10.1. Reformmozgalmak és női életmód a századfordulón

Ellen Key svéd írónő és pedagógus 1900-ban megjelent Gyermek évszázada című nagysikerű könyvében hivatkozik egy kortárs drámaíróra, aki egyik művében a 19. századot a nő évszázadának^[1] nevezi. (Key, 1976, 35.) Ez az elnevezés találónak mondható, ha a század második felében Nyugat Európában és az Egyesült Államokban kibontakozó női emancipációs mozgalmakra gondolunk. A nők férfiakkal való egyenlőségének egyik első megfogalmazásaként az amerikai nők már 1848-ban kiadták dekrétumukat az Érzelmek Kiáltványa (Declaration of Sentiments) címmel. Ennek első sora így hangzik: „Magától értetődő ténynek tekintjük, hogy minden férfi és nő egyenlőnek születik.” (Közli: Pukánszky – Németh, 1999. 406.) A hamarosan Európa-szerte is kibontakozó nőmozgalmak központi motívuma volt a nők választójogáért, közéleti-politikai szerepléséért folytatott harc. (Erre utal például az angol sufragette-mozgalom^[2] elnevezése.) Ehhez a célhoz szorosan kapcsolódott az önálló kenyérkereső foglalkozás iránti törekvés. A nőmozgalom képviselői arra törekedtek, hogy megnyissák a lányok előtt a szakképzés, a magasabb iskolák, a felsőoktatás kapuit, és ennek következményeképpen lehetővé tegyék számukra a nyilvános életpályákra való lépést. A női szavazójogért folytatott küzdelmek előbb-utóbb elérték céljukat^[3], de a nők társadalmi státusza mégsem változott gyökeresen meg a század folyamán. A férfiakkal minden tekintetben egyenlő esélyekkel még sokáig nem rendelkeztek az iskoláztatás, az intézményes oktatás terén sem.    

A 19. század során sor került ugyan az otthon és a munkavégzés színterének szétválására, de ez a folyamat a nők számára nem eredményezett nagyobb szabadságot. Sőt, éppen ellenkezőleg. A középosztálybeli családokban kialakult szerepfelfogás szerint amíg a családfenntartó, „kenyérkereső” férj a nagyvilág viszontagságaival csatázva kereskedőként, iparosként, bankárként, tudósként, tanárként teremtette meg a család életéhez szükséges anyagi alapokat, addig a feleség dolga az, hogy otthon maradva feleségként, édesanyaként és házvezetőnőként biztosítsa a családi élet kiegyensúlyozott harmóniáját. A nőnek, amennyiben még maradtak üres órái, a közfelfogás megengedte, hogy hímzéssel, olvasgatással, festegetéssel vagy zongorázással múlassa idejét. A zongora továbbra is a polgári szalonok kedvelt zeneszerszáma és berendezési tárgya maradt. Nők számára ez volt az egyetlen instrumentum, amely illendőnek számított. Lányok esetében az ügyes zongorázást az „esztétikai tehetség” jeleként értékelték, és ez jelentős mértékben javított férjhez menési esélyeiken éppúgy, mint száz évvel korábban, Jane Austin idejében. E hangszer nagy népszerűségét az is jelzi, hogy a regényirodalomban és a képzőművészetben igen gyakran szerepel. A következő Renoir képen a nyugodt, kiegyensúlyozott polgári enteriőrben zenélő leány alakja a gyermek művészi tehetségét éppúgy kifejezi, mint a tipikusan polgári feleség-szerepre készülő leány igyekezetét arra, hogy megfeleljen a korabeli női szerepelvárásoknak: 

33. Renoir: Lányok a zongoránál (1892)

A külsejével szemben igényes, a művészetekhez is értő, művelt (de nem túlművelt) feleség státusz-szimbólunként is szerepelt: a társasági élet jeles alkalmaikor férje oldalán megjelenve intelligens csevegésével kellett elbűvölnie a többieket.

Az élete nagy részét a családi otthon falai között töltő feleségeknek továbbra sem volt módjuk az önálló életvezetésre: az elvárások szerint kellett élniük, gyermeket nevelniük, háztartást vezetniük. Mintegy „kárpótlásul” a szabadságtól való megfosztottságért a közgondolkodás megjutalmazta őket azzal, hogy felruházta őket puritán polgári értékek legfőbb letéteményesének szerepével. A nő mint feleség és édesanya erkölcsileg felmagasztosult, piedesztálra emelkedett. A „családi fészek őrző angyalaként”, a „házi tűzhely papnőjeként” a kikezdhetetlen házastársi erények megtestesítőjeként kellett élnie egyhangú életét, amíg az ideje nagy részét a családtól távol töltő férje kisebb botlásait a közvélemény elnézte és a nagyvilági élet velejárójának tartotta.   

A nő idealizálása már kislánykorában elkezdődött: gyakran ábrázolták a művészetekben az ártatlanság, az egyszerű bensőséges hit szimbólumaként. Az Én Ujságom című magyar gyermeklap első évfolyama egyik címlapja is ezt szimbólumteremtést illusztrálja:

34. Idealizált leányalakok az Én Ujságom című gyermeklap 1890-es első évfolyamának egyik címlapján