8.4.1. A nőkről alkotott kép változása 18. században

A nőkről alkotott közfelfogás Európában viszonylag csekély változáson ment keresztül az egyes történeti korokban. Általában elmondható, hogy a humanizmus és a felvilágosodás eszméinek elterjedése nem hozta magával a nők a róluk alkotott kép átformálódását, társaalmi helyzetük javulását, oktatásuk újjászervezését. Az európai nők kiszolgáltatott jogi státuszának gyökerei között továbbra is meghatározó tényező maradt a patriarkális római jog, az ősi germán hagyomány és a keresztény kánonjog. A közvélekedés szerint a nő továbbra is másodrendű ember maradt. Megdöbbentő, de tény, hogy az újkortól kezdve a nők helyzetéről folytatott évezredes irodalmi vitában („querelle des femmes”) egyre durvább, nőellenes hangok is megszólaltak, amelyek alkalmanként heves mizogün kirohanásokban öltöttek testet.

Egyes szerzők szerint a magyar nők helyzete kivételt képezett ebben az európai összképben. A két háború közötti magyar nőtörténeti irodalom egyik mérvadó művének szerzője a magyar nők jogi megítélésének sajátos történeti változásaira mutat rá. Bobula Ida^[1] – Máday Andor szociológus kutatásaira támaszkodva – leírja, hogy a középkori magyar nő megítélésében egyfajta „paritásos” irányzat volt érvényben, amely alapján – a korban egyedülálló módon – az asszonyok jogi helyzete a férfiakéhoz közelített.^[2] Azokban az évszázadokban, amikor Európa asszonyai egész életükben gyámság alatt álltak, Magyarországon a jog csak a csak a hajadon leányokra korlátozta a cselekvőképtelenségnek ezt az állapotát (Bobula, 1933, 12-13).

A magyar asszonyok az Árpád-korban rendelkezhettek saját vagyonnal, örökölhettek és adományozhattak, vásárolhattak és eladhattak gyám közreműködése nélkül. A férfiágon való öröklést az Anjou-korban vezették be, de a nők érdekeinek védelmében tovább élt a leánynegyed^[3] és a fiúleányság^[4] intézménye. A magyar nők a házasságkötés után is élvezetek bizonyos önállóságot, ezt jelezte az is, hogy körülbelül a 18. századig nem vették fel férjük nevét, hanem a névhasználatban leánynevüket is megőrizték.^[5] Az özvegyasszonyok már szinte teljesen függetlenné váltak. Gyermekeik gyámjává váltak, ha volt fiuk, akkor megtarthatták elhalt férjük birtokait, amelyet azután a nagykorú fiú örökölt. Politikai jogokat is örököltek férjüktől: a magyar történelem több női főispánt ismer. (Bobula, 1933. 15.) A magyar királynék nem alattvalóik voltak férjeiknek, hanem társaik az uralkodásban. Özvegy korukban a kiskorú király felserdüléséig királyi hatalmat gyakorolhattak. Ez a gyakorlat a Habsburgok korában változott meg, akik megszüntették a királynék ezen előjogait és jogilag alattvalói sorba helyezték őket. 

Két évszázad határán, 1800-ban jelent meg az erdélyi Cserei Farkas könyve: „A magyar és székely asszonyok törvénye”. A művet a szerző fia adta ki, annak halála után. A század második felében születhetett, de még nem található benne nyoma a külhoni eszmék hatásának. Ezért jól tükrözi az 1700-as évek első felének azt a magyarországi nőképét, amelyben nyomokban még élénken élnek a régi „paritásos” felfogás motívumai. Cserei kifejezetten büszke arra, hogy a magyar nő mennyi szép ősi joggal rendelkezik, ezek forrását nem a méltányosság érvényesülésében, hanem a magyar férfiaknak „a nők iránti engedékeny szeretetében” véli felfedezni.

Vannak azonban ebben a könyvben egyértelmű jelek arra, hogy a 18. század folyamán a „paritásos felfogás” átadta helyét a nők „patriarkális” megítélésének. Ezt mutatja a nők társadalmi helyének, szerepének az a meghatározása is, amelyre Cserei könyvében több helyütt találunk egyértelmű utalást. Az asszonyoknak az egyházi közösségekben és a családban kívánatos magatartásmódját például így határozza meg: „Az asszonyállat ne szóljon a gyülekezetben, otthon pedig a ház igazgatásában kövesse férje parancsait. A férfinek hatalma van az asszony felett és megbüntetheti őt, – csak bánjék vele mértékletesen.” (Cserei, 1800, idézi: Bobula, 1933, 27).  A nők lehetnek ugyan nemesek, de az anya gyermeke ezt a nemességet nem örökli, csak a fiúsított lány gyermekei lesznek nemesek. Az édesanya fia gyámja sem lehetett, mivel „az Asszony állatok gyenge, hajlandó állapottyokért, mind penig hogy másnak, t. i. az ő férjeiknek birtoka alá vannak vettetve, az Tutorságot nem viselhetik”. (Cserei, 1800, 266).

Érdekes – és meglehetősen ellentmondásos – módon foglal állást a kolozsvári szerző a nők hivatalviselése dolgában. Az asszonyok királynőként uralkodhatnak, mivel erre számos példa volt és van. (Illetlen, sőt veszélyes dolog lett volna Máriai Terézia vagy fia uralkodása alatt megkérdőjelezni a nők uralkodásra való alkalmasságát.) Az „országlás” azonban a kivételek közé számít, mivel csak az uralkodónők számára biztosított Isten különös kegyelmével „férji szívet és erőt”. A többi asszony eredendő gyengesége miatt hivatalt nem viselhet, köztisztséget nem tölthet be.  

A 18. század második negyedére már Magyarországon is mélypontra kerül a nők megbecsültsége. Egymás után születnek a női nemet leplezetlenül és durván gúnyoló versezetek, prózai írások, sőt színpadi művek is. 1765-ben látott napvilágot az az iskolai előadásra szánt dráma, amelynek szerzője – egy pálos szerzetes – gátlástalanul szapulja a női nemet. Az asszonyok szerinte pletykásak, borisszák, veszekedősek – rászolgálnak a verésre. Az „Intermedium” („Közjáték”) egyszerű címet viselő darab jól kifejezte a korszak nőellenes mentalitását, amely ekkorra már Magyarországon is teret hódított. (Bobula, 1933, 56).

A 18. századi magyar társadalomban – és ezen belül a családban – a nő már alárendelt szerepet töltött be. Társadalmi státuszában a férjét követte: ha köznemeshez ment férjhez, elvesztette főnemesi rangját, ha viszont jobbágy létére nemes vette feleségül, akkor nemesi jogokra tett szert. A családon belüli viszonyokat jól tükrözi a magázás és a tegezés váltakozása, amely legegyszerűbben a korabeli levelezés alapján rekonstruálható. A férj leveleiben tegezi a feleségét, de ő már magázza urát. Az édesanya leányát tegezi, fiát viszont már magáznia illett. Az egyik levélben így búcsúzik az anya rég nem látott fiától: „kegyelmednek böcsülettel szolgáló anyja míg él Bossányi Judit.” (Deák, 1879, 350).  A leány apjához intézett levelét gyakran fejezi be így: „alázattal szolgáló leánya”, férjének pedig „szeretettel szolgál” (Bobula, 1933, 33). Ezek az idiómák fordulnak elő gyakran Lorántffy Zsuzsanna és Zrínyi Ilona levelezésében is.         A férfiakkal szemben általában az alázatos hangnem használatos a század közepéig, ez alól csak ritkán fordult elő kivétel.

A lány szinte gyermek még, amikor férjhez adják. A középkorra emlékeztető az a gyakorlat, mely szerint a kislányokat már 7 éves korukban eljegyezhették, és 12 évesen férjhez adhatták őket. Kevesen látták be, hogy a túl korai férjhez-menés káros testileg-lelkileg. Ezek a gyermek-asszonyok a házasságban nem rendelkeztek önállósággal, kiszolgáltatott helyzetükben könnyen válhattak férjük eszközévé. Gyakran előfordult, hogy verték őket, ami a közvélemény szemében egyáltalán nem számított bűnnek, előfordult a legmagasabb társadalmi körökben is, az alsóbb néprétegek esetében pedig mindennapos gyakorlat volt. Büntetetéstől csak annak a férjnek kellett tartania, aki feleségét elkergette otthonról.

Akár gyermekként adták férjhez a leányt, akár serdültebb korában, nem sok beleszólása volt abba, hogy szülei kit választanak neki hitvesül. Az, hogy a párok összeillettek-e vagy sem, az jobbára a véletlenen múlt, mivel a házasság tervezésekor főleg az anyagiak voltak előtérben, a vagyon gyarapításának szempontjai játszottak döntő szerepet. Ha pedig később kiderült, hogy a férj és feleség nem illenek össze, akkor a férj számára volt lehetőség arra, hogy vigasztalást, kárpótlást keressen a nagyvilágban. Az asszonynak azonban mindenképpen hűségesnek kellett maradnia, mivel a napvilágra került házasságtörést a nők esetében még sokáig halállal büntették.   

A korszellem megkövetelte a nőktől a teljes körű alkalmazkodást. Az volt az ideális feleség, aki férjének zokszó nélkül engedelmeskedett és igyekezett mindenben kedvében járni. Az ilyen asszonyt megbecsülték, míg a férje akarata ellen szegülő lázadozó sehol sem remélhetett támogatást. Egyedül akkor fogták pártját, ha férje meg akarta tiltani neki, hogy a házasságban régi vallását megtartsa. Ebben az esetben egész felekezete mögé állt, és teljes erkölcsi súlyával támogatta.

A fiatalasszonyokat férjeik ritkán kényeztették, ajándékokat alig kaptak. Testi-lelki megpróbáltatásaik, a gyakori gyermekszülések hamar aláásták egészségüket. A nők levelezésében gyakori téma volt a betegeskedéssel kapcsolatos panasz. Sokan közülük igen korán meghaltak, mivel legyengült fizikumuk nem tudott ellenállni a betegségek sorozatos támadásainak.