II.1.2. A filológia a középkorban

A középkort filológiai szempontból kettős képet mutat. Egyfelől a gyakran hangoztatott megközelítés szerint átmeneti hanyatlásként is lehet értelmezni, hiszen mind a Biblia szövegének Szent Jeromos-féle latin fordítása, a Vulgata megkérdőjelezhetetlen, isteni tekintélye jellemez, így a Bibliakritika nem filológiai, hanem elsősorban herméneutikai iránya, mind a korban használt görög kéziratok számának viszonylagos szűkössége erre utal.

7. kép. Szent Jeromos (347-420 k.), Filippino Lippi festménye, 1493 k.

A középkorra jellemző negatív folyamat az ókori latin nyelv eróziója, bomlása is, Cicero nyelvét majd a reneszánsz állítja vissza régi fényébe. Ugyanakkor az mindezek ellenére is tagadhatatlan, hogy a középkori kolostorok másoló- és őrzőmunkája nélkül mindazok a művek elvesztek volna, amelyek részben továbbvitték, részben megújították az antikvitás örökségét. Az anyanyelvű irodalmak első termékei (Heidelbergi-kódex, Carmina Burana-gyűjtemény) éppúgy a kolostorokban maradtak ránk, mint akár olyan radikális és a vallásos világképnek mélységesen ellenmondó szövegek, mint Lucretius természetről írott tankölteménye, vagy a latin ókor egyéb remekei: lemásolták, vagy legalábbis megőrizték ezeket a számunkra. A középkori kolostorok külön másolóműhelyekben, scriptoriumokban készítették a kódexeket, amelyek nagy ablakú, hideg, de jól megvilágított helyiségek voltak. A másolókról sok információt hordoznak azok a margináliák, széljegyzetek, amelyeket azok írás közben vetettek papírra. Ezek tanulmányozásából tudhatjuk, hogy sokszor nagyon hidegben, étlen-szomjan, embertelen körülmények között dolgoztak, részben a középkori viszonyok, részben a szerzetesi életmód ridegsége miatt.

8. kép. Scriptoriumot ábrázoló iniciálé, Brüsszel, Koninklijke Bibliotheek, fol. 2 r.

A margináliák (széljegyzetek), illetve a sor közötti (interlineáris) jegyzetek értelmezéseket, kommentárokat, olvasói megjegyzéseket is rögzítettek. Ennek önkéntelen, alkalomszerű, vegyes tartalmú változatai, a tollpróbák nagyon sok fontos művet, műtöredéket is megőriztek: egy-egy szóbeliségben élő darabot, amelyet a jámbor szerzetes nem tartott külön kötetbe másolásra érdemesnek, odafirkantott, az irodalomtudósok nagy megelégedésére. Így maradtak ránk például virágének-töredékeink, amelyek a szóbeli, anyanyelvű közköltészeti kultúra becses, legkorábbi dokumentumai; olyanok is akadnak, amelyek a 15. században keletkeztek.[1] A másolás és az olvasás egy helyen történt. A pergamenes kódexeket csodálatraméltó türelemmel rótták teli. A különböző korszakokban más-más írásképpel dolgoztak, amelyek áttekintését a paleográfia, a latin írások vizsgálatának tudománya adja.[2] Idehaza a kódexirodalom korát nagyjából Mátyás idejétől a mohácsi vészig, 1526-ig számítjuk. A ma ismert negyvenöt, részben magyar nyelvű kéziratos kötet java része abban a húsz évben keletkezett, amely ebből az időszakból a 16. századra esik. Az első magyar nyelvű könyv, az Érdi-kódex szerzője, a Karthauzi Névtelen tekinthető az első magyar nyelven megszólaló előszóírónak, aki nagyfokú tudatosságról tesz tanúbizonyságot. A középkori kódexirodalommal külön tudományág, a kodikológia foglalkozik.[3]

9. kép.Szent Klára legendájának kezdete az Érdy-kódexből.
Forrás: http://nemzetikonyvtar.blog.hu/2013/08/11/_szuz_apaczak_ekes_fenye_assisi_szent_klara