Skip navigation

7.1. Fénelon a nők nevelhetőségének korlátairól

Jól példázza az évszázadok óta megkövesedett hagyományokon nyugvó nőkép statikus változatlanságát a katolikus lelkipásztor és nőnevelő pedagógus François Fénelon (1651-1715) nőnevelési tanácsadó könyve, amely 1687-ben jelent meg „A leányok nevelése” (De l’éducation des filles) címmel.[1]

E felfogás szerint a „gyengébbik nem” lelki alkat, adottságok és fizikum terén is gyökeresen különbözik a férfitól. Ebből adódik, hogy élethivatása, szerepe is más: „Tény, hogy ügyelnünk kell arra, nehogy nevetséges tudákosokat neveljünk” – figyelmeztet a francia lelkész-pedagógus. „A nőknek gyengébb és nyugtalanabb elméjük van, mint a férfiaknak; éppen ezért nem helyes dolog olyan tanulmányokra fogni őket; melyek megzavarhatják. Nem kell sem államot kormányozniok, sem háborút viselniök, sem a vallás szent titkaival foglalkozniok; tehát meglehetnek kiterjedt államtudományi, katonai, jogi, bölcseleti és hittudományi ismeretek nélkül. Sőt a mérnöki ismeretek nagy része sem nekik való: könnyebb tevékenységekre vannak teremtve. Sem testük, sem szellemük nem oly kitartó és erőteljes, mint a férfiaké; de kárpótlásul a természet megadta nekik a kézi ügyességet, a rendszeretetet és a gazdálkodást, hogy ezek legyenek otthonukban csendben a foglalkozásaik.” (Fénelon, 1936, 7-8.) Plasztikusan érzékeltetik ezek a sorok azt a korabeli nőideált, amely a lánynevelő intézetek és iskolák zömében a képzés tartalmát is még sokáig meghatározta.[2] 

Fénelon elveit követte Françoise Scarron, közismert nevén Madame de Maintenon (1635-1719)[3] is, aki 1686-ban Saint Cyr-ben alapított iskolát mintegy ötszáz elszegényedett nemesi családból származó leány részére. Madame de Maintenon így ítélte meg saját nemét: „Noha emlékezetünk éppoly jó, mint a férfiaké, ítélőerőnk gyengébb; hajlamosabbak vagyunk az esztelen cselekedetekre, könnyelműség jellemez bennünket.” (Idézi: Hierdies, 1999, 154.) Saint Cyr azáltal vált közismertté, hogy egy időben színvonalas nevelést-oktatást kínált a magasabb körökből való leányok számára. Egy idő után azonban az iskola vezetője tudatosan engedett az „akadémiai képzés” színvonalából, és inkább a „házias erények” kifejlesztésére (azaz a háztartás vezetéséhez szükséges praktikus ismeretek oktatására) helyezte a hangsúlyt.

Érdemes egy pillanatra megállva összevetni Fénelon és Vives – egymáshoz igen hasonlatos – elveit azzal a nevelői gyakorlattal, amely az orsolyiták és angolkisasszonyok lánynevelő intézeteiben folyt. A két jeles író-pedagógus különös gonddal ecseteli mindazon ismeretek körét, amelyek nem kívánatosak a nők oktatásában: mi az, amit ne olvassanak, ne tanuljanak. A világi oktatásban jeleskedő apácák másképpen vélekedtek, másképpen tanítottak. Számukra magától értetődő volt az axióma: az értelmi adottságok esetleges eltérései nem arra vezethetők vissza, hogy leány vagy fiú-e az illető gyermek. Más szóval: a két nem az intellektuális adottságok terén egyenlő. A női tanítórendek ezért nem tiltottak meg kifejezetten egyetlen olvasmányt, tantárgyat vagy tudományt sem. Látható, hogy pedagógiai programjuk messze meghaladta az adott történelmi korszakban „divatozó” nőnevelési eszmék átlagos színvonalát.



[1] A kötet Sebes Gyula fordításában jelent meg magyarul 1936-ban, „A leányok neveléséről” címmel.

[2] Hogy Fénelon eszméi még a huszadik században is népszerűek maradtak, példázza a fordító, Sebes Gyula véleménye, amelyet a kötethez írt előszavában fogalmaz meg: „A gyermeki, különösen a leánylelket, annak sajátos megnyilvánulásait, erényeit és fogyatékosságait senki sem ismerte úgy, mint Fénelon, sem azelőtt, sem az ő korában, de még utána sem jó ideig, – magát Rousseau-t sem véve ki. Megfigyelései jórészt még ma is helytállók. De a gyermeki léleknek nemcsak a tökéletlenségeit és gyarlóságait ismeri és tárja fel, de a segítés forrásaira és módjaira is rávezet.” (Sebes, in: Fénelon, 1936, 4-5.)

[3] XIV. Lajos felesége, aki a Párizs melletti Saint-Cyr leánynevelő intézetet alapította.