Skip navigation

I.2.2. Az irodalom intézményei

Thimár Attila már említett intézménytörténeti kutatásai alapján a 18. század utolsó harmadában intézményi jelleget mutatnak a „tudós társaságok, az újságok (folyóiratok és hírlapok), a diáktársaságok, a csekély számú irodalmi körök, a szalonok, a könyveket, periodikákat kiadó nyomdászok, az olvasói körök, a nyilvános könyvtárak, valamint az irodalom ismeretének továbbadói, az iskolák tanári karai.”[1] A mecenatúra, azaz egy-egy író, kötetmegjelenés anyagi támogatása az említett időszakban még alapvetően főúri jellegű, mindkét oldalról egyetlen személyhez kötődik, tehát szigorú értelemben nem tekinthető az intézményrendszer részének. Ezt a támogatási formát (bár napjainkig nem szűnt meg) majd csak a 19. század közepére váltja fel, egészíti ki az intézményesített támogatás, s csupán a fontos, de nem az általános jelenségek között említendő például a Marczibányi István végrendeletében létrehozott Marczibányi-jutalom, amelyet első alkalommal 1817-ben adtak át az előző évi legjelentősebbnek ítélt mű alkotójának az alapítvány kezelői.[2] Ugyancsak alkalmi (hiszen a Kolozsvári Színház megnyitójára írt darabot vártak) esetnek tekinthető a Marczibányi-jutalommal szinte egy időben, 1815-ben az Erdélyi Múzeum által kiírt Eredetiség s Jutalomtétel című pályázat. A támogatási-ösztönzési rendszer állandósulása, intézményi keretekhez való kötődése majd csak az Akadémia, a Kisfaludy Társaság és a Nemzeti Színház létrejötte után kezd megszilárdulni, elszakadni az alkalmiságtól, illetve egy-egy (arisztokrata) személyétől. Másrészt az új típusú működési formában a pályázatok kiírói lehetőséget kaptak arra is, hogy a pályadíjként kitűzött összeget az irodalom aktuális céljainak alárendelve ítéljék oda, illetve a támogatási forma a műfajok teljesebb körét fedje le, nyitottsága miatt pedig valóban országos hatókörű legyen. A pályázók anonimitása pedig a gyakorlatban is megpróbálta biztosítani az elfogulatlan, valóban az értékekre koncentráló döntést.

A fenti szempontrendszer finomítására, további alcsoportok létrehozására tesz javaslatot Hites Sándor intézményekkel kapcsolatos definíciója. Ezek szerint „megkülönböztethetünk társas, eszmei”, illetve „személyekhez kötött intézményeket.” A társas intézmény a már említett működést mutatja, azaz a tagok cseréje esetén is működőképes marad. Az eszmei jellegű intézmény alatt „bizonyos elvont egységességgel hatni képes kulturális jelenségeket és tényezőket érthetünk.” Ilyen például az „oktatás, a könyvkiadás, a piac (kereskedelmi és reklámtevékenység), a könyvtárrendszer (állományok és hozzáférhetőségük), pályázatok, díjak.” A személyekhez kötött intézmény egy-egy meghatározó irodalmi személyiség (alkotó, az irodalom szervezésében résztvevő személy) körül figyelhető meg, s esetenként hosszú ideig, évtizedekig megfigyelhető a hatása.[3]

Külön területet jelent az irodalom működésmódjának megértésén, szabályozásán belül a művek, illetve a sajtóanyag szempontjából az előzetes vagy a megjelenést követő, utólagos cenzúrázás, a cenzúra intézménye.[4] A megjelenésre szánt munkákat a kiadónak be kellett nyújtani a cenzori hivatalhoz, illetve a cenzúrázási joggal felhatalmazott személyhez, aki bár képlékeny, sokszor eltérő mércét alkalmazó, de szigorú szabályok szerint ellenőrizte, véleményezte a szöveget, s járult hozzá a megjelentetéshez („imprimatur”) vagy megtiltotta („non admittatur”) azt. Mind az előzetes, mind az 1849-től bevezetett utólagos cenzúra, amely a kinyomtatás után a könyv, sajtóanyag elkobzása, bezúzása mellett is dönthetett, igen komoly befolyásoló erővel bírt a korszak irodalmára, s alig találunk olyan szerzőt, aki ne nehezményezné a cenzúra eljárásait, működésmódját, ne támadná a cenzorok személyét. Csak két példát említve: Katona József egész munkásságára hatással volt a cenzúra, s a magyar nyelvű színjátszás általános problémájaként említi a cenzúra intézményét Mi az oka, hogy Magyarországban a Játékszíni Költőmesterség lábra nem tud kapni? című tanulmányában.[5] A Bánk bánban végül azért nem szerepelteti Katona Berthold kalocsai érseket Gertrudis öccsei közül, mert a cenzúra szigorú tiltása alatt állt főpapi személyek színpadi szerepeltetése – lényegében így került a darabba a Melindát elcsábító Ottó. A cenzúra átmeneti eltörlésének idején, 1848-ban írt Petőfi-mű, Az apostol pedig így foglalja össze, részletezi a cenzorok tevékenységét:

Dolgozni kezde, írt,

 Ugy írt, amint sugalta lelke,

 Hozzája méltón, szabadon.

 Egy szerkesztőhöz vitte művét,

 Átolvasá az, és így válaszolt:

„Nagy ember ön, uram,

 S a mellett nagy bolond!

Nagy ember ön, mert ez dicső remekmű,

Ennél különbet még Rousseau sem írt;

 És nagy bolond ön, mert azt képzeli,

 Hogy ezt a munkát ki lehet nyomatni.

 Sosem hallotta ön hirét

 A cenzurának?... hogyha nem,

 Hát megmondom, mi az?

 Az a pokol cséplője, mely alá

 Kévéinket kell tartanunk, s ez

 Az igazságot, a magot

 Kicsépeli belőle, aztán

 Az üres szalmát visszadobja,

 S ezen rágódik a közönség.

 Ha ön nem hisz szavamnak, ám

 Próbálja meg, s én minden szem magért,

 Amely kévéjében marad,

 Egy ón golyót nyelek le.

 Ha azt akarja ön, hogy e

 Cséplő alá ne jusson,

 Ne gabonát, de maszlagot

 Termesszen, mely kábít, bolondít,

 Ezt mindenestül

 Kitálalhatja ön,

 Sőt érte még meg is dijazzák.”

(Az apostol XIV.)

 

A szövegben említett „pokol cséplője”, a gondolatiság kiirtása, kicsépelése a szövegből, a hátramaradó üres szalma a korszak tipikus metaforája volt a cenzúrával összefüggésben, s a kortársak bizonyára jól értették a névösszecsengés miatti burkolt célzást is a 1820–30-as évek ismert budai cenzorára, Drescher (=cséplő) Frigyesre. Megjegyzendő, hogy bár ritkán, de azért találunk ellentétes véleményt is a könyvvizsgálókról, amely viszont épp ellenkezőleg, a cenzúra szükségessége mellett érvel. Kármán József A nemzet csinosodása (1794) című értekezésében szükségesnek látja a „zabolátlan írás” lehetőségeit korlátozni, s erre egy hivatal felállítását sem tartja túlzónak: „Az a panasz, hogy a penna és prés elzárt szabadsága a tudományoknak akadály, elmélkedésembe egy részrül beletartozik. Nem állítom én azt, s nem is tudom elhitetni magammal, hogy a zabolátlan írás szabadsága hasznos legyen akármely országban s igazgatásban is. Jótéteménynek tartom azt, ha kiragadják kezéből az üszköt, melyet hurcol a lakosoknak csendes hajlékai között valamely éretlen pajkos. Nem akadály tehát, sőt a valóságos kultúrának előmozdítója az a zár, mely csupán a hasznos és foganatos munkákat ereszti szabadon, és oda taszítja a veszedelmeseket és éretleneket, ahová valók, az örök setétségbe. […] Egyébarám elrendelésére nézve egyre megy, akár egyes személyeknek, akár egy egész arra kinevezett széknek általadva, csak ne adódjon az könnyen egy közönség vagy rend hatalmába. Minden esetben szükség, hogy oly férjfiakból álljon, akik a tudományoknak minden részeiben járatosak.”[6] Az előbb említett Bánk bán 1839-es pesti előadásáról pedig Széchenyi István jegyezte fel naplójába, hogy igen veszedelmes darab, csodálkozik rajta, hogyan kerülhetett egyáltalán a kormány tudtával színpadra. A cenzúra kijátszásának, megtévesztésének egyébként számos esetét ismerjük a tárgyalt időszakban is, s egyik legérdekesebb példája Táncsics Mihálynak a témával összefüggő, Sajtószabadságról nézetei egy rabnak című könyvecske megjelentetése. Táncsics, mivel tisztában volt vele, hogy a cenzúra intézményét alapjaiban támadó kötet megjelentetését a hivatal nem engedélyezné, Magyarországon, de előbb párizsi, majd londoni kiadást feltűntetve tette közzé. Táncsics eljárása – ismerve a cenzúra tiltásainak jellegét, működését – párhuzamba állítható az öncenzúra fogalmával. Az öncenzúra főleg a 20. század második felének magyar irodalmára jellemző írói magatartás, (gyakran önironikus) önkorlátozás, a kihagyás sajátos esete: az író, a politikai hatalom működését ismerve, eleve kihagyja a szövegből a kifogásolható szót, mondatot, de az olvasó számára a kontextus mintegy sejteti a megfogalmazni szándékolt álláspontot, elhallgatás és közlés különös kapcsolata jön létre. Mivel a cenzúra intézménye az irodalom körénél lényegesen tágabb területet, lényegében a nyilvános kommunikáció egészét szabályozza, a fenti példák csak jelezni kívánták a szoros kapcsolódást.

*

Az irodalom intézménytörténete tehát rendkívül sokrétű, számos területet magába foglaló folyamat. Az irodalom részese annak a nagy ívű társadalmi változásnak, amely a 18-19. század fordulóján a társadalmon belül részrendszereket, szerepkörök szerint elkülönülő egységeket hozott létre.[7] A gazdaság, a tudományok, a különböző művészeti ágak mindegyike megteremti a működéséhez szükséges intézményi formákat, kialakítja azokat a szerepeket, amelyeken belül művelhető, fenntartható az adott tudomány- és művészeti ág. A folyamathoz pedig hozzákapcsolódik a hivatásosodás, irodalom és piac szoros kapcsolata, sőt az írói segélyezés, érdekképviselet jelensége is. Az említett összetettség miatt az alábbiakban csak néhány példán keresztül, a két legfontosabb intézményre koncentrálva lesz lehetőség áttekinteni a folyamatot. A felsorolt intézményi formákhoz – különösen a sajtó és a könyvkiadás esetében - a felsorolt szakirodalmi héttér ad további eligazodási pontokat.[8]



[1] Uő., uo.: 92.

[2] Vö.: Rákai Orsolya: A magyar nyelv ünnepe? (Tiszteletadás a magyar literatúrának – a Marczibányi-jutalom első két kiosztása). = Irodalomtudományi Közlemények, 1998. 708-728.  

[3] A fentiekről lásd: Hites Sándor: A magyarországi irodalmak műfajtörténete a 19. században. Módszertani javaslat, Irodalomtörténet 2011/2, 139.

[4] A cenzúra 18-19. századi működéséhez: Mályuszné Császár Edit: Megbíráltak és bírálók. A cenzúrahivatal aktáiból (1780-1867), Gondolat Kiadó, Bp., 1985.

[5] „Negyedik akadály a cenzúra. Ha valahol, úgy bizonyára Magyarországban ez szegi nyakát minden szépnek és nagynak (drámákról szólunk). Annyira határok közé tétetve véli magát a cenzor, hogy maga ezek közül határozatlanságba esik. Az elöljáróság kiadja ugyan neki a zsinórmértéket (mely mintegy ezen épülhet: hit, felsőség, szemérem), de ő tartván attól, nehogy lábát megüsse, félelemből irgalmatlanul kaszabol.”

[6] Kármán József: A nemzet csinosodása = http://mek.oszk.hu/05900/05994/html/gmkarman0002.html

[7] Vö. Szajbély Mihály: A nemzeti narratíva szerepe a magyar irodalmi kánon alakulásában Világos után Universitas Kiadó, 2005.

[8] A 18-19. század sajtótörténetéhez: Kókay György, szerk. (1979) A magyar sajtó története I. (1705–1848). Írták: Fenyő István, Kókay György, Kosáry Domokos, T. Erdélyi Ilona, Ugrin Aranka. Budapest: Akadémiai Kiadó. A színház történetéhez: Magyar színháztörténet 1790-1873 Kerényi Ferenc, Akadémiai Kiadó, 1990