II. 2. 3. Fontosabb szakkifejezések listája

A filológia feladata:

1. a források összegyűjtése, részletes leírása, keletkezésük körülményeinek, idejének vizsgálata

2. azok hitelességének, egymáshoz való viszonyának lehetőség szerinti tisztázása

3. a helyes szöveg megállapítása

4. a szöveg nyelvi értelmezése

5. jelentésének megállapítása és tárgyi értelmezésének elvégzése

 

Alapszöveg: a kiadás alapjául választott szöveg. (Péter, i. m.)

 

Átírás: egy szöveg későbbi kiadás számára történő rögzítése. Egyik átírási lehetőség a betűhív átírás: elsősorban kritikai kiadások számára készül, és az eredetit betűről betűre követi, úgy, hogy régebbi szövegek esetén általában a ma már nem használatos jeleket egységesen a ma használatos alakkal helyettesíti. Természetesen készíthető minden eredeti karaktert megjelenítő kiadást is, de ez csak különösen régi, nagyobb paleográfiai értékű kéziratoknál lényeges, amikor magát a hangjelölés is tanulmányozható (ilyen a Müncheni-kódex hangjelölési rendszere).[1] Ilyen esetekben csak akkor indokolt a fakszimile kiadás  helyett betűhív átírású kiadást készíteni, ha a kézirat valamilyen okból nehezen olvasható.

 

Emendálás: a szövegben eszközölt javítás; mindig indokolandó.[2]

 

Főszöveg: a kiadványból közölt szöveg. A textológiai javítások, emendálások miatt rendszerint eltér az alapszövegtől.[3]

 

Íráskép: Egy-egy szerző keze írása különböző jegyek, sajátosságok alapján azonosítható. Az egy életművön belüli íráskép-változásból szerencsés esetben keletkezési sorrendre is következtethetünk. Tverdota György[4] például József Attila k betűjének alakulásából (a kezdetben szabályszerű, hurokkal rendelkező kisbetűs formája  hurok nélküli, csupasz szárú, nagybetűre emlékeztető írásmóddá alakult át, akár a szó közepén is) meggyőzően változtatja meg a datálatlan kézirat (korábban Esztétikai töredékek, majd Ihlet és nemzet címmel közölt esztétikai írása) keletkezési idejét, így annak az életműben betöltött helye megváltozik. ^[5]

 

Kolláció, kollacionálás: 1. két szöveg sorról sorra, sőt: betűről betűre történő összehasonlítása, az eltérések megállapítása és értékelése.

2. Egy kézirat vagy nyomtatott kötet lapsorrendjének megállapítása, illusztrációinak elhelyezése. Erre azért van szükség, mert régebbi szövegek esetén gyakran megesik, hogy a kézirat az idők során darabokra hullik, és a kötet rossz lapsorrendben kerül újbóli összeállításra. A Wathay-énekeskönyv fakszimile-kiadása például rossz sorrendben közli a kézzel festett illusztrációkat, mert a lapokat az eredeti sorrendtől eltérően kötötték újra.

 

Magyarázó jegyzetek: „Megadják a szövegforrások lelőhelyeit, bibliográfiai adatait, megokolják az alapszöveg kiválasztását, ismertetik a közlés elveit, a keletkezés idejét és körülményeit (formailag ez lehet elő-, utószó, a jegyzetek bevezetője, része).”[6]

 

Népszerű kiadás: a szöveget modernizált helyesírással, de a verselési, rímelési, nyelvtani sajátosságok megtartásával közöljük, lehetőleg a kritikai kiadás, vagy a textológiai módszerekkel kiválasztott legjobb kiadás alapján. Az egyéni írássajátosságokat is igyekszünk megtartani. Kísérőtanulmány is tartozik hozzá, amelyben megadjuk a szövegváltozatokra vonatkozó legfontosabb tudnivalókat, az átírás alapelveit, illetve magyarázó jegyzetek, amelyek segítségünkre vannak a homályos helyek megértésében.

 

Szövegkritika: a szövegváltozatok egymás közti viszonyait feltáró munka, amelynek során összevetjük a különböző szövegváltozatokat (emendálás), meghatározzuk a legjobb szövegváltozatot, és stemmát készítünk. Ezeket a szövegkritikai apparátusban tesszük közzé.[7]

 

Terminus ante quem: az a légkésőbbi időpont, ami előtt a mű keletkezett.

 

Terminus post quem: az a legkorábbi időpont, amely után a mű keletkezett.

 

Ultima manus: az utolsó kéz elve. Eszerint az tekinthető főszövegnek, amelyiket a szerző utolsóként hagy jóvá. Ettől az elvtől mérlegelés után el is térhetünk (például öncenzúra esetén).