II.1.1. Antikvitás

Az ókor Homérosz nagyra értékelt szövegeihez kapcsolódóan alakította ki azon technikák egy részét, amelyek még ma is a szöveggondozás alapműveleteit jelentik. A legenda szerint az eredetileg szóban keletkezett két eposz, az Iliász és az Odüsszeia írásbeli rögzítésére a hatodik században, Peisistratos tyrannos uralkodása alatt került sor (NÉMETH György et al., Görög művelődéstörténet, Osiris, 2006, 164). A szándék egyértelműen a konzerválás volt: a rugalmas, bővíthető, átírható és átíródó művet igyekezett egy adott formában megőrizni, rögzíteni. A világra vonatkozó ismeretek teljes tárházának tekintették ezeket az eposzokat, és a grammatikusoknak nevezett értelmezők, akik a későbbi filológusok módjára nem pusztán a nyelvi szerkezetekkel, hanem a szavak hangalakjával, a romlott alakok emendálásával és szövegmagyarázatokkal is foglalkoztak, az eposzokat mindenféle irányból – vallásosan, morálisan, természettudományosan, a görögség történelmére vonatkozólag -- képesek voltak olvasni és értelmezni. Az szóbeliség és írásbeliség közötti médiumváltás korábbiaknál pontosabb feltárásához a homéroszi művek előadásainak változását kell vizsgálat tárgyává tenni.[1]

Az ókor filológiai csúcsteljesítménye az alexandriai könyvtár létrehozása volt, a Nagy Sándor alapította, a Nílus torkolatánál álló városban. Az ott dolgozó textológusok és szövegmagyarázók (a grammatikusok) létrehozták a homéroszi eposzok kiadásait, kimunkálták a textológia máig használatos munkamódszereit (amelyeket elméleti munkákban, ahogy ők nevezték: grammatikákban is kifejtettek), és létrehozták azt a szövegtárat, amely az ókor összes fontos munkájának kéziratát tartalmazta. Habár a könyvtár Iulius Caesar alatt megsemmisült, ránk maradt katalógusaik és a művekből készített tartalmi kivonataik segítségével sok műről tudomást szerezhettünk, ami azóta már megsemmisült. Apollónios és Kallimakhos is az ottani könyvtárvezetők sorába tartozott; előbbi Argonauticájával, utóbbi himnuszairól költőként is ismertté vált.[2]