I. 1. Egyetemek és akadémiák a késői középkorban és a korai újkorban (Balázs Mihály)

Az alábbi intézménytörténeti áttekintés középpontjában nem az irodalmi jelenségek állnak. Még abban a szélesebb értelemben sem, amely közös tartományba tartozónak tekint minden szöveget, bármilyen tárgyról szóljon is az, jóllehet a címben jelzett időszakokban az emberek többsége ezt a felfogást vallotta. Ehelyett a kultúra művelésének két olyan színterét veszi elő, amelyekben olyan fejlemények bontakoztak ki, melyek ismerete  nélkül végső soron az irodalom- és az irodalom-értelmezés változó fogalmait is nehezen érthetnénk meg.

Vannak ugyan olyan könyvek, amelyekben az ókorban működő egyetemekről olvashatunk, de a kérdéskörrel alaposabban foglalkozó szakemberek szerint ez tévedés. Ők megalapozottan gondolják úgy, hogy az egyetem a nyugati civilizáció terméke. Kialakulása azzal magyarázható, hogy a 12–13. század fordulóján, vagyis a középkori kultúra igazi felvirágzása idején itt jelent meg az igény arra, hogy a felhalmozott tudásanyagot szervezett formában tegyék hozzáférhetővé viszonylag szélesebb körben. Az akkori Európa legfejlettebb déli részén már orvosi és jogi ismereteket is közvetíteni tudó iskolákból itt alakultak ki az első egyetemek. Egy időben első gyanánt a Bolognában megalakultat emlegették, s 1088-at tekintették a megalakulás évének. Kiderült azonban, hogy ez a dátum egy későbbi mítoszgyártás eredménye. (Ilyenekben bővelkedik az egyetem-történet: a párizsi egyetem megalapítását nem kevésbé megalapozatlanul a 8. században élt Nagy Károly frank királynak tulajdonították, az oxfordi egyetem létrejöttét a 9. századra tették, s mint látni fogjuk nálunk sem hiányzik a dicső múlt megteremtésének igénye.)

Évszámhoz tehát nem is lehet mindig kötni az eseményeket, de az bizonyos, hogy 1200–1230 között jöttek létre Bologna, Párizs, Montpellier és Oxford városában az első egyetemek, s ezek hamarosan elnyerték a pápai jóváhagyást is. Az így létrejött közösségek ugyanis az egyetemesség egyik fontos jegyeként egyéb előjogokkal is egybekötötten a pápa joghatósága alatt álltak. Az universitas névben ez a nemzetközi jelleg tükröződött, vagyis az, hogy a hallgatóság nem egy városból, vagy régióból verbuválódott, hanem Európa bármely részéből. De kifejeződhetett a névben az is, hogy az oktatott tárgyak a tudás teljességét próbálták felölelni. A nagyon gyakran használt universitas magistrorum et scolarium (mesterek és diákok közössége) ugyanakkor e két csoport szerves összetartozására, érdekazonosságára utal. Nagyon gyakran emlegették még a korban studium generale-ként  is az intézményt, amely ugyancsak erre az egyetemességre utal.

A 13. század első évtizedeiben kialakult nagy intézményekben törvényszerűen kisebb egységeknek is meg kellet szerveződniük, amelyekben egy tudományterület oktatása zajlott le. Nagyon koránról vannak adatok az ilyen egységek működéséről, amelyeket karoknak (facultas) neveztek. Ezek a felsorolt nagy egyetemek mindegyikén kimutathatók, de szerveződésük már nem volt egységes. A később megalakultak közül a legtöbben a párizsi mintát követték, amely négy karból állt. Mindennek alapja az artes fakultás volt, amely a hét szabad művészetről, vagy tudományról kapta a nevét, s amely olyan tudásanyag elsajátítását tette lehetővé, amely képessé tett a magasabbnak tekintett fakultások valamelyikén történő továbbtanulásra. Ezt a később sok helyütt filozófiai karnak nevezettet tekinthetjük a bölcsészkarok elődjének. Ezekhez csatlakozott a jogi (világi és egyházi), továbbá az orvosi és a teológiai kar. A másik nagy mintát Bologna szolgáltatta, ahol nagy egyetemen belül valójában két egyetem működött. Az universitas artistarum et medicorum-ban egy szervezetben voltak a bölcsészek és az orvosok, míg a másik az universitas logistarum volt, amelyben a jogászok folytatták tanulmányaikat. Érdemes tudni ehhez, hogy a két legrégibb itáliai egyetemen Bolognában és Páduában nem működött teológiai kar, a magasabb rendű teológiai tanulmányok színterei Itáliában a különböző szerzetesrendek főiskolái voltak. Mindez összefüggött azzal is, hogy a legmagasabbnak tekintett kar működésére a teológiai oktatás egyneműségének és tisztaságának védelmében csak vonakodva adott engedélyt a pápa: 1348, vagyis a prágai egyetem megalakulása előtt teológiai kar csak Párizsban és Oxfordban működött.

A két nagy minta abban is eltért egymástól, hogy a párizsi csupán a magiszterek, vagyis a mesterek közössége volt, míg a bolognaiban éppen fordítva, a diákok összeszerveződése jelentette az intézmény alapját, a magiszterek mintegy az ő alkalmazottaik voltak. A későbbiekben mindkét típus elemei megjelentek az újonnan megalakult egyetemeken, s úgynevezett „kevert” típusok is létre jöttek.  Ehhez hozzájárult az is, hogy a tanárok és a diákok közössége nem is volt könnyen elkülöníthető. Tudnunk kell, hogy a stúdiumaikat a tudományos fokozat megszerzéséig folytatók mai szemmel nézve nagyon hosszú időt töltöttek el az intézményben: az artes fakultás elvégzése 5-7 esztendőt ölelt fel, míg a teológiai doktorátus megszerzése minimum egy újabb évtizedet jelentett. A magasabbra jutott diákok ugyanakkor „visszatanítottak” az alsóbb szinteken, így nagyon sokan egyszerre voltak tanárok és diákok. A szerveződéshez még hozzátartozik, hogy a diákok származási helyüknek megfelelő kisebb közösségbe, natiok-ba tömörültek. Ezek lehettek nagyobb közösségek pl. Itáliában az Alpokon túliak, vagy Alpokon inneniek, de kisebbek is: a magyarországiakat a legtöbb helyen a german natio részeként tartották számon. Az ilyen közösségek élén állókat egyes helyeken konziliárusoknak, másutt prokurátoroknak nevezték. Ezek aztán később a teljes közösség vezetésére és érdekeinek képviseletére is kiválasztottak valakit. Őt nevezték a középkori egyetemeken rektornak, aki tehát valójában a hallgatói érdekek képviselője volt. A 16. századtól kezdődően ez a tisztség jelentősen átalakult. A továbbra is a hallgatók közül választottak esetében már csupán egy megtisztelő cím lett, (így volt például a nagy felvidéki arisztokrata család tagja Thurzó Imre rektor Wittembergben a 17. század elején), míg az oktatás szervezésében, vagy a külkapcsolatokban jelentősebb szerepet kapó rektorok a professzorok közül kerültek ki, jóllehet a diákok választották meg őket.

A szerveződés tekintetében a szigetországi egyetemeken már nagyon korán megjelent a kollégiumi szerveződés. Kollégiumok (domus scholarium) természetesen mindenütt voltak, s az is megfigyelhető, hogy ezek nem csupán szálláshelyek voltak, hanem az oktatás valamilyen kiegészítő színhelyei is. Angliában azonban a 16. századra ezek az oktatás meghatározó intézményei lettek, minden kar keretében megszerveződtek olyannyira, hogy a fakultások maguk csupán az elnyert tudományos fokozatok kiszolgáltatását felügyelő és végrehajtó központi intézményekké váltak.

Hogy mit és hogyan tanítottak ezekben az intézményekben, részleteiben itt persze nem mutatjuk be, hiszen még az artes fakultáson történtekkel is könyvtárnyi szakirodalom foglalkozik. Az oktatott tananyagot az antikvitásból részint közvetlenül, részint arab közvetítéssel továbbörökített, s természetesen át is alakított tradíció határozta meg. Az alapkorpusz a trivium (grammatika, retorika, dialektika) és a quadrivium (aritmetika, geometria, musica, astrologia) úgy állt elő, hogy az ókori Varrónál még 9 szabad mesterség az 5. században az építészet (architectura) és az olvasás kirekesztésével csökkent hétre. Végbement ez a csökkentés, jóllehet még a 11. században is volt olyan vélemény, hogy az építészet magas rendű dolog, hiszen ezáltal az ember a teremtő Isten utánzására képes, de nem hiányoztak az orvoslást a szabad mesterségek közé követelő hangok sem. Végül is ezeket mégis a testi szféra szolgálatában álló és így nem szabad mesterségek közé sorolták.

A szabad mesterségeken belül a grammatika közismerten a 18. század derekáig latin nyelvű egyetemi világban természetesen elsődlegesen ennek a nyelvnek az alapos megtanulását jelentette.  Donatus és Priscianus példaként antik szövegeket, elsősorban Vergiliust is idéző nyelvtanai alapján történt ez, s a szakértők szerint az alkalmazás során alkalmanként nyelvtani és logikai törvényszerűségek megfogalmazására is sor került. A retorikát Cicero De inventione c. műve, továbbá az ekkor még neki tulajdonított, de később tőle elvitatott  Rhetorica ad Herrenium c. szöveg alapján tanították, majd elsősorban arra törekedtek, hogy a szép és hatásos beszéd tudományát az egyházi élet műfajaira, így a prédikációkra (ars predicandi) és imaszövegekre (ars orandi) alkalmazzák.

Az alkalmazás legerősebb mozdulatai a dialektika, vagy logika területén figyelhetők meg. Ez összefügg azzal, hogy a gondolkodás törvényszerűségével foglalkozó tudomány különösen Párizsban, Oxfordban és Cambridge-ben összefonódott az alapvető bölcseleti kérdésekkel, így a természetfilozófiával, a metafizikával és az etikával. Óriási szerepet játszott ebben a folyamatban az, hogy az egyetemek megalapítását megelőző másfél évszázadban egy sor addig ismeretlen antik szöveg és ezekhez fűzött magyarázat került elő részben a muszlimok által meghódított és szellemi hatás alá vont Spanyolország, részben pedig Dél-Itália szellemi központjainak közvetítésével. A 12. század végére ezeket az új, zömmel Arisztotelésztől és arab magyarázóitól származó szövegeket latinra fordították. Kihívást jelentett ez a természetről, a világról és az emberről alkotott keresztény elképzelések számára, s ennek a szembenézésnek a legfőbb fórumaivá az imént felsorolt északi egyetemek artes fakultásai váltak. Ennek a szellemi erőfeszítésnek a részletezésére itt természetesen nem kerülhet sor.

A quadrivium három összefüggő területén (aritmetika, musica , geometria) kevésbé jelentek meg ilyen éles konfliktusok. Euklidésztől, Boethiustól származó szövegek, valamint a harmóniára vonatkozó Pythagorásztól származó elképzelések alapján tanították ezeket a diszciplínákat a tanulmányi célokra készült kivonatok, vagy összefoglalások alapján, amelyek eredeti megfontolásokat nem tettek hozzá az örökölt tudáshoz. Időnként a viták kereszttüzébe került ugyanakkor az asztrológia, amelynek a teológusok nem csupán pogány eredetét rótták fel, hanem azt is, hogy több képviselője hajlamos volt a természeti vagy történeti eseményeket az égitestek hatására visszavezetni. Ez természetesen komoly kérdéseket vetett fel az isteni gondviselés, az emberi sorsot alakító tényezők, és a szabad akarat tekintetében. A 15. század derekától ugyanakkor megjelentek olyan elképzelések is, amelyek a geocentrikus ptolemaioszi világképet megkérdőjelező Kopernikusz számára ösztönzést jelentettek.

Mivel az artes fakultásra ráépülő karokon (jog, orvostudomány, teológia) oktatott tárgyak sorra vételét nem tekinthetjük feladatunknak, célszerű néhány szót a tanítás hogyanjáról szólnunk. A kar élén álló dékán által felügyelt, de viszonylagos autonómiával kibontakozó oktatási folyamat középpontjában a magiszterek, vagy a doktori fokozattal rendelkező professzorok által tartott előadások álltak. Ők az imént említett szövegeket tartalmazó összefoglalásokból olvastak fel (lectio), majd az olvasottakhoz magyarázatokat fűztek. A források szerint mindez diktálásszerű, lassú tempóban történt, ami egyfelől nagyon iskolás lehetett, másfelől viszont lehetővé tette a pontos jegyzetelést.    Magasabb szintet jelentettek természetesen a nagy gyakorisággal, hetente vagy kéthetente tartott disputációk, amelyeken való aktív részvétel a tudományos fokozat megszerzésének feltétele volt. Ezeknek volt olyan típusa is, amelyen bárki, bármilyen kérdés felvetésével részt vehetett. A rendes disputák fegyelmezettebb keretek között zajlottak, s az újító szellemű emberek számára sokszor túl formalizáltak voltak.

A fentiekben leírtak alapján az a benyomás keletkezhet, hogy a középkori egyetemek nem csupán időigényes, hanem nagy fegyelmezettséget igénylő intézmények is voltak. Enyhíti ezt a képet, ha figyelembe vesszük, hogy a beiratkozottak egészen kis százaléka járta végig a magasabb fakultáson a doktori cím megszerzéséig a felsorolt fokozatokat. Ezt lényegében csak azok tették meg, akik egyetemi karrierre vágytak. A beiratkozottak mintegy 60 százaléka lehetett a becslések szerint olyan, aki valamelyes elemi ismeretek birtokában beiratkozott, s rövidebb-hosszabb időt különféle előadások hallgatásával eltöltött az intézményben. További 25 százaléknyi lehetett az aránya azoknak, akik az artes fakultáson baccalaureusok lettek, ami a mai érettséginek felel meg, de nem haladta meg a 10 százalékot azok aránya sem, akik magiszteri fokozatot szereztek.

Egyáltalán nem volt merev intézmény tehát a középkori egyetem, de nem lehet azt állítani, hogy önmaga képes lett volna a megújulásra. Ez a megújulási kényszer kívülről érkezett annak az akadémiai mozgalomnak a formájában, amely a 15. század első évtizedeiben jelent meg Itáliában, majd Európa csaknem minden országában. Kezdeményezői az egyetemi formalitások világát megvető  baráti közösségek voltak. Tagjai önmagukat többnyire grammatikusoknak nevező, esetleg az állami vagy az egyházi életben betöltött funkciók ellátásából megélő, vagy éppen módos patricius családoktól származó fiatalemberek voltak, akik az újonnan felfedezett igazinak tartott antikvitás által ösztönözve egy új műveltségeszményt fogalmaztak meg. Elképzeléseiket programosan az egyetemmel szembehelyezkedve fogalmazták meg. Ha ott az előadások diktálása volt a kommunikáció legbevettebb formája, ők a dialógust, a folytonos kérdést és válaszolást tekintették eszményüknek. Ha – mint láttuk – a középkori egyetemeken Arisztotelész nagy rendszereit próbálták utolérni és alkalmazni, akkor ők a már-már kultikus tisztelettel övezett Platónt írták zászlajukra. Tevékenységeik középpontjában a középkori összefoglalásokba csak önkényesen megválogatott részletek formájában bekerült antik szöveganyag teljességére törő feltárása állt, s ennek érdekében egyre több rendszeres munkára is vállalkozó közösség is létrejött, amelyek közül a leghíresebb a 15. században  a Marsilio Ficino körül megszerveződött Academia Platonica lett. Ezek az Itália szinte minden nagyobb városában létrejött közösségek tekinthetők tehát a reneszánszkori humanizmus legfőbb bázisainak, amelyek tevékenységét a már bevett nagy és tekintélyesnek látszó egyetemek a legnagyobb bizalmatlansággal szemlélték. A bizalmatlanságot csak fokozta, hogy egyes közösségeknél egy újmódi pogányság nagyon látványos jelei is felbukkantak (Platón születésnapjának megünneplése, egymást „salus in Platone” formával való köszöntése), jóllehet a firenzei akadémia tevékenységének középpontjában a kereszténység és a platonikus filozófia összhangjának kimunkálása állt.

Itáliában ezt az ellenállást viszonylag gyorsan felváltotta a humanizmus elemeinek beemelése az egyetemek képzési rendjébe. A befogadás első gesztusai az artes fakultásokon figyelhetők meg, s a korai humanisták hangoltságából logikusan következett, hogy a trivium alapegységei közül ez a retorikánál történjék meg. A humanisták eszménye ugyanis a nyelvet uraló, a középkori barbár dadogás után önmagát szép beszéddel kifejezni tudó ember, a homo loquens volt, s természetesen ennek az eszménynek a megvalósítására törekedtek a diszciplína átalakítása során is. Szimbolikusnak tekinthetjük, hogy a nyelvi program egyik legnagyobb hatású képviselője Lorenzo Valla a paviai és a római egyetemen a retorika tanítására vállalkozott, de azt is, hogy több társához hasonlóan az átalakítás során elsősorban arra törekedett a Rhetorica ad Herreniumban és másutt rögzített szabályok és előírások (praecepta) helyett Cicero beszédeit helyezze a középpontba. Elvont szabályok memorizálása helyett ezek szövegbeli megvalósulására irányult tehát a figyelem, hogy aztán majd sor kerülhessen ezek imitálására is. Az új, immár nem a művekből kiszemelgetett, hanem teljes műveket tartalmazó, s többnyire újonnan felfedezett szövegkorpusszal bekerült az oktatásba mindaz, amit ezek a történelemről, az erkölcsről mondanak. Félreérthetetlenül tükröződött az egyik tanszék elnevezésében is: Páduában a retorika és a morálfilozófia (philosophia moralis) tanszékének nevezték az ezért felelős egységet. Itáliában ez a bevonulás az egyetemekre roppant gyorsan zajlott le, a szakirodalom egyet érteni látszik abban, hogy a 15. század derekára bekövetkezett, s a gyors sikert összefüggésbe hozzák azzal is, hogy mint fentebb említettük, a nagy itáliai egyetemeken (Bologna, Padua) nem volt teológiai kar.

Az európai szemle után célszerűnek látszik figyelmünket a magyarországi adatokra fordítanunk. Sajnos csak adatokról, s ráadásul csak elszórtan ránk maradtakról beszélhetünk, s ez a nyugatitól gyökeresen eltérő forráshelyzet erősen korlátozza az értelmezési lehetőségeket. Azt tudjuk tehát, hogy a középkor késői időszakában Magyarországon ötször kíséreltek meg egyetemet alapítani: 1367-ben Pécsett, 1395-ben és 1410-ben Óbudán, 1467-ben Pozsonyban és 1481-ben Budán. Ezek közül a pécsi működhetett legtovább, úgy 1390 tájáig a továbbiak legfeljebb néhány évig tartották magukat. Pécsett az artes fakultás mellett minden bizonnyal jogi kar működött, míg a második Óbudain, illetőleg a Pozsonyin teológiai kar társult az artes fakultáshoz. A további kettő felépítéséről semmit sem tudunk. A kérdéskörrel átfogó jelleggel utoljára foglalkozó Klaniczay Tibor szerint a felsoroltak közös sajátossága, hogy nem az uralkodók, hanem alacsonyabb rangú helyi méltóságok kezdeményezték az alapításokat, s az általuk adott anyagi támogatás roppant szerény volt. Az uralkodók hozzáállását másfelől hervasztóan gyakorlatiasnak, illetőleg direkt politikai céloktól motiváltnak tekinthetjük. Zsigmond azért hozott létre 1410-ben teológiai kart Óbudán, hogy a konstanzi zsinatra összehívott európai professzori karban a 7 képviselője szavazzon az eretnek tanai miatt „elővett” Husz János elítélésére. Mátyás, illetőleg Vitéz János pozsonyi teológia kara nagy mértékben ugyancsak a huszita eretnekek elleni küzdelemre szerveződött.

 A magyarországi szerveződés további sajátosságait akkor ragadhatjuk meg, ha felidézzük azt is, ami az akadémia területén történt. Ezt már azért is megtehetjük, mert itt végre nem megkésettséget és eltorzult fejleményeket tapasztalunk, hanem szinte az itáliaiakkal párhuzamosan kibontakozó törekvéseket. Az első ilyen csoportosulást Vitéz János környezetében figyelhetjük meg. A nagy magyarországi humanista óbudai házában, majd váradi és esztergomi udvarában folyamatosan olyan különféle nemzetiségű  humanistákkal vette körül magát, mint amilyenek Itáliában mozgolódtak, sőt a tagok közül több egyszerre volt kezdeményező több régióban. A ránk maradt források szerint itt is azt folytatták, mint Itáliában: antik szövegekről, s a bennük megfogalmazódó bölcseleti morálfilozófiai témákról vitatkoztak. Vitéz kegyvesztése és bebörtönzése után egy újabb tudóscsoportosulásról tanúskodnak a források, immár Mátyás király udvarában. Ebben központi szerepet az a Francesco Baldini játszott, akit a király Ficino firenzei akadémiájából csábított ide, s akinek köszönhetően rendkívül intenzív kapcsolat alakult ki Firenze és Buda között. Folytatódott az ilyen tevékenység Mátyás halála után is: egy ilyen közösséget előbb Németországba szervező humanista Konrad Celtis hoz létre egy olyan társaságot Bécsben (Sodalitas Litteraria Danubiana), amelyek 1510 tájáig budai tagozatáról is vannak adataink.

A tanulságokra visszatérve tehát egyfelől regisztrálhatjuk, hogy az akadémiai csoportosulások európai színpadán nem a miénk volt a legkisebb szerep, sőt kifejezetten az élen jártunk. Másfelől azonban figyelmesek lehetünk az itáliaitól gyökeresen eltérő helyzetre is. Ezek a csoportosulások nálunk nem egy meglévő és sok tekintetben elnehezedett egyetemi intézményrendszer ellenében szerveződtek, hiszen ilyen nem létezvén nem volt mi ellen lázadniuk. Éppen ellenkezőleg: ha csak egy futó pillantást is vetünk a Vitéz által pozsonyi egyetem artes fakultására kiszemeltek és az akadémiájával kapcsolatban állók listáján, akkor komoly átfedéseket találunk. Azt lehet tehát mondanunk, hogy az egyetem létrehozásakor arra a „személyi állományra” épített, amellyel a budai, majd váradi összejövetelek szervezése során kapcsolatba lépett.

Intézmények hasonló összecsúszását észlelhetjük Mátyás kezdeményezésénél. Klaniczay Tibor igyekezett ugyan elkülöníteni az akadémiai tevékenységet az udvari reprezentációtól, ez azonban aligha lehetséges, hiszen a király más szinten ugyanazokkal a személyiségekkel büszkélkedett, mint akik az akadémiai összejöveteleken szerepeltek, vagy akiket a Corvina Könyvtár létrehozásakor alkalmazott.

A másutt különálló intézmények ilyen összecsúszása mellett egyes intézményeken belül összekapcsolódás sajátosságait sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Ebben az összefüggésben a kelet-közép-európai alulfejlettség jelenének tekinthetjük, hogy Vitéz Bécshez hasonlóan a domonkosok rendi iskolájának mintegy átemelésével hozta létre a pozsonyi egyetem teológiai karát. A hiánygazdálkodás eredményeképpen másutt egymásnak feszülő törekvések kerültek így egy intézménybe, hiszen az artes fakultáson a legmerészebben gondolkodó humanistákkal, köztük a Kopernikusz előfutárának tekintett Johannes Regiomontanus-szal is számolt.

Az egyetemalapítási kudarcokra visszatérve Klaniczay nyomán joggal került be a szakirodalomba a magyar uralkodók rövidre záró szűkkeblűségének elmarasztalása. Nem árt persze azt is figyelembe venni, hogy Pécs összeomlásával valójában nagyon hamar fáziskésésbe kerültünk. Pécsett ugyanis egy kelet-közép-európai egyetemalapítási hullám (1358: Prága, 1364: Krakkó, 1365: Bécs) egymással rivalizáló tagjai egyikeként értelmezi már régen a szakirodalom, s joggal hangsúlyozzák, hogy a korai kiesés azt is jelentette, hogy egy erőteljesen érvényesült Magyarországon e közeli új egyetemek elszívó hatása. Frivol módon azt is mondhatnánk, hogy a reneszánsz időszakára egyetem helyett számunkra az ezt pótló mítosz maradt: Mátyás legutolsó budai alapítási kísérlete (1481 táján) ugyanis aligha volt több egy elképzelésnél, ám a 16. században papíron olyan színes leírások terjedtek róla, amelyek szerint méretben és pompában vetekedett a párizsival.

Visszatérve az akadémiák és egyetemek versengésének 16–17. századi európai fejleményeihez, tagadhatatlan, hogy a szellemi élet egészét megújító törekvések a leggyakrabban az egyetemen kívüli szférából indultak ki. Föltétlen ilyennek tekinthetjük a szövegkritika alkalmazását a Bibliára, amelynek itáliai előzményekre támaszkodó kiteljesítője, Rotterdami Erasmus nem tudott beilleszkedni az egyetemek világába, s élete legszomorúbb időszakának tartotta a párizsi egyetemen eltöltöttet. Az európai humanisták általa levelezéssel életben tartott közösségét ugyan nem nevezte akadémiának, de létmódja lényegében mégiscsak ahhoz állt legközelebb, s bár – mint láthattuk – az itáliai egyetemeket nem hagyta érintetlenül az, ami a 15. századi akadémiai mozgalom jegyében történt, folytatódott ez a szerveződés is a 16–17. században is, sőt a szakirodalomban sokan ennek kiteljesedéséről beszélnek. Ez abban állott, hogy a spontán szerveződés lendületét ugyan megtartó, de szervezettebb, rendszeresebben működő, majd szabályzatok megfogalmazásáig is eljutó közösségek jöttek létre, amelyekben az olasz nyelv művelése, majd a toszkán nyelvjárás irodalmi rangra emelése éppen úgy napirendre került, mint a természet titkainak kifürkészése. Ezek színes palettájából az Academia dei Lincei (A hiúz szeműek – lényeglátók – akadémiája) kívánkozik kiemelésre, hiszen ez lett a mai Olaszország nemzeti akadémiájának őse, tagjai között pedig a 17. század elején ott volt Galliei is.

Mivel az Itálián kívüli egyetemek kevésbé voltak készek az e mozgalom felől érkező indíttatások befogadására, az Alpoktól északra eső területen még inkább követőkre találtak  az ilyen akadémiai csoportosulások. Így aztán a francia reneszánsz-humanizmus korai szakaszának története nem más, mint az ilyen körök története, amelyek közül a 16. században a legjelentősebb az Academie de poesie et de musique (A költészet és a zene akadémiája) lett, hogy aztán az ilyen körökre épülve a híres Richelieu szervezésében 1635-ben létre jöjjön a mai napig is működő Académie Française. Ennek programnyilatkozata a 16. századi közösségekben megfogalmazott gondolatokat mintegy összegezve az egyetemes tudományos működést összekapcsolta a francia nyelv és irodalom kiválóságának bemutatásával, kitérve további művelésének feladataira is. Jó néhány évtizeddel később, de hasonló fejlemények figyelhetők meg Angliában is, Londonban és Oxfordban szerveződő közösségek alapján jött létre a királyi társaság (Royal Society), amely a nagy Newtont is tagjai között tudva meghatározó szerepet játszott a középkorit felváltó új világkép kiformálódásában.

Mindez nem jelenti azt, hogy a 16–17. századi egyetemek teljességét az újtól elzárkózó maradiság intézményeinek kellene tartanunk, jóllehet az új világszemlélet tagjai gyakran fogalmaztak meg szenvedélyesen elmarasztaló sorokat az egyetemek avítt légköréről. Tárgyilagosabban szemlélve a hagyományok és újítások pozitív és negatív tendenciákat egyaránt felölelő és árnyalt elemzést kívánó együttesét figyelhetjük meg a mondott időszak egyetemeit tanulmányozva. Hogy szinte természetesnek látszó mozzanattal kezdjük, a reformáció megjelenése, majd intézményesülése következtében széttört az az egyetemesség-igény, amelynek jegyében az egyetemek annak idején keletkeztek, s amelyek persze a pápaság intézményének 14. századi szétszakadása már eleve megtépázott. A 16. században azonban egy máig helyre nem hozott szakadásról beszélhetünk, ami azt jelentette, hogy az egyetemek felekezetek, illetőleg ezekhez kötődő régiók kereteik közé betagozódó intézményekké váltak. Azt alapító- és a legtöbb esetben irányító, vagy irányítani akaró centrumok „közelebb kerülése” értelem szerűen azt is magával hozta, hogy a középkoriaknál aprólékosabban ellenőrzötté váltak az egyetemek. Az új alapítások mindegyike a párizsi módit vette át, ami azt jelentette, hogy a korábbinál egyöntetűbben a magiszterek, a tanárok egyeteméről kell beszélnünk. Kikopott tehát teljesen az a Bolognában jól kitapintható mozzanat, hogy a tanulni vágyók közössége fogad fel önmagának tanárokat. Megszilárdultak a tanárok és a diákok közötti határok is, ami összefüggött azzal is, hogy a létszám megnövekedésével lecsökkent az egyetemen eltöltött idő is.

A felekezeti hovatartozás természetesen a legdirektebben azt határozta meg, hogy mit tanítanak az adott intézmény teológiai karán, hiszen az átmeneti rövid időszakot követően a 16. század derekától ezek a karok az adott konfesszió szolgálatába álltak. Ezt itt nem mutatjuk be, arra azonban föltétlenül utalnunk kell, hogy a mondott időszakkal kezdődően a felekezet és a régió sajátosságai nagyon erősen befolyásolták azt is, ami többi karon, így a bennünket elsősorban érdeklő artes fakultáson történt. Ekkortól kezdve már csak az adott felekezethez tartozó tanárok taníthattak az egyetem egészében, s a 17. században már csak egészen kivételes esetben tekintettek el ennek betartásától. Jellemző módon ez még a legtoleránsabb országnak tartott Hollandiában is így történt. De az idő előre haladtával egyre inkább kiterjedt ez a beiratkozott hallgatókra is. Szinte minden összefoglalásban hangsúlyozott kivétel volt ebből a szempontból, hogy a 17. század derekáig Itáliában a páduai, Németalföldön pedig talán hosszabb ideig is az 1575-ben alapított leideni egyetemen nem kérdeztek rá a beiratkozó hitvallására, s nem kötelezték őket az ennek megfelelő eskü letételére sem.

Ha eltekintünk attól a persze roppant figyelemre méltó ténytől, hogy Spanyolországban az Erasmushoz hasonlóan gondolkodó Ximénez bíboros 1498-ban Alcalában kifejezetten a bibliai filológia szolgálatában hozott létre egy egyetemet, amelynek artes fakultása is óriási szerepet játszott egy többnyelvű szentírás kiadás megvalósításában, akkor azt mondhatjuk, hogy az akadémiai körökben felsarjadt új szövegkezelés meghonosításában az újonnan alapított protestáns egyetemek jártak élen. Sokan szimbólikus jelentőségűnek tartják Philip Melanchthon 1518-ban a wittembergi egyetem tartott tanévnyitó  beszédét. Ennek felütésében kijelentette, hogy egyik kezében a szentírást, a másikban pedig Homéroszt tartva lát munkához, mert csak az új humanista tudomány (studia humanitatis) segítségével lehet megszüntetni a középkori egyházi élet és kegyesség végletes megromlását. Ez azért következett be, mert ezeket a tudományokat, a grammatikát és a retorikát elhanyagolták, s így a szentírás üzenetét félrelökve az önkényes és szőrszálhasogató skolasztikus okoskodás uralta el az egyházi intézményeket. Az orvoslatot keresve terjedt el a Melanchthon elképzeléseit zsinórmértéknek tekintő protestáns egyetemeken a nyelvtanulás új humanista módszere, egészült ki a latin a görög és héber nyelv alapjainak elsajátításával, s vált az oktatás fontos részévé az antik szövegeket is felhasználó retorika is. Ez utóbbiak felhasználása persze mindig a reformáció üzenetét megerősítő olvasatokkal társult, de az intézmények válogatta nyitottság mértékében merítettek az újonnan feltárt antik szöveganyagból is. Az alkalmazás további hangsúlyeltolódásokkal történt. Megnőtt például a történelem iránti, igény sok helyütt új tanszékeket hoztak létre, amelyekben ugyanakkor nagy szerepet kapott a reformáció létjogosultságát igazoló történeti vízió, amely szerint a protestantizmus dogmatika elvei csak látszólag újak, valójában a középkorban barbár módon félretolt régi, vagy inkább eredeti krisztus elképzelés újjászületése. Az artes fakultások új tanszékeket is felölelő átalakítása mindenütt végbement, s a Rómával szakító világban ezt erőteljesen támogatták a világi hatalom képviselői is. Németországban az egyes választófejedelmek, vagy városi magisztrátusok támogatása különösen jól dokumentálható, de Angliában is támogattak az uralkodók, így VIII. Henrik is a képzést ilyen irányba mozdító tanszékeket Oxfordban, vagy Cambridge-ben.

Az artes fakultás nyújtotta alapképzés iránti megnövekedett érdeklődés megnyilvánulásának tekinthetjük azokat a tudományos fokozatot nem adó, az egyetemi és a középfokú képzés között elhelyezkedő intézményeket is a melyek a 16. század dereka táján gomba módra szaporodtak a protestáns Európában. Kisebb számban azokat a az egyetemi fokozatot nem adó főiskolákat sorolhatjuk ide, amelyek az artes fakultás alaptárgyain kívül teológiát tanítottak, s ebben az értelemben az új egyházak papjait képezte ki. Ilyen volt a genfi akadémiának nevezett iskola  Kálvin városában, vagy Franciaországban Sedan és Saumur. Szempontunkból érdekesebbek az ezektől pontosan nem mindig elkülöníthető illusztris gimnáziumok (gymnasia illustria), amelyeken tanítottak ugyan valamelyest teológiát vagy jogot is, de amelyeken a képzés középpontjában a studia humanitatis diszciplínái állottak, a s amelyeken az elhasználtnak tekintett régi skolasztikus arisztoteliánus logika helyett Petrus Ramus praktikus fogásokra hangolt logikáját tanították, amely ezt a retorika szerves részének tekintette. Az ilyen gimnáziumok egész hálózata jött létre Strassbourgtól Brémáig, s mint látni fogjuk ez az intézmény Magyarország felől nézve is igen fontossá vált.

A protestáns világban bekövetkezett fejleményekre persze jóval nagyobb hatást gyakoroltak a teljes jogú egyetemek, amelyeket vagy a régiek átalakításával, vagy újak alapításával hoztak létre. Csak a legnagyobbakra figyelve a már említett wittembergin kívül Heidelberg egyetemét említhetjük meg, amely az 1396-ban alapított középkori átalakításával vált az európai református értelmiség fontos intézményévé a 16.század utolsó és 17. század első évtizedeiben. Még sokrétűbb és hosszabb távon érvényesülő volt Leiden 1575-ben alapított egyetemének hatása, ahol a 16-17. század fordulóján alapvető viták zajlottak le a studia humanitatis hagyományokat őrző, vagy modernizáló alkalmazásáról, s ahol a legszélesebb választéka honosodott meg az ennek keretében jelentkező új diszciplínáknak.

Érdekesnek találhatjuk ugyanakkor azt, hogy sok tekintetben hasonló fejlemények zajlottak le az akkor még kevesebb nagy jelentőségű intézményt magának tudó katolikus világban. Minden esetre a korai újkor legtudósabb egyetemén a lővenin úgy tett szert európai tekintélyre az artes fakultás, hogy lényegében arra a Collegium trilinque-re épült rá, amelyet Erasmus és első németalföldi követői éppen az egyetemek ellenében hoztak létre a bibliai nyelvek és szövegek új típusú tanulmányozására.

Másfelől a fent említett protestáns fejlemények alkotó felhasználást figyelhetjük meg a katolikus megújulásra óriási szerepet játszó jezsuita rend iskolaalapítási törekvéseiben. Az újonnan, 1540-ben alapított szerzetes rend súlyos belső viták után jutott el annak belátásáig, hogy egy hatékony iskolarendszer legyen a katolicizmust újra életre kelteni akaró programjának az egyik legfontosabb eszköze. Ezen a területen aztán az elemi tanulmányokon már túljutott fiatalokra koncentrálva jutottak el újszerű megoldásokig. Ez egyfelől azt jelentette, hogy ahol lehetőségük nyílott rá igyekeztek elfoglalni, vagy befolyásuk alá vonni a meglévő egyetemek teológiai karait. Ez azonban nem bizonyult a leghatékonyabbnak, s így jutottak el a saját egyetemek megalapításáig, amelynek szerkezetét egyes vélemények szerint lényegében a strasbourgi Johann Sturm illusztris gimnáziumának mintására alakították ki. Ez azt jelentette, hogy két karú egyetemeket hoztak létre. Az artes fakultást lényegében megtartották, de filozófiai karnak nevezték el (az átnevezés később egyébként egyetemessé vált), s erre építették rá a teológia kart. A mondott gimnáziumoktól eltérően ugyanakkor minden lehetséges esetben igyekeztek elnyerni e két karból álló  egyetemek számára is a tudományos fokozatok kiszolgáltatásának pápai privilégiumát. Az orvosi és a jogi képzés mellőzésével képeztek tehát a humán tudományok alapjait a katolikus egyház építésének szolgálatában állítani tudó világi és egyházi férfiakat.

Ha most ismételten azt vesszük szemügyre, hogy megjelentek-e ezek a törekevések és intézmények, és ha igen, miképpen Magyarországon, akkor a középkorban korábbi évszázadihoz hasonló sajátosságokra figyelhetünk fel. Ismételten az tapasztaljuk, hogy a nagy infrastruktúrát és anyagiakat igénylő egyetem esetében többnyire csupán alapítási törekvésekről beszélhetünk. A Mohács utáni szétesett Magyarországnak először a keleti felén, az újonnan létrejött erdélyi fejedelemségben volt erre törekvés. Néhány dokumentummal is alátámasztható, hogy János Zsigmond erdélyi fejedelem 1567-1568 táján tett erre kísérletet, s az is megállapítható, hogy ez nem egyetlen protestáns felekezet, hanem az egyetemes protestantizmus ügyét és a studia humanitatis eszményeit egyszerre ápoló intézmény lett volna. Erre vall legalábbis, hogy a fentebb említett Petrus Ramus mellett a bázeli humanisták nyelvileg és retorikailag roppant felkészült, európai rangú képviselőit próbálta Erdélybe csábítani.

Valamivel több valósult meg abból a kísérletből, amelyre a fejedelemutód Báthory István vállalkozott. Ez a nagy formátumú politikus részint politikai megfontolásokból, részint vallási meggyőződésből állhatatosan törekedett arra, hogy a szinte teljesen protestánssá lett Erdélybe visszahozza katolicizmust. Ennek egyik első lépéseként kapcsolatba lépett a jezsuitákkal, néhány rendtagot betelepített a bencések elhagyott kolozsmonostori kollégiumába, majd 1581-ben Kolozsvárott kollégiumot alapított számukra, sőt az alapítólevélben azt is kinyilvánította, hogy az intézményt egyetemmé akarja fejleszteni, s lépéseket tesz annak érdekében is, hogy elnyerje a tudományos fokozatok adományozásának privilégiumát. Kétségtelen, hogy 1583-84 táján voltak az intézményben filozófiai és teológiai előadások, de mint láttuk a fentiekben ilyenek tartottak a protestáns és katolikus középfokú intézményekben is. 1586-ben ugyanakkor egy hatalmas pestisjárvány pusztított  a városban, s a kollégium fel is függesztette működését, majd 1588-ban a protestáns rendek felekezeti és politikai megfontolásokból kitiltották a jezsuitákat Erdélyből. Az 1590-es években visszatértek ugyan, de az egyre anarchikusabb politikai viszonyok között egyetemi színtű oktatásra aligha volt lehetőségük, míg aztán 1606-ben egy évszázadra el kellett hagyniuk a várost és a fejedelemséget. Mindezek alapján helyesebb ebben az esetben is egyetemalapítási kísérletről, mint valóságos egyetemről beszélni, jóllehet sok szegedi egyetemi polgár sem tud lemondani arról a szép múltról, amelyet a kolozsvári előd 16. századig visszavezethető története jelentene. Ők nem tulajdonítanak jelentőséget annak sem, hogy a pápai jóváhagyás sohasem érkezett meg, jóllehet egyetlen egy olyan egyetemnek tekintett jezsuita alapításról sem tudunk Európában az egyházi életet szigorúan centralizáló XIII. Gergely pápa időszakából, amely pápai jóváhagyás nélkül működhetett volna. Márpedig Róma óvatossága ez esetben teljesen indokolt volt hiszen a protestáns  fejedelemségen belül is olyan város volt Kolozsvár, ahol egy kézen meg lehetett számolni a katolikus családokat.

Így aztán még egy félévszázadot kellet várni arra, hogy teljesen más viszonyok között, a királyi Magyarország területén, s a katolicizmus folyamatos erősödésének lendületében az egykori jezsuita Pázmány Péter kezdeményezésére megalakuljon az első, azóta folyamatosan működő magyarországi egyetem Nagyszombatban. ( Ennek az 1770-es években Budára, majd Pestre telepített intézménynek jogutódja az Eötvös Lóránd Tudományegyetem) Ez is a jezsuita rend felügyelet alatt kezdte meg munkálkodását, ám  a megalapítást követően hamarosan többkarú, teljes egyetemként működött.

Ettől az időtől kezdve a még mindig katolikus többségű királyi Magyarország katolikus népessége rendelkezett itthoni egyetemmel, a protestánsok azonban még itt sem. Ez természetesen súlyos következményekkel járó hiányosság volt, s nem ritkák a szakirodalomban az olyan megfogalmazások, hogy ezek a következmények még a legmodernebbek időkig is hatottak. Klaniczay Tibor például arról beszél, hogy „itt van annak a máig kiható rendellenességnek a gyökere, hogy inkább a zsenik és dilettánsok országa lettünk, semmint a szolid szakemberekké.” Másutt a csak hazai intézményekben iskolázódottak tőzsgyökeres magyar és a külföldet megjárt kozmopoliták idegenes  műveltségét szembeállító torzult szemléletet vezeti erre vissza. Nem célszerű azonban csak a negatívumokról beszélni.  Ezek elfedik ugyanis a hiány pótlására irányuló hallatlanul fontos erőfeszítéseket. Ezek közül magyar nyelven is sok mindent lehet olvasni a peregrinatio academica (külföldi egyetemjárás) intézményéről, arról tehát, hogy haza egyetemek hiányában a középkortól kezdődően nagy létszámban, folyamatosan és szervezetten mentek magyarországi fiatalok külföldi egyetemekre. Ilyen hosszú távú és szervezett a peregrinatio academica Európa egyetlen országában sem volt, és fontos számon tartanunk azt is, hogy ennek ránk maradt dokumentumokban is tükröződő írásos kultúrája alakult ki. A külföldön  megvédett disszertációk, az előadásokról készült jegyzetek, a naplók és emlékkönyvek, a hazaküldött levelek olyan dokumentumok, amelyek jelentős mértékben gazdagították a magyar művelődés- és irodalom történetét.

 Kevésbé kapott hangsúlyt az alkalmazkodás másik mozzanata. A fentiekben szóltunk az illusztris gimnáziumok európai fontosságáról. Nagyon fontos tudnunk, hogy az a kollégiumhálózat, amely a 16. század  30-as éveitől kezdődően nálunk kialakult, s amelynek nem minden tagja tudott fennmaradni a későbbi évszázadokban, lényegében ennek feleltethető meg. Nem lehet természetesen állítani, hogy ezek mindegyike mindig azonos színvonalon állt, de a korabeli források szerint Tolnától Eperjesig és Pápától Marosvásárhelyig  komoly intézmények voltak. A legkorábbiak (Pápa: 1531, Sárospatak: 1531, Debrecen: 1538, Tolna: 1540 tája, Kolozsvár: 1557, Marosvásárhely: 1557) még az egyetemes protestantizmus jegyében szerveződtek, hogy a későbbiekben a felsorolt reformátussá vált kollégiumokhoz csatlakozzon ugyanezen felekezeten belül a gyulafehérvári (ezt 1661-ben Enyedre vitték át) és a kolozsvári. A további felekezetek közül az unitáriusok Kolozsvárott és Tordán, az evangélikusok pedig  Eperjesen rendelkeztek hasonló jelentőségű tanitézményekkel, a 18. századból pedig a kassai és a kolozsvári katolikus liceumot említhetjük. Ezek az olykor akadémiáknak is nevezett iskolák fénykorukban olyan felkészültséget adtak a  külföldre indulóknak, hogy nagyon minimális időt kelljen csak eltölteniük a kiválasztott külföldi egyetemek artes fakultásain, jelentősen lecsökkentve ezáltal a költséges kinti tartózkodás költségeit, legfényesebb időszakukban tehát lényegében fokozatot ugyan nem adó artes fakultásoknak tekinthetők.

A tulajdonképpeni akadémiai mozgalom 16. századi magyarországi fejleményeit tárgyalva visszatérhetünk a Vitéz János környezetét bemutató hangnemhez. Ezen a bizonyos szinten az anyagiakat kevésbé megkövetelő területen ezúttal sem a megkésettség miatt kell sajnálkoznunk, hanem nagyon is korszerű fejleményekről számolhatunk be. Egyfelől arról, hogy a humanista filológia két legnagyobb magyarországi alakja, Zsámboky János és Dudith András a nemzetközi akadémiai mozgalom egyenrangú tagjaként fejtette ki tevékenységét: Zsámboky előadást is tartott Párizsban, míg Dudith András a pádovai Vincenzo Pinelli körében számított szaktekintélynek. A külföldi helyszínek közül a kérdés szakértői még a wittembergi egyetem magyar közösségén belül alakult kisebb társaság rendezvényeit szokták megemlíteni az 1580-as évek második feléből, amelyek során –ritka kivétel gyanánt –magyarországi főúri és nemesi ifjak latin nyelvű akadémiai beszédekkel léptek fel filozófiai témákról.  Több kutatónemzedék munkájának eredményeképpen azt is tudjuk, hogy az összejövetelek külhoni kifinomult koreográfiáját követve Radéczy István  váradi, majd egri püspök és királyi helytartó pozsonyi kertjében egy Apollónak szentel hársfa árnyékában egy társaság azonos lelkületű (unanimi sodales) tagjai történetírók, orvosok, filológusok gyűltek össze a tudomány és művészet aktuális kérdéseinek megvitatásra és a  Pannóniában fellehető ókori emlékek összegyűjtésének koordinálására, részben ránk is maradt verses és prózai műveik egymás mérlegére tételére.  A mozgalom igazi kiteljesedésnek tekinthető, hogy a Forgách Mihály és Rimay János aktivitása eredményeképpen a felvidéken, tevékenykedő újabb kör kapcsoltba lépett az európai humanizmus akkori fejedelmével, Justus Lipsius-szal is. Mivel ez a lipsiusi formulával Pallas magyar ivadékainak nevezett társaság irodalomtörténeti tananyaggá is vált, erről nem szólunk részletesen. Csupán azt hangsúlyozzuk, hogy a Rimaynak a magyar nyelvű irodalmat és költészetet, benne Balassi Bálintot az európai és a magyar irodalmi törekvések között elhelyező reflexió az akadémiai mozgalmat közelébe hozták annak, ami a legfejlettebb európai régiókban történt. „Csupán” az hiányzott, hogy mozgalom a Franciaországban látottakhoz hasonlóan épületet, pénzt és befolyást kapva intézménnyé váljon.

Befejezésül immár csak szinte címszavakban és az egyetemi struktúrákra koncentrálva szólunk a 18. századi végéig tartó fejleményekről. Láthattuk, hogy már a  humanizmus eredményei is nagy kihívást jelentettek az egyetemek számára, s egyáltalán nem volt magától értetődő ezek beépítése oktatási rendükbe. Még inkább így volt ez a 17-18. században, amikor a gazdasági és a társadalmi élet fejlődése, továbbá a az empirikus és kísérleti módszerek széles körű elterjedése egy sor új diszciplínát termelt ki. A legszélesebb értelemben vett mérnöki tudományok helye természetesen a quadriviumon belüli fizika lett, de a hagyományos elméleti irányultságú fizikai studiumok az ilyeneket nem könnyen fogadták be. Hasonló mondható el, a modern nyelvek tanulásáról, a kortárs történelemmel vagy a politikával való foglalkozásról. Az új mesterségek és művészetek válasza erre az volt, hogy egyetemektől független, természetesen jóval kisebb tekintélyű iskolákat hoztak létre. Amikor ezt tették, akkor a későközépkorban kialakult gyakorlatot folytatták, hiszen Itáliában, vagy Spanyolországban már a 14-15. században megjelentek olyan speciális iskolák, amelyek a hajózást és az ehhez szükséges térképészeti ismereteket tanították, s további példákat is idézhetnénk.  A mérnökiskoláktól a ritterakadémiákig egy sor ilyen gyakorlatias iskola jött tehát létre. Gyakorlatiasságukat jól illusztrálja, hogy az utóbbiakban a hadi ismereteket éppúgy tanították, mint politikai csinálás alapjait, a modern nyelvek valamelyikét és a kulturált társalgás fogásait. Igazi tárgyi és módszertani újításokat hozó is voltak ezek között, mint például az 1587-ben Londonban megalapított Gersham College, amelyet Sir Thomas Gersham, a királyi börze megteremtője hozott létre, s ahol a hagyományosabbak mellet a gazdaságtudománynak is volt tanszéke.

 Az egyetemek reakciója nagyon vegyes volt ezekre a fejleményekre, sok egyetem lenézte az újmódi oktatási egységeket, s legfeljebb azzal barátkozott meg, hogy az egyetemen tanító magiszterek közül jó néhányan itt jövedelemkiegészítő óraadásfélére vállalkoztak. A mérnökiskolákban például nagyon keresettek voltak a matézist tanító tanárok. A legnyitottabb egyetemek ugyanakkor alkalmazkodási stratégiákat dolgoztak ki.  Ez bizonyos diszciplínák esetében könnyebben ment, különösen az artes-tárgyakat és az orvostudományt egy karon belül oktató itáliai egyetemeken. Így Páduában már 1533-ban, Bolognában pedig 1534-ben botanikai tanszék jött létre, majd a század derekától itt botanikus kertek is működtek. Az Alpoktól Északra az elsők között Leiden követte őket, amint Pádua mellett Leiden volt az első olyan egyetem is, ahol már a 16. század utolsó évtizedében anatómiai laboratóriumot (theatrum anatomicum) állítottak fel,  ahol így boncolás  közepette tanulmányozhatták az emberi test felépítését. Nem sorolhatjuk itt persze fel, hogy a természetfilozófia egészét még mindig oktató artes fakultásokon miképpen zajlott le a sokszor új módszerrel dolgozó, kísérleti tudományok befogadásának folyamata. Csupán azt hangsúlyozzuk, hogy még a Páduához, vagy Leidenhez hasonlóan nyitott intézményekben is ez előbb az egyetem által szívesen felügyeletnek tekintett munkakapcsolat kialakítását jelentette. Az egyetemek elméleti, történeti és szakmai fölényét garantáló kezdetet követte aztán bizonyos területek átvétele képzésükbe. Szervezetileg el ez még hosszú ideig legfeljebb új tanszékek megalapításával járt, s majd 19. századi fejlemény lesz új karok létesítése.  

Az egyetemeknek ez a kétségtelenül meglévő szemléleti és szervezeti konzervatizmusa természetesen ismételten megkerülhetetlenné teszi azt a kérdést is, hogy milyen szerepet játszottak a tudományos világkép kiformálódásának abban a folyamatában, amelynek kiteljesedését sok tudománytörténész az 1650 utáni évtizedekre teszi. A tudománytörténészek egy csoportja a leghatározottabban negatívnak látja ezt, s arról beszél, hogy valóságos kerékkötői voltak ennek a folyamatnak. A mechanisztikus kísérleti tudományok egyik úttörője Francis Bacon a lényegre tapintott rá, mondja egyikük, amikor az Új Atlantisz c. utópiájában az új tudományok fellegvárát, Salamon templomát nem egyetemként jeleníti meg, hanem az akadémiákra jellemző kutatói laboratóriumként. Mások azt a romantika idején nagyon népszerűvé vált érvelést tartják továbbra is aktuálisnak, mely szerint a tudományos forradalomban Giordano Brunótól Galilein és Descartesen át Newtonig intézményen kívüli autodidakta lángelmék jutottak el korszakos felismerésekig. Nem tekinthetünk el azonban a helyzetet árnyalók érveitől sem. Szerintük még a legnagyobbak sem tekinthetők autodidaktáknak, hiszen az alapképzést az egyetemeken nyerték el, a legtöbb tudós számára mégiscsak az egyetem jelentette az elindulást, majd a tudományos hátteret, s ahol a hivatalos órák és előadások mellet magánstúdiumok szinte egy másik egyetemet jelentve adtak fórumot az új megközelítéseknek is.

 A legszínvonalasabb választ erre a dilemmára talán azok a egyetemtörténészek adták, akik a sommás ítélkezés helyett egy-egy intézmény történetének részletekbe menő bemutatására vállalkozva mutatták be a helyzet sokszínűségét. A sok negatív eset mellett így került a figyelem középpontjába a 18. századból Göttingen, ahol szigorú törvény tiltotta meg, hogy bárki bárki ellen vádat fogalmazzon meg vallási nézetei miatt, ahol először tartottak kisebb csoportoknak a mai szemináriumokat előlegező foglalkozásokat, s ahol programosan törekedtek arra, hogy az artes legklasszikusabb stúdiumai mellett legmodernebb tárgyakat is oktassák. Jó tudnunk, hogy az egyetemek és akadémiákat szerves egységben szervező Humbold egyik ösztönzője éppen ez a göttingeni példa volt.