Skip navigation

IV.2. Magyar vers, magyar verstan

A magyar nyelvű vershagyomány a kezdetektől máig három versrendszer használatára épül. Legelőször a mondattani szempontból hasonló elemek ismétlődésére épülő, a nyelv fonológiai szintjét szabályozatlanul hagyó megszokás mutatható ki, majd – a 15. század második felétől – a szótagszámlálás válik egyre elterjedtebbé, Sylvester János Új szövetség-fordításával (1541) végül magyar nyelven is művelőkre talál az időmértékes verselés. (A szakirodalom a magyar verselési hagyomány negyedik versrendszereként tartja számon a 18. századtól meghatározóvá váló, ún. szimultán verselési gyakorlatot, ez azonban nem az előzőektől különböző metrikai elvekre épülő, önálló versrendszer, hanem az első két metrumtípus együttes, szimultán alkalmazására épülő megoldás.)

A mondattani párhuzamokra épülő, a világ népköltészeteinek általánosan elterjedt metrikai megoldásaként azonosított,[1] a bibliai héber költészet alapját is képező verselés a mondatok szintaktikai szerkezetének ismétlésére építve alakít ki metrikailag rendezett struktúrát.

Az időmértékes verselés – a klasszikus nyelveknél megszokottakhoz hasonlóan – hosszú és rövid szótagok szabályos váltakozására épül. A szótag rövid, ha a szótagképző magánhangzó rövid és legfeljebb egy mássalhangzó követi, a szótag hosszú, ha a szótagképző magánhangzó hosszú, vagy ha a rövid magánhangzó és a következő szótagképző magánhangzó között egynél több mássalhangzó figyelhető meg (a határozott névelő hagyományosan tetszőleges hosszértékű).

A szótagszámláló verselés meghatározott szótagszámú nyelvi egységek szabályos ismétlődésére épül, és ritmus-földrajzi egységet alkot a Duna menti régió hasonló versrendszereivel.[2] (A szakirodalom ezt a versrendszert gyakran ütemhangsúlyosnak nevezi, de az ütemek többé-kevésbé szabályos hangsúlyrendje metrikai szempontból mellékes, a magyar nyelv élhangsúlyos jellegére visszavezethető, nyelvi jelenség.) Mivel a magyar verstan meghatározó iskolái a 19. század közepétől kezdve ebben a szótagszámlálásra épülő versrendszerben „nemzeti” versritmus látnak, érdemes röviden áttekinteni e koncepció fejlődéstörténetét.



[1] Roman Jakobson, Grammatikai párhuzamosság a népköltészetben = Uő., Hangj – jel – vers, Bp., Gondolat, 1972, 399–423.

[2] Lotz János, Az uráli verselésről = Uő., Szonettkoszorú a nyelvről, Bp., Gondolat, 1976, 238.