8.1.4. Az édesanya apoteózisa Pestalozzi pedagógiájában
A 18-19. század fordulóján a nőről, a nő társadalmi szerepéről író szerzők közül talán a legnagyobb, legszélesebb körben érvényesülő hatást Johann Heinrich Pestalozzi (1746-1827) gyakorolta a korszak mentalitásának alakulására. „Lénárd és Gertrúd” című népszerű regényének főhőse az édesanya ideáltípusa. Mint ahogyan arra a mű egyik elemzője rámutat: Gertrúd olyan tökéletesen testesíti meg az édesanya eszményét, amennyire az csak lehetséges. Anyjává lesz jószándékú, ámde korhelykedésre hajlamos féjének is. Ez abból is látszik, hogy Lénárd a mű két exponált helyén felesége ölébe hajtva fejét sírja ki bánatát (Schmid, 1996, 333).
A regény a Zürich környéki Bonnal faluban játszódik. Itt él családjával Lénárd, az ügyes kezű kőműves. A jólelkű, de gyenge akaratú ember teljesen kiszolgáltatott a bíró-kocsmáros Hummelnek, aki állandó ivásra, kártyára csábítja. Az ingatag jellemű Lénárdnak pontosan ellentettje felesége, Gertrúd, aki minden fillért megtakarít, hogy hét gyermekük jövőjét megalapozza. Az erős lelkű asszony elkeseredetten harcol a bíró cinikus kapzsisága ellen, igyekszik férjét jó útra téríteni. Amikor már a tönk szélén áll a család, végső kétségbeesésében a falu jóakaratú és felvilágosult gondolkodású földesurától, Arnertól kér segítséget. Arner azonnal intézkedik. Jól fizető munkát ad Lénárdnak, Hummelt pedig válaszút elé állítja: a bírói hivatalt tartja-e meg magának vagy a kocsmajogot. Hummel bosszút áll: a sötétség leple alatt megpróbálja eltávolítani Arner birtokának egyik fontos határkövét. Babonás rettegésében azonban holtra rémül egy lámpást tartó paraszttól. Elfut, s mindent bevall a falu lelkészének. A földesúr igazságot szolgáltat, a faluban minden jóra fordul. Lénárd és Gertrúd családjában is helyreáll a béke.
Pestalozzi idealizált hősnője nem polgári sorból származik, ő az egyszerű nép szülötte. Könyvével nem is csak a műveltebb rétegeket akarta megszólítani, hanem parasztságnak azt a rétegét is, amely valamilyen módon kapcsolatba került az írott szóval. Szándéka valóra is vált: a Lénárd és Gertrúd számtalan kiadást ért meg, idéztek belőle kalendáriumokban éppúgy, mint papi szószékről a vasárnapi istentiszteleteken. Hatása elementáris erejű volt.
Az eszményi édesanya archetípusa követendő minta lett egy olyan korban, amikor a nevelés mindenható erejébe vetett hit még a közgondolkodás meghatározó eleme volt. A felvilágosodás nevelés-ethoszához jó illett Pestalozzi meggyőződése, amely szerint az édesanyák családi körben kifejtett nevelőmunkája – áttételesen – az egész társadalom berendezkedését megjobbíthatja. Az anyák által gyermekeikre áthagyományozott jellemvonások közül pedig leginkább a pedantériába hajló rendszeretet az, ami a nagyobb ívű szociális reformokat, a társadalom ügyeinek „rendbe tételét” előkészítheti.
Az újjászervezés Pestalozzi regényében az iskolával kezdődik, ahol a régi bíró bukása után az új elöljáró (Gyapot Meyer) Glülphi, a tanító társaságában új pedagógiai módszerek bevezetéséről dönt. Ehhez a Gertrúd módszerét, a „lakószoba pedagógiáját” hívják segítségül, amelyben az elemi értelmi képzés jól megfér a kétkezi munkára (gyapotfonásra és -szövésre földművelésre, a házi gazdaság vezetésére) való szoktatással.
A munkaoktatás és az elemi képzés összekapcsolása Gertrúd pedagógiájában még egy modern, polgári célokat szolgáló mozzanattal társul: rendszeresen folytat minden egyes gyermekével szívhez szóló erkölcsnemesítő beszélgetéseket jobbításra váró hibáikról, gyarlóságaikról. Az édesanya szeretetbe ágyazott hatalma révén így végső soron a puritán polgár-ideál: a tökéletesen megbízható, erkölcsileg feddhetetlen, lankadatlanul szorgalmas, szükségleteiben mértéktartó embertípus térhódítását segíti.
„Anya: Hogyan is voltunk, édes gyermekeim, a jócselekedetekkel ezen a héten?
A gyermekek egymásra néznek és hallgatnak.
Anya: Anneli! Jól viselkedtél ezen a héten?
Anneli: Nem, anya! Hisz tudod, az öcsikével.
Anya: Anneli! A gyermek rosszul is járhatott volna; már megesett, hogy az így magukra hagyott gyermekek megfulladtak. De ezt nem tekintve, gondold csak meg, hogyan éreznéd magadat, ha egy kamrába bezárnának, és ott étlen, szomjan kiáltozni hagynának. A kis gyermekek is meg tudnak haragudni, és oly szörnyen kiáltoznak, ha sokáig segítség nélkül hagyjuk őket, hogy ettől egész életükre nyomorékká válhatnak. Anneli! így – Isten tudja – egy pillanatig sem távozhatnék nyugodtan hazulról, ha attól kellene félnem, hogy nem viselsz eléggé gondot a gyermekre.
Anneli: Hidd el anya, sohasem fogom többé magára hagyni.
Anya: remélem is, hogy nem fogsz így többé megijeszteni.” (Pestalozzi, 1959, I. 200.)
Az édesanya apoteózisa Pestalozzinál szinte szakrális méreteket ölt: a családi kör szentéllyé nemesül, amelyben a gyermekeit becsületes, jóravaló polgárrá nevelő asszony alakja isteni attribútumokkal gazdagodva felmagasztosul. A romantikus eszményítésnek olyan mértéke ez, mint amilyet a gyermekkép esetében is megfigyelhetünk a mentalitástörténet egyes korszakaiban. Az „isteni gyermek” ideáljához itt a gyermekeit – azaz az egész emberiséget – minden veszélytől megóvó, bűneitől megváltó édesanya alakja társul.