8.1.2 A nők művelődése

A 18. század folyamán Németországban már szép számmal éltek olyan nők, akik társadalmi pozíciójuk, színvonalas neveltetésük révén magasabb műveltségre tettek szert. Közülük többen irodalmi munkásságot fejtettek ki, és írásaikkal bekapcsolódtak a nők helyzetéről és művelődésük lehetőségeiről és korlátairól évszázadok óta tartó vitába („querelle des femmes”).

Olyanok azonban továbbra is csak alig akadtak, akik egyetemi végzettségre tettek szert és tudományos pályára léptek. A kevesek egyike volt Dorothea Christiane Leporin (1715-1762), az első német orvosnő. Az éles eszű Dorothea már gyermekkorában élénken érdeklődött az orvoslás iránt. Orvos apjától kapott rendszeres oktatást a medicina terén, elkísérhette betegeihez, sőt egy idő után azt is megengedte neki, hogy önállóan gyógyítson. Az orvosi egyetemre azonban – bátyjával ellentétben – nem juthatott be. Miután önálló praxist alakított ki, szülővárosának orvosai bevádolták a hatóságoknál azzal, hogy dilettánsként gyógyít. Dorothea az uralkodóhoz, Nagy Frigyeshez fordult segítségért, aki utasította a hallei egyetemet, hogy a lány számára tegye lehetővé a vizsgák letevését az orvosi karon. Ő azonban időközben feleségül ment egy özvegy diakónushoz, Johann Christian Erxlebenhez (1744-1777), és így nem vette igénybe a különleges engedély által biztosított tanulási lehetőséget. Felnevelte férje előző házasságból származó öt gyermekét és szült még négyet. Doktori disszertációját csak nem sokkal negyedik gyermeke születése után, 1754-ben nyújtotta be és védte meg jelentős elismerést aratva szakmai körökben. A korabeli feljegyzések szerint „a jelölt asszony a kétórás vizsga során a latin nyelven feltett elméleti és gyakorlati jellegű kérdésekre olyannyira pontosan és szabatosan válaszolt, hogy a jelenlévőket teljesen meggyőzte alkalmasságáról”. (Niemeyer, 1996, 290.) A doktori vizsga letevése után folytatta addigi életvitelét: nevelte gyermekeit, vezette a háztartást és praktizált.

Még jóval a doktori szigorlat előtt, amikor férfikollégái kuruzslással vádolták, a tizenhét éves Dorothea Leporin védekezésként egy terjedelmes értekezést tett közzé, amelyben a nők művelődési lehetőségeinek kikerülhetetlen korlátait mutatja be. Az „Alapos vizsgálata az okoknak, amelyek a női nemet a tanulmányoktól visszatartják” („Gründliche Untersuchungen der Ursachen, die das weibliche Geschlecht vom studieren abhalten”) című írásban a fiatal leány az olvasókat meghökkentő alapossággal mutatja be a nők művelődését gátló korabeli társadalmi viszonyokat. A korrajzot a problémakör történetét ecsetelő eszmefuttatások tették teljessé. Felfogása szerint a magas színvonalú művelődéshez való jog mindkét nemet egyaránt megilleti, a nők kirekesztése a felsőoktatásból az emberi értelem pazarlását, a tehetségek parlagon hagyását jelenti.

18. Chodowiecki: Asszonyok gyermekeikkel, 1774

Hangsúlyozza, hogy nincsen semmilyen elfogadható indoka a nők egyetemi vagy akadémiai tanulmányoktól való eltiltásának. A korabeli viszonyokat alaposan ismerve jól látja, hogy a középiskolai koedukációt éppúgy, mint az egyetemi együttes oktatást a férfiak és nők számára leginkább a szokatlantól való félelem, valamint az emberi lélek csekély ismerete okozza. A két nem együttléte a társadalmi élet különböző alkalmaikor egyáltalán nem zavarja az emberek többségét. Együtt vannak az ünnepeken, a templomban. Miért csak az iskolában kell őket szétválasztani?  Az együttoktatás bevezetése csak kezdetben tűnne szokatlannak, az ellenérzések hamarosan elenyésznének.

Ha pedig a nők előtt kitárjuk a felsőoktatás kapuit, akkor a megfelelő végzettséggel rendelkező nők számára a különféle világi hivatások gyakorlását is meg kell engedni. „Miért kellene félnünk attól, hogy egészségünket egy nőszemély gondjaira bízzuk, ha az említett leány vagy asszony már bebizonyította, hogy az orvostudomány terén megfelelő képzettséggel rendelkezik?” – teszi fel a kérdést a német orvosnő. (Idézi: Niemeyer, 1996, 291.) Dorothea Leporin radikális művelődés-felfogása párját ritkította a maga korában. Nemcsak Németországban, de Angliában és Franciaországban sem fogalmazták meg abban a korban világosabban, hogy a nők számára lehetővé kell tenni a legmagasabb szintű tanulmányokat, valamint a világi hivatalok betöltését (Sotiropoulos, 2001, 41).          Ez a művelődéseszmény azonban számol a társadalmi realitásokkal is: minden olyan képesség és erény fejlesztését szorgalmazza, amelyek a nők művelődését, valamint feleség és családanyai szerepre való készülődését egyaránt elősegíthetik: a takarékosság, az önfegyelem, a szorgalom éppúgy megtalálhatók a Leporin által fontosnak tartott erények sorában, mint a felesleges luxusról való lemondás képessége. Saját életével is kifejezte szándékát: törekedni kell legmagasabb színvonalú képzettség megszerzésére, de ezt össze kell egyeztetni a feleség- és családanya szerepre való készüléssel. Ezek az elvek és ez az életpálya lényegesen különbözik attól melyet olyan tudós nő választott az őt megelőző korszakokban és később egyaránt. (Száz évvel korábban Anna Maria van Schurmann például önként mondott le a családi életről, s a tudományoknak élve a magányt választotta.) Dorothea Leporin, az első német orvosnő egy olyan dilemmával került szembe, amely azóta sem veszített aktualitásából. Különböző történelmi korokban, más és más társadalmi közegben újra és újra felmerül a kérdés: hogyan lehet összeegyeztetni a tradicionális családanyai szerepet a női karrierrel?

* * * 

Figyelemre méltó, hogy a 18. század elején német földön a magasabb műveltség nők számára való – férfiakkal egyenlő mértékű – biztosításának szószólói kevés kivételtől eltekintve maguk is férfiak voltak. Radikalizmusuk azonban nem közelítette meg sem Dorothea Leporin, sem pedig Poullain de la Barre következetes egalitarianizmusát a teljeskörű női művelődés és az egyenlő társadalmi szerepek követelésében.

Johann Gottsched (1700-1766) német író, nyelvész, a lipcsei egyetem professzora például irodalomelméleti témák publikálása mellett két kollégájával hetilapot adott ki női olvasók számára. Az „Elmés Kritikusok” („Vernünftige Tadlerinnen”) című folyóirat szerkesztésében Gottsched felesége, Luise is részt vett. A periodika témái felölelték a gyermeknevelés, a divat, a női olvasmányok, a háztartásvezetés és a társasági élet különböző kérdéseit. A szerkesztők női álnéven (Calliste, Phillys és Iris) szerkesztői leveleket tettek közzé, olvasói levelekre válaszoltak. Bevallott céljuk a nők ízlésének formálása volt a megfelelő olvasmányok biztosításával. Gottsched fontosnak tartotta a nők művelődését, különösen az írást, a szépirodalmat tartotta alkalmas terepnek az asszonyok tehetségének kibontakoztatására. Szerinte meg kell teremteni a nők számára a költői önkifejezés lehetőségét, de a világi hivatalokhoz vezető magasabb egyetemi tanulmányokat fölösleges időpocsékolásnak tartotta. Egyetértett azzal a közfelfogással, hogy az asszonyoknak a családban, különösen annak erkölcsi értelemben vett fejlesztésében kell egyre fontosabb szerepet játszaniuk. A nők szerepe felértékelődött, de csak a privátszférán belül. Anna Maria van Schurmann is következetesen szigorú morális értékrendje miatt állt Gottsched egyik írásában követendő példaként a korabeli nőolvasók előtt, nem pedig rendkívüli műveltsége okán.

A század első felében terjedő pietista tanok is hozzájárultak ahhoz, hogy a tanult nők számára a kibontakozás lehetőségét nem a tudományok művelésében látta a közvélemény, hanem a családi ház erkölcsiségének védelmében és fejlesztésében.

A végbemenő iskolareform is, amelynek során a humán műveltséget nyújtó gimnáziumok egyeduralmának megtörésére létrejöttek a gyakorlatias, utilitariánus tananyagot kínáló reáliskolák, tehát e reform is a házias erények fejlesztését tűzte ki célul a lányok számára. Johann Hecker 1747-ben, Berlinben alapított fiú reáliskolája mellé leányiskolát illesztett, ahol a képzés középpontjában a kötés, varrás, hímzés és más kézimunkák álltak a vallástan az írás, olvasás és számolás tanítása mellett.

Nemi alapon megkülönböztethető kettősség volt érvényes a magániskolák alapításában megnyilvánuló progresszív pedagógiai törekvésekre is, amelyek jól tetten érhetők például a Rousseau-t követő filantropisták magán nevelőintézeteiben. A tanítás tartalmát és módszereit megújító reformokat itt is csak a fiúk esetében alkalmazták, a lányokat kirekesztették belőlük.

Megdöbbentő, hogy a felvilágosodás, amely az embert olyan polgárrá kívánja nevelni, aki aktívan szerepet vállal a közélet színpadán is, a polgár-ember fogalmát továbbra is csak az egyik nemre, a férfira szűkíti le. A nő – legyen akár művelt, tudós nő – továbbra is kiskorúságra van kárhoztatva, kiszolgáltatottja marad a tradicionális társadalmi szereposztásnak.          

A felvilágosodás, Gottsched és Rousseau évszázadában, a 18. században a tanult, művelt ember általában köztiszteletnek örvendett, ám a többség nagyrabecsülése ellenére voltak, akik gúny céltáblájává tették a tudósokat főleg, ha nő volt az illető.

A korai felvilágosodás képviselői még nagyobb toleranciát tanúsítottak a tudós nőkkel szemben, mint a kései felvilágosodás jeles alakjai a század végén. Az 1700-as évek elején az ész erejébe vetett hit elementáris ereje az iskolai képzés színvonala iránti magasabb elvárásokkal párosult. A racionalizmus hívei úgy vélték, hogy az egyre nagyobb társadalmi körre kiterjedő értelmi nevelés majd meghozza gyümölcsét, és az ésszerű alapokon nyugvó erényes életmód általánossá válását eredményezi. Ezért kezdetben a nőket sem kívánták az egyetemes felvilágosítás köréből kizárni. Ez a hevület a század végére már elenyészett.

Az okos nők különösen gyakran ingerelték a közvéleményt, és ez az ellenszenv egyre csak fokozódott. A század elején a nők művelődésének korlátozása mellett kardoskodó érvek sorában még nem jelentek meg azok a „biológiai”, „anatómiai”, különbségeket hangsúlyozó vélemények, amelyek a két nem konstitucionális eltérését hangsúlyozták. A század elején a tanult, „tudós nőket” (Gelehrte Frau, femme savante) „szépléleknek” (Schöngeist) „kékharisnyának” (Blaustrumpf, Bluestocking^[1]) csúfolták és megmosolyogták, de az idegenkedésből fakadó gúny intenzitása meg sem közelítette a dühödt ellenségeskedés gyűlöletrohamainak azt a hevességét, amely a század végén keletkező nőellenes vitairatok hangvételét jellemezte.

A pedáns iskolamester, a visszahúzódó, emberkerülő könyvmoly egyre többször lett karikatúra, gúnyirat tárgya. Ismét fellendült a középkori gyökerekre visszavezethető nőellenes irodalom. A tanult nőket gyakran karikírozták, parodizálták. A mindenhez értő és hozzászóló öntelt kékharisnyákat úgy ábrázolták, mint aki felszínes félműveltségét fitogtatva igyekeznek magukra vonni a társaság figyelmét. Eközben nem veszik észre, hogy ügyetlen elszólásaik miatt a hátuk mögött megmosolyogják őket.

A paródiákban szereplő tudós nők elveszítik nőiességüket, viselkedésük férfiassá válik. Dohányozni és tubákozni kezdenek, élénken gesztikulálnak, beszélgetés közben túlharsogják a társaság férfitagjait is. Női mivoltukban már nem vonzzák, hanem inkább taszítják a férfiakat, így azután nem tudnak férjet találni maguknak, vagy ha igen, akkor folytonos okoskodásukkal a kétségbeesésbe kergetik férjüket.

A tudós nők egyre gyűlöletesebbé váltak a férfitársadalomban. Egyes gúnyiratok szerzői úgy írták le őket, mint férfias vonásokkal felruházott, görbe orrú, szakállas hermafroditákat (Weckel, 1996, 363). 

De még a józanabb szerzők többsége sem tanácsolta a szülőknek azt, hogy leányaikat magasabb szintű oktatásban részesítsék. A felsőfokú képzés színterei, az egyetemek tiltott helynek számítottak a nők számára. Ha a szülőknek szánt nevelési tanácsadó könyvek írói már kifogytak a komolyabb érvekből, akkor arra intették a lányos apákat: fontolják meg, hogy milyen veszélyekkel járhatna az, ha leányuk – távol a szülői háztól – idegen férfiak társaságában üldögélhetne az előadótermekben. Éppen ezért azt a néhány tudásra szomjas nőt, aki a 18. század során egyetemi előadáson vett részt, a férfiaktól teljesen elszigetelve függönyök vagy ajtók mögé rejtették. (Semmi sem változott az alatt a százötven év alatt, amióta Anna Maria van Schurmann az utrechti egyetem előadótermében fabódéba kényszerült.)

A tanult nőknek még a tanácsadó irodalom női szerzői is azt javasolták, hogy a társaságban tartózkodóan viselkedjenek, tudásukat véka alá rejtve inkább derűs figyelemmel halgassanak, nehogy a jelen lévő férfiakban kisebbrendűségi érzést ébresszenek. Az egyik itáliai természettudós, Laura Bassi (1711-1778) életrajzírója nem azt emelte ki, hogy a tudós asszony a bolognai egyetemen rendszeresen előadásokat tartott, hanem azért dicsérte, mert társaságban sohasem fitogtatta tudását, és így nem volt terhére a műveletlenebbeknek sem.

A nők művelődéséért síkra szálló reformerek többsége is tartózkodott a legmagasabb szintű tanuláshoz való jog következetes hangoztatásától, helyette a célszerűen megszervezett házi nevelést ajánlották. Az önnevelésre és önművelődésre hívta fel a női nem figyelmét Sophie la Roche (1730-1807), az első német női regényíró is, aki Pomona címmel folyóiratot indított művelődni vágyó leányok és asszonyok számára.

A „Pomona für Teutschlands Töchter” („Pomona Németország lányainak”) című, havonta megjelenő irodalmi folyóirattal új típusú női lap született. Az 1783-1784 között alkalmanként mintegy 1500 példányban megjelenő újság először kínált lehetőséget egy folyamatos párbeszédre az olvasók és a szerkesztők között a női önművelődés és önnevelés különböző témaköreiben. (A lap sikerére jellemző, hogy Nagy Katalin cárnő külön 500 példányt rendelt belőle havonta.) A lapban közölt esszék, szerkesztői üzenetek, a fiktív levelezőpartner, Lina számára írt szerkesztői levelek és egyéb írások jó eszközül szolgáltak Sophie la Roche számára, hogy az önművelés fontosságáról győzze meg a tanulni vágyó nőket. Ez a törekvés nem minden ízében illeszkedett a korszellemből fakadó társadalmi elvárásokhoz egy olyan időszakban, amikor olyan volt a közfelfogás által elfogadott nőkép, mint például Rousseau Zsófiája, aki korlátozott körű humán műveltséggel rendelkezik, de praktikus képességei révén képes a háztartás vezetésére.

La Roche ezzel szemben a magas színvonalú és több tudományterületre kiterjedő tudás (Gelehrsamkeit) megszerzését tűzi ki célul a nők számára. Ugyanakkor azt is világosan leszögezi, hogy e női műveltség kiterjedésének és mélységének nem kell vetekednie a tudós férfiak műveltségének színvonalával. Vannak olyan tudományok, amelyeket kifejezetten ajánl az érdeklődő leányoknak, ilyen például a természettudományon belül a botanika, amely kifejezetten alkalmas a női lélek művelése céljára. A tudás megszerzése felé vezető út Sophie la Roche felfogása szerint azonban a nők esetében más, mint a férfiaknál. Nem a tökéletességre kell törekedni a tudományok elsajátítása során – ez maradjon a férfiak és néhány „kiválasztott nőszemély” – privilégiuma, hanem arra, hogy a műveltség a leánynál „vidám, szeretetreméltó és jóságos lélekkel” párosuljon (idézi: Sotiropoulos, 2001, 60). A fiktív levelezőpartner, Lina számára írt tanácsaiban a német írónő olyan művelt feleség és édesanya alakját vázolja fel követendő példaként, aki harmóniát és boldogságot teremt maga körül a családja számára.