológus nem más, mint legkiválóbb követője, Rotterdami Erasmus, aki az ő kezdeményezései nyomán vállalkozni mer arra, hogy textológiai értelemben korrigálja Szent Jeromos latin szövegét. A szentként, Isten által sugalmazottként tisztelt szöveg elveszíti érinthetetlen státuszát, és olyan textusként kezdik megközelíteni, amely ugyanúgy ki van téve a a szövegromlásoknak, másolási hibáknak, félreolvasásokon alapuló fordításoknak, mint a többi. Szeretettel korrigálta Jeromost, és mesterének tartotta, de ez a lépés mégis ahhoz az általánosan elterjedt, de némileg pontatlan közvélekedéshez vezetett, mely szerint Jeromos fordításának „hibáit” javította Erasmus. Az egyik legismertebb példa Mózes szarvának esete,^[3] amelynek leírása a Kivonulás könyvében található (Ex. 34, 29). Ebben Jeromos a héber eredeti magánhangzó nélküli írásának kétféleképpen értelmezhető szóalakját nem sugárzóként (qāran), hanem szarvként (qeren) fordítja, noha éppen Mózes arcáról van szó a szöveghely kontextusában. Ez a változat aztán széles körben elterjedt, és számos műalkotáson, köztük Michelangelo Mózesén is jól látható.[4] Hyeronymus ugyanakkor használta a Septuagintát (az Ószövetség görög nyelvű fordítását), így tudnia kellett, hogy a locusnak van „dicsőségtől sugárzó” jelentése is. Ez kiderül Jeromos Isaiás-kommentárjából, ahol mindkét értelmezési variánst idézi, a megdicsőült, sugárzó szót a görög, a szarvas szót pedig a héber változathoz kötve. A tanulmány egy Habakkuk-énekre támaszkodva felidézi azt az értelmezési hagyományt is, amely alapján a nevezetes fordító a szarv alakot választhatta. Óvatosan kell tehát bánnunk a filológiai hiba fogalmával, hiszen erről egyébként is külön tanulmányok szólnak[5] (). Ez esetben egy régi interpretációs hagyomány nyomát viseli magán Jeromos szövege, Erasmus emendációja tehát védhető ugyan, de védhető maga az eredeti variáns olvasata is. A szövegek plurális megközelítése lehet a megoldás, hiszen maga Erasmus tekintélye a későbbiekben éppúgy gátjává vált a Biblia szövegkritikai korrekciójának, mint Jeromosé, mivel kiderült, hogy a németalföldi humanista, bár erre törekedett, mégsem a legjobb görög változatot használta fel a munkájához; az ő kora után még számos kézirat napvilágra került. Hasonló a helyzet egy másik állítólagos félrefordításból, amely Jézusnak tulajdonított szavakhoz kapcsolódik: „Könnyebb a tevének átjutni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni a Paradicsomba.” (Máté 19:24, Márk 10.25, Lk 18, 25.) Ha ezt a megfogalmazást hibaként értékeljük, az történhetett, hogy a kötél szó és a teve szó között csak egyetlen magánhangzónyi a különbség. Elképzelhető azonban két másik magyarázat is. Az első, hogy a rabbinikus irodalomból ismertek hasonló mondások (csak elefánt szerepel bennük teve helyett), így lehet, hogy csak egyfajta lehetetlenséget kifejező formuláról van szó, amelyet Jézus is átvett. A másik megoldás magában a beszélőben rejlik: Krisztus is szívesen használt túlzásokat mondandója megfogalmazására... Ez utóbbi két esetben pedig Jeromos fordítása a pontosabb. (http://www.biblicalhebrew.com/nt/camelneedle.htm)

11. kép: Rotterdami Erasmus (1466-1536), ifj. Hans Holbein festménye, 1523.

Erasmus megközelítése szándékán kívül is erősítette a keresztény egyházon belüli skizmát, szakadást vezetett. Erasmus végig hű maradt a katolikus egyházhoz, és annak szerinte is szükséges megújulását belső reform útján képzelte el (ennek kultúrprogramja volt a devotio moderna, amely új típusú, dogmáktól mentes, személyes vallásosságot tűzött ki céljául). Munkája nyomán ugyanakkor egy nála jóval radikálisabb újító, Martin Luther fellépése is lehetővé vált, akivel kezdetben kölcsönös tisztelettel viseltettek egymás iránt, ám nézetbeli különbségeik, s különösen a szabad akaratról folytatott vitáik nyomán eltávolodtak egymástól. Luther sokat merített Erasmus kritikájából. Erasmus munkáján nyugszik Luther nevezetes német Bibliafordítása, a wartburgi Biblia is (az Újszövetség fordítása 1522-ben jelent meg, a teljes fordítás 1534-ben látott napvilágot, a fordítás folyamatának részletes bemutatása: http://biblia.hu/bibliaforditasok_a_reformacio_korabol/marton_testver_bibliaja), amely a német nyelvű irodalom egyik legfontosabb műve, és például szolgált a protestáns európai fordítások – köztük Károli Gáspár 1590-es Vizsolyi Bibliája -- számára is [6]

A reneszánsz filológiában gyökerező másik kezdeményezés hatása legalább ennyire alapvető: nem csupán a Biblia szövegét kezelik textológiai vizsgálatok tárgyaként, hanem a kinyilatkoztatás tekintélye mellé újabb iratok zárkóznak fel, amelyek a Bibliához képest alternatív nézeteket tartalmaznak.

Marsilio Ficino Platón munkáinak latin fordítását adja közre, amely az Európába érkezett, tehát frissen beszerzett görög kéziratokból készült, ráadásul még elkészíti a Corpus Hermeticum fordítását is. Ez a nagyon különleges mű a hermetizmus kiindulópontja: bizonyíthatóan egyiptomi eredetű, ezért sokáig a Bibliánál is későbbinek gondolták. Mivel pedig magán hordozza a Biblia világképének hatását is, voltak, akik odáig merészkedtek, hogy a Bibliánál ősibb, tisztább kinyilatkoztatásként tiszteljék, és tekintélyét a zsidó-keresztény kultúra alapiratáéval emlegessék egy lapon. A hermetikus iratokat tisztelők különböző csoportokat alakítottak ki (firenzei neoplatonisták, rózsakeresztesek, cambridge-i platonisták), akik többé-kevésbé egységesen léptek fel a tanaik védelmében. Isaac Casaubon azonban egy újabb filológiai bravúrral bebizonyította, hogy a Corpus Hermeticum szövegéből olyan Vulgata-idézetek hüvelyezhetők ki, amelyek semmiképpen sem keletkezhettek Szent Jeromos fordítása előtt (De rebus sacris et ecclesiasticis Exercitationes, 1614)[7]. Ennek ellenére a hermetikus szövegek tisztelete még a felvilágosodás korában is tovább élt, egészen napjainkig.

Poggio Braciolini a 15. század elején felfedezi Lucretius De rerum naturájának első ismert kéziratát egy német kolostorban. Ezzel a radikálisan anyagelvű, erőteljes valláskritikát gyakorló művel új távlatok nyílnak meg a reneszánsz gondolkodók legradikálisabb figurái számára. Amellett, hogy a világ teremtését és a természeti jelenségeket anyagelvűen magyarázza, és a vallással szemben súlyos kritikát gyakorol, egy új típusú emberkép bukkan fel benne, amely az állatias sorból kiemelkedett ember fejlődését logikus lépésekkel magyarázza (Titus LUCRETIUS Carus, A természetről, ford. bev., jegyz. Tóth Béla, Kossuth, Bp., 1997). Habár Stephen Greenblatt elmélete némileg talán túloz Lucretius szerepének hangsúlyozásában, az tény, hogy ez nagyon fontos lépés volt a felvilágosodás felé vezető úton, és a mű hatása szinte felmérhetetlen: Da Vinci, Montaigne, Bruno, Galilei,Voltaire, Diderot egyaránt nagy becsben tartották, s ez a hatás alapvetőnek bizonyult a modern tudományos gondolkodás kialakulására nézve (Stephen Greenblatt, Egy reneszánsz könyvvadász, ford. Zsuppán András, Typotex, Bp., 2005).[8]