II.1.5.A modernkori filológia

Nem csoda hát, hogy az elődök nyomain haladva jött el a huszadik századi virágkor Vermes Géza munkáinak alapelvei voltaképpen visszavezethetőek a zsidó bibliamagyarázatok egy típusára: célja az Evangélium, s benne Jézus alakjának vizsgálata a kortárs zsidó művelődéstörténeti háttérrel való összevetésben.

A modernkori filológia egyik megalapozójának Karl Lachmann tekinthető. Homéroszra vonatkozólag éppúgy fontos megállapításokat tett (tizenhat réteg jelenlétét mutatta ki az Ilias szövegében), mint a korai német irodalomra, és az Újszövetség bonyolult kéziratos hagyományára vonatkozólag. Elsősorban azonban klasszika-filológusként ismert: legnevezetesebb műveiben, Lucretius- és Propertius-kiadásaiban körvonalazta a közös hibák módszerét, s ezzel új korszakot nyitott a filológiában.[1] Módszere szerint (amelyet kevés kéziraton alapuló, interpolációtól mentes anyagon dolgozott ki), a közös hibák segítenek abban, hogy a szövegvariánsokon belül különböző családokat alakítsunk ki, s ezek alapján elkészíthető a szövegleszármazási ágrajz, a stemma is. (Fontos, hogy bár a módszereket Lucretius-kiadásának utószavában ő foglalta össze először, azok külön-külön, más filológusoknál már felbukkantak korábban, vö. KISS Farkas Gábor, i. m).

Ő különítette el a recensiót (a szövegváltozatok számbavételét) és az emendatiót (a szövegjavítást), mint a textológiai munka két fázisát. S az ő tevékenysége nyomán kezdtünk sztemmák rajzolásába is, a szövegleszármazás tisztázásával igyekezve minél közelebb jutni a szerzői változathoz.[2] Paul Maas Textkritik[3] című munkája fejtette ki tételesen Lachmann alapelveit, s így ő tekinthető a modern filológia másik atyjának.[4]