II.2.1. A stemma

A stemmák értelmezésénél Vadai István példaképpen hozza fel az Árgirus-história – kétségkívül igen különös – leszármazási ágrajzát, amely mindig két irányba ágazik el, akárcsak szinte mindegyik. Az alábbi ábrán Stoll Béla Árgirus-jegyzeteit láthatjuk a Régi magyar költők tára XVI. századi sorozatának IX. kötetéből (szerk. Varjas Béla, Akadémiai, Bp, 1990.) A görög betű az elveszett variánsokat, a latin betű a töredékesen vagy teljesen ránk maradt kéziratos másolatokat vagy kiadásokat jeleníti meg. Ábránkon látható, hogyan fest egy ennyire bonyolult leszármazású szöveg stemmája:

12. kép: Az Árgirus-história stemmája Stoll Béla munkájában

Talán nem a módszer sematizálja a valóságot: a jelenségnek logikus magyarázata van. Az ábra ugyanis csak a meglévő elemekből indulhat ki, azaz a meglévő töredékeket igyekszik logikus rendbe állítani egymással. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen ponyvanyomtatvány esetében szekérderéknyi az elveszett változatok száma, azt azonban nem tudjuk, hogy mennyi, és milyen tartalmú. Még az is lehet, hogy nem szekérderéknyi. Ezért csak a meglévőket tudjuk elrendezni az ábrán.

A jelenség oka tehát az, hogy elszórt változatok maradtak fenn, amelyek között akár többszintnyi is lehet a különbség, ezt azonban nem tudhatjuk. Ábránk tehát csak azt rögzíti, ami biztosan tudható; az ábrát azonban nem mereven kell értelmeznünk. Akkor persze nyugodtan merevek lehetünk, ha meg vagyunk róla győződve, hogy minden ismert változat a rendelkezésünkre áll, de ez igen ritka eset. A másik véglet az Árgirus és az Eurialus és Lucretia esete, ahol bizonyosan sok elveszett szövegvariánssal van dolgunk: itt tehát lazán kell felfogni az ábrát, valahogy így (ábra 1. az Árgirus stemmája; ábra 2. A stemma mögött feltételezhető kéziratállomány). Ugyanakkor persze a tudományos igényű magyarázat mindig ekonómiára törekszik: igyekszik minél kevesebb elveszett változattal számolni. Egy-egy alfa, béta, gamma jel tehát igen gyakran több változatot is egyesít magában, amelyek azonban mára eltűntek, hibáik azonban kimutathatók a fennmaradt variánsokból. Magyarán: a stemma nem képes minden változatot rögzíteni, csak azt, amelynek létezése a hibák alapján kimutatható. Az elveszett másolatok számáról nem adhat felvilágosítást.[1]