9.3.5. Az iskolarendszerű leányoktatás fejlődése

A lányok népiskolai oktatása a 18. század végén még ugyanolyan keretek között folyt, mint a fiúké. Együtt oktatásukat többnyire a tanteremhiány okozta, nem volt ez pedagógiai célok szerint szervezett koedukáció. Az állam által szervezett, a fiúktól elkülönített iskolai lánynevelés igénye az 1790/91. évi országgyűlésen vetődött fel először. Ugyanezen az országgyűlésen döntöttek arról, hogy „mivel az állam jóléte főképp az ifjúság nevelésétől függ”, Művelődésügyi Bizottságot alakítanak, amelynek feladata a „nemzeti nevelés” elveinek és rendszerének kidolgozása lesz. A bizottság 1791-1793 között tevékenykedett, és ülésein foglalkozott a nőnevelés kérdéseivel is. A bizottság egyik tagja, Brunszvik Antal^[1], a Helytartótanács iskolaügyi előadója javaslatot dolgozott ki és terjesztett elő. Ebben lehangoló képet festett a korabeli „nemzetietlen” nőnevelés állapotáról: a szerzetes nővérek nem törekedtek magyar nemzeti szellemű nevelésre, a tehetősebb családok lánygyermekei külföldi intézetekben tanultak. Brunszvik állami fenntartású leányiskolák és tanítónőképző intézetek felállítására tett javaslatot. A terv a korabeli politikai és gazdasági viszonyok miatt nem vált valóra (Kiss, 1929, 16).

A nőnevelés támogató, egyre szélesebb körű társadalmi mozgalom igénye is tükröződött az 1806-ban kiadott második Ratio Educationis című királyi rendeletben, amely már nyomatékosan ajánlja elkülönített leányiskolák felállítását. Ez az első olyan tanügyi rendelet a magyar nevelés történetében, amely az elkülönített és célszerűen megszervezett leánynevelés kérdésével foglalkozik. (A pedagógiai célzattal megszervezendő koedukáció kérdése ekkor még fel sem vetődött, a fiúk és lányok együttnevelését az anyagi kényszer eredményezte.)

Az elkülönítést nemcsak nemek szerint tartották kívánatosnak a rendelet készítői, hanem – akárcsak a fiúknál – rendi hovatartozás szerint is: külön iskolákat kívántak létrehozni a parasztok, külön a polgárok és köznemesek és külön az arisztokraták lányai számára.         

A második Ratio Educationis így rendelkezik a leányiskolák felállításáról: „A köznevelés előrelátóan gondoskodik a női nemről, a jövő asszonyairól is, és e célból megfelelő intézeteket hoz létre, hogy a leányok mindegyik rétege mind az ismeretek terén, mind pedig erkölcsi tekintetben megfelelő nevelésben részesüljön. Ahol tehát a megfelelő helyi körülmények és a szülők anyagi ereje lehetővé teszi, ott célszerű, ha a leányok iskoláját különválasztják a fiúkétól. Ezeknek az iskoláknak a növendékeit távol kell tartani a nyilvános – és életkoruknak még nem való – összejövetelektől. Az is szükséges, hogy szüleiket a plébánosok vagy a hatóságok segítségével ismételten emlékeztették nevelésük természetes kötelezettségére.” (Ratio, 1981, 241-242.) A rendelet szövegezői tehát a lányok iskolai nevelésén-oktatásán kívül a helyes családi nevelés fontosságára is felhívták az illetékesek figyelmét.

A népből származó lányok számára a Ratio a hittanon, írás-olvasáson, anyanyelven és számtanon kívül a „leányok társadalmi helyzetének megfelelő munkatevékenység” – azaz a falusi életkörülmények között az asszonyok által végzendő kétkezi munkafajták – gyakoroltatását írja elő.

A polgári és kis- vagy középnemesi származású leánygyermekek tanterve már bővült: az előzőeken túl magyar történelmet, szépírást, bibliai történeteket, valamint „a társadalmi helyzetüknek megfelelő ház körüli munkát” oktatták nekik. A főnemesi származású, „kiváló családból származó” leányoknak pedig az eddigieken kívül az erkölcstan, az illemtan, a német és francia nyelv, a magyar földrajz tanítását írja elő a rendelet, mindemellett fontosnak tartja a nemesi rendű leányok társadalmi helyzetét figyelembe vevő „női munkatevékenységekre” való felkészítést. 

A 19. század elején leánygyermekek intézményes, elkülönített nevelésére elsősorban továbbra is a katolikus nőnevelő szerzetesrendek, mindenekelőtt az angolkisasszonyok vállalkoztak. Emellett – a Ratio útmutatásainak megfelelően – az egyes vallásfelekezetek alapítottak népiskolákat is a lányok számára, ahol tanítók vagy tanítónők oktatták a gyermekeket. A lánynevelés legelső célja továbbra is a családanyai és gazdasszonyi szerepre való felkészítés volt.

Különösen magas színvonalon oldotta meg ezt Tessedik Sámuel (1742-1820), aki szarvasi szorgalmatossági iskolájának leányosztályaiban a gyerekeket a legfontosabb mezőgazdasági és az ahhoz kapcsolódó feldolgozó ipari munkák elvégzésére is megtanította. Az iskola fennállásának utolsó periódusában már tanítónőképzésre sor került a szarvasi pedagógus-lelkész intézetében.

A századelőn már egyre több szaktanfolyamot hirdettek, ahol ipari munkásnők képzése folyt. Az egyre szaporodó kézimunka tanfolyamok és kézműipari iskolák célja elsősorban az volt, hogy a szegénysorból származó nőket kenyérkereső munkához juttassa.

Az elkülönített iskolarendszerű leányoktatás fejlődése nagyon lassan haladt előre a század húszas éveiben. Budán például 1822-ben még csak egyetlen népiskola volt, ahol a lánygyermekeket a fiúktól elkülönítve tanították. Két osztályában férfi tanítók oktattak.

A század negyvenes éveiben – becslések szerint – a 6-12 éves korú gyermekeknek 39%-a járt a körülbelül nyolc és félezer népiskolába, de közöttük 15-20%-kal kevesebb lány volt, mint fiú. A lányok kedvezőtlenebb helyzetét illusztrálja, hogy például a dinamikusan fejlődő és 1846-ban már 110 ezer lakost számláló Pesten a népiskolai fiútanulók száma 2327 volt, míg a leányoké csak 1901. Magánkézben levő nőnevelő intézetbe járt még ezen kívül mintegy 200-250 fő. (Orosz, 1988, 283.)

Az 1845-ben megjelent „Magyarország elemi tanodáinak szabályzata” című rendelet két tagozatra bontotta az elemi iskolát. Az alsó elemi két évfolyamára – amelynek tananyaga mindenki számára azonos volt – ráépítette a három évfolyamos felső elemi iskolai tagozatot, amely szintén két osztályból állt, de második osztálya két évfolyamra oszlott. A felső elemi első osztályát azok végezték el, akik gimnáziumba készültek, ennek azt osztálynak a befejezése után léptek át a gimnáziumba. Az iparosoknak készülők a felső elemi iskola első osztálya után a második osztály első majd második évfolyamán folytatták tanulmányaikat, ezt a két évfolyamot kifejezetten a iparos pályára készülő fiúk számára alakították ki. (Mészáros, 1995, 18.)

Fontos előrelépés a közoktatás történetében, hogy ez a rendelet minden fiú és leány számára kötelezővé tette az alsó elemi két osztályának elvégzését. (Erre 6-12 éves kor között 6 esztendő állt rendelkezésre.)

A szabályzat a lánynevelésről is rendelkezett: előírta a fiúk és lányok rendi hovatartozás szerint való elkülönített oktatását. A parasztlányok számára meghatározott tananyagban vallástan, olvasás, írás, számtan, ének, kézimunka, gazdasági és technológiai ismeretek szerepelnek. A polgárok és köznemesek leányai esetében ez a kör helyesírással, fogalmazással és bizonyos irodalmi művek feldolgozásával bővült. Az arisztokraták leánygyermekei mindezeken felül német és francia nyelvet, természetrajzot, földrajzot, történelmet, elemi fizikát, rajzot, zenét és táncot is tanulhattak.

Általánosságban elmondható, hogy ebben a korszakban a leányok kevesebben vettek részt intézményes oktatásban, mint a fiúk, valamelyest szűkebb körű volt az ismeretanyag, amit oktattak nekik, és általában rövidebb ideig vettek részt az iskolai oktatásban. A nemek szerinti megkülönböztetés a közoktatás terén tartósnak bizonyult. Ezt példázza, hogy Eötvös József 1848-ban a népoktatásról beterjesztett – de a hadi események miatt már nem tárgyalt – törvényjavaslata a kétféle tankötelezettséget ír elő. A fiúk számára a tankötelezettség 6-12 éves korig tart, míg a lányok esetében 6-10 éves korra szűkül ez az intervallum.

  

29. Fiúk és lányok együttes tanítása. Albert Anker (1831-1910): Falusi iskola, 1848

 

Eötvös József a tanítónőképző intézetek felállítását is szorgalmazta. Ezzel a kérdéssel az 1848-ban megrendezett első Egyetemes Tanügyi Kongresszus is foglalkozott. Az intézeteket három évfolyamosra tervezték, pedagógiai ismereteket tanítottak volna itt, valamint a gazdasszonyi életmódhoz szükséges varrást, fonást, hímzést, főzést, illetve a baromfitenyésztés és a konyhakertészet tudnivalóit. A forradalom és a szabadságarc azonban gátat vetett az elképzelés megvalósításának. 

A 19. század ötvenes éveiben jelentős mértékű népiskola-építési hullám bontakozott ki, ám ez igen erőteljes germanizációs törekvésekkel párosult. Az extenzív fejlődés látványos volt: az 1860-as évek közepén 12 423 népiskola működött Magyarországon. A „kényszerű koedukáció” azonban – a fennen hangoztatott elvek ellenére – legtöbb helyen továbbra is érvényben maradt.

A tanítónőképzés fejlesztését az 1856. évi január 30-i helytartótanácsi rendelet szabályozta. Az első ilyen intézet az angolkisasszonyok királyi katolikus tanítónőképző intézete lett, amely 1855. október 1-jén nyílt meg Pesten. A felvételi követelményei a betöltött 16. év, a jó magaviselet, legalább az elemi népiskola 4. osztályának jó eredménnyel való elvégzése és a sikeres felvételi vizsga volt. A két évfolyamos képző tanítási nyelve kezdetben német volt, és csak 2864-ben vált teljesen magyarrá. A tantárgyak között szerepelt a vallástan, a nevelés- és oktatástan, a népiskolai tankönyvek tartalmának ismerete, írásbeli fogalmazási gyakorlatok, számtan és tanításának módszerei, rajz, diktálás utáni („üteny”) írás és szépírás, ének, történelem, földrajz, természetrajz, fizika, magyar és német nyelvtan, női kézimunka, hospitálás és gyakorlati tanítás. Ez utóbbit a rend elemi leányiskolájában végezték a növendékek. A képzés végén szigorú vizsgát kellett letenni, ez képesítette a jelölteket a népiskolai tanításra. Évente mintegy 30-40 tanítónő végzett az angolkisasszonyok intézetében. A pesti után római katolikus tanítónőképzőket alapítottak Szatmárnémetiben (1857), Kassán (1860) és Sopronban (1864). 

* * * 

Igen jelentős mérföldkő volt az elemi leányoktatás történetében az 1868. évi népoktatási törvény, amely előírta a 6-12 évig tartó egységes tankötelezettséget, és megteremtette a 6 osztályos, mindennapi oktatást nyújtó elemi népiskolát. Előírta, hogy „a fiú- és lánygyermekek elkülönözve, s a mennyire csak lehet külön termekben oktatandók”, de a két a tanítás anyaga egységes volt a két nem esetében. (1868:38. tc. 11. kiemelés: PB) A mindkét nem tekintetében egységes művelődési anyag törvényszintű előírása – legalábbis az elemi szinten – korszakalkotó jelentőségű fejlemény volt a magyar leányoktatás történetében.

A törvény három évfolyamos ismétlő iskolát rendszeresített – heti néhány órás tanítással – azoknak a gyerekeknek, akik nem tanulnak tovább magasabb iskolákban. Megalkotta a felsőbb népiskolát – itt már érvényesült a nemek közötti különbségtétel: a fiúk számára 3, lányok esetében pedig 2 évfolyamos volt ez az intézménytípus. (Nem bizonyult időtállónak, hamar elsorvadt.) Létrehozott egy később igen népszerűvé váló iskolatípust, amelyet az ötezer főnél népesebb településeken kellett felállítani, ez volt a polgári iskola.  Képzési ideje ennek is eltérő volt a nemek szerint: fiúk számára 6, lányoknak 4 éves képzést irányzott elő a közoktatási törvény. A polgári iskolába az elemi iskola elvégzett 4 évfolyam után lehetett felvételt nyerni a végbizonyítvány bemutatásával, illetve ennek híján felvételi vizsga után. 

Ugyanez a törvény rendelkezett az állami tanítóképző és tanítónőképző intézetekről is. A tanítónőképzőkbe a 14. életévüket betöltött, elemi népiskolát végzett lányokat vették fel. A felvételi vizsga anyaga azokból az ismeretkörökből került ki, amelyet az elemi iskolában tanítottak. A képzési idő egységesen három esztendő volt. A tantárgyak körében szerepelt a hit- és erkölcstan, a szépírás, a rajz, az anyanyelv és helyesírás, magyar nyelv, német nyelv, földrajz, történelem, neveléstan, számtan, természettan és természetrajz (különös tekintettel a kertészetre és egyéb női foglalatosságokra), ének, gazdasszonyi ismeretek és háztartástan, női kézimunkák, tanítási gyakorlat a gyakorló elemi leányiskolában. (A tanítónőképzők tananyagában – a tanítóképzőkétől eltérően – nem szerepelt a módszertan, a mértan, alkotmánytan, a zene, viszont helyet kapott a helyesírástan.) Az intézetekben tandíj nem volt, csak a bennlakók fizettek egy csekély összeget az ellátásért. Az oklevél megszerzésének előfeltétele volt a sikeres záróvizsga és 1-2 évi gyakorlat, de ez utóbbit a tanítónők esetében általában elengedték. (Kiss, 1929, 21-22.)

Az első állami tanítónőképző intézetet Budán alapították 1869-ben. (Igazgatónője az akkor már jelentős nőnevelői és igazgatói tapasztalatokkal rendelkező Zirzen Janka volt.) Ezt követték további intézetalapítások Kolozsvárott (1870), Pozsonyban (1871), Szabadkán (1871) és Győrött (1875). A budapesti V. kerületi állami tanítónőképző intézet, amely a volt Erzsébet nőiskola nyomdokaiba lépett, 1875-ben nyílt meg. Ezt később fokozatosan nevelőnőképző intézetté alakították át. Állami tanítónőképző intézetet létesített még a kormányzat Eperjesen (1899) és Sepsiszentgyörgyön (1900). Az első világháború végéig tehát 8 állami tanítónőképző intézetet létesítettek az országban. Emellett 22 római katolikus, 2 görög katolikus, 2 görögkeleti, 5 református és 2 evangélikus tanítónőképző intézet alapítására is sor került. Ezekhez társult még néhány magánkézben levő és különféle társulatok („egyletek”) által fenntartott intézet, mint például az Országos Nőképző Egyesület (ONE) budapesti tanítóképző intézete (1894) és a Fröbel Nőegylet képzője (1903).        

A hazai tanítónőképző intézetek vonzereje 1868-tól kezdve a nyolcvanas évek elejéig egyre nőtt. 1868-ban még csak 101 leány járt ilyen középfokú iskolába, de számuk 1878-ban már 1220-ra emelkedett. A további gyors létszámnövekedésnek az a miniszteri rendelet vetett gátat, amely megszigorította az intézetekbe való bejutás felvételit. A korlátozások oka egyrészt az volt, hogy a kultuszkormányzat soknak tartotta a kiképzett tanítótők számát, másrészt pedig tartottak attól, hogy a szülők jelentős része ezt az iskolát a pusztán egyfajta lánynevelő intézetnek tekinti. Ezért előírták, hogy a végzett tanítónőknek öt esztendeig a pedagóguspályán kell dolgozniuk, ellenkező esetben vissza kell téríteniük az államnak az oktatásukra fordított költségeket.

A tanítónőképző intézet ennek ellenére igen népszerű iskolatípus maradt. Figyelemre méltó az elterjedésük gyors üteme: számuk 1894 és 1904 között 15-ről 34-re nőtt, holott ugyanezen időszak alatt a férfi tanítóképzők száma 52-ről 48-ra csökkent. A növendékek száma is dinamikusan gyarapodott: 1893-ban 1324, 1897-ben 2204, 1900-ban 3252, 1903-ban 4194, 1915-ben 5286, 1918-ban pedig 6838 leány járt ezekbe az intézetekbe. Létszámuk 1913-ban már meghaladta a férfi képzőkbe járókét: a tanítónőképzőknek ekkor már 4718 növendéke volt, a férfi tanítóképzőkbe pedig 4503 fő járt. (Kiss, 1929, 36-37.) 

* * *

Zirzen Janka (1824-1904) volt a budai tanítónőképző intézet első igazgatónője, akinek pályafutása jó példázza azt, hogy, milyen karrierlehetőségek álltak a 19. század második felében a tehetséges és törekvő leányok előtt. A kiváló képességekkel rendelkező nevelőnőből a magyar intézményes nőnevelés és tanítónőképzés egyik meghatározó egyénisége lett.         

Jászberényben született, kisbirtokos család gyermekeként. Édesanyja jól képzett bábaasszony volt, aki férje korai halála után nehéz anyagi körülmények közé került. Ennek ellenére mindent megtett egyetlen leánya színvonalas oktatásáért egy olyan korszakban, amikor az intézményes nőnevelés még egyáltalán nem volt mindenki számára magától értetődő. A fiatal lány Pesten majd Egerben tanult jó hírű nőnevelő intézetekben. Tanulmányai befejezése után, Jászberénybe visszatérve magán nőnevelő intézetet nyitott, amely kisebb megszakítással 1848-ig működött, amíg a szabadságharc vihara el nem sodorta. Ezt követően közel húsz évig nevelőnői állást vállalt különféle tehetős családoknál. Időközben újabb képesítésre tett szert: 1866 áprilisában az angolkisasszonyok pesti tanítónőképző intézetében kitűnő eredménnyel oklevelet szerzett. A rákövetkező évben Jászberény magisztrátusa a felső elemi leányiskola tanítónőjévé választotta, de ezt a munkát nem végezhette sokáig. A népoktatási törvény elfogadása után ugyanis Eötvös József kultuszminiszter kinevezte az újonnan létesített budai állami tanítónőképző intézet igazgatónőjévé. Áldozatos szervezőmunkájának köszönhetően az intézetet hamar lendületes fejlődésnek indult. 

A népoktatási törvény a 10-16 éves fiúk, illetve a 10-14 éves korú lányok számára – a népiskola egyik lehetséges folytatásaként – polgári iskolát létesített. A polgári iskolai tanítónők képzése céljából Eötvös utódja, Trefort Ágoston kultuszminiszter 1873-ban a budai tanítónőképző keretei között polgári iskolai tanítónőképző intézetet létesítését határozta el. Ennek megszervezésével szintén Zirzen Jankát bízta meg a miniszter. Az igazgatónőnek számos teendője mellett arra futotta az idejéből, hogy nagyszabású kétkötetes kézimunka tankönyvet jelentessen meg német és francia nyelvű magyarázatokkal, amely mű külföldön is elismerésre lelt. 1875-ben megvált a budai képzőtől és átkerült a pesti VI. kerületi Sugár úti tanítónőképző élére. A polgári iskolai tanítónőképző intézet és a hozzá kapcsolódó leánypolgári iskola is ezen az új helyén folytatta tevékenységét.^[2]

 

30. Tornaóra a Polgári Iskolai Tanítónőképző Intézetben, 1911

  

Zirzen Janka az elkövetkező években munkatársaival együtt több külföldi tanulmányúton vett részt, neves német intézetekben tanulmányozták a nőipari szakoktatás új eredményeit. Intézetében – az új elvárásoknak megfelelően – 1877-től már „ipartanítónők”, „házinevelőnők” és „tornatanítónők” képzése is folyt. Ugyanezen év novemberében Ferenc József király másfél órás látogatást tett a képzőben, és ezt követően az igazgatónőnek adományozza a nő számára adható legnagyobb kitüntetést, a koronás magyar érdemkeresztet. A század végére a Zirzen-intézet a hazai nőnevelés elismert központjává terebélyesedett. Egy olyan gondosan felépített komplexummá, amelyben megtalálhatók voltak a különböző fokozatú és profilú leányiskolák és tanítónőképző intézetek.  (Orosz, 1997, 688., Sáfrán, 1942.) 

* * *

A nők egyenjogúságát célul tűző mozgalmak a magasabb művelődés igényét is megfogalmazták a század második felében. Ezek az emancipációs törekvések – a fejlett nyugati és északi államokat követve – a magasabb műveltség megszerzésében látták a női egyenjogúság megszerzésének első és döntő lépését.

A népoktatási törvény – mint láttuk – a lányok számára új iskolatípusként polgári iskolát és tanítónőképző intézetet szervezett. A polgári leányiskola a kispolgári rétegek művelődési igényeit még ki tudta elégíteni, a középpolgárság, az „úri középosztály” leányainak szükségleteit viszont már nem, mivel tananyaga túlságosan a gyakorlati élethez kötődött, és hiányoztak belőle a magasabb műveltséget reprezentáló ismeretkörök.   

A probléma megoldása érdekében jelentős kezdeményezéseket tett az Országos Nőképző Egyesület (ONKE), amelyet Veres Pálné Beniczky Hermin (1815-1895) hozott létre 1868-ban. Kilencezer nő aláírásával petíciót nyújtottak be az országgyűlésnek, amelyben egy „országos női főtanoda” felállítását kérték. A sürgetett lépések az állam részéről egyre késlekedtek. Ezért azután az ügy iránt elkötelezett egyesület vette át a kezdeményezést.

Veres Pálné ösztönzésére Molnár Aladár (1839-1881) országgyűlési képviselő, a nőnevelés ügyének lelkes szószólója kidolgozta és Trefort Ágoston kultuszminiszternek előterjesztette egy új nőképző intézmény alapításának részletes tervezetét. Az állami hatévfolyamos felsőbb leányiskola 1875. október 25-én nyílt meg Budapesten. Az iskolába az elemi népiskola első négy osztályának elvégzése után felvételizhettek a leányok. Kétesztendős előkészítő tanfolyam után négy évfolyamos középiskolai tagozat következett. (1875-ben ez utóbbi is megnyílt, ide az elemi iskola 6. osztályát vagy a polgári iskola 2. osztályát végzett lányokat vettek fel.^[3]) A tantárgyak között három modern nyelv (német, angol és francia szerepelt. A „női egyéniséghez” illő tananyagban szerepelt egyebek között a kézimunka oktatása is. A felsőbb leányiskola érettségit nem adott, képzési célja a humán műveltségű családanya és feleség szerepkörre való felkészítés volt. 

Molnár Aladár a miniszternek írt előterjesztésében kijelenti, hogy „nem a nőemancipáció híve azon értelemben, hogy a nőknek joguk legyen mindazon munkákra, mindazon társadalmi állásra, melyet a férfiak elfoglalnak”. (Molnár Aladár, 1876, V.)  A nők és férfiak általa is feltételezett alkati különbsége – amelyet tényként fogad el – nem is tenné lehetővé a teljes egyenlőséget a társadalmi élet minden területén. Szerinte a nő és férfi képességei nem mennyiségileg különböznek egymástól, hanem minőségi eloszlásuk más: „… a két nem között levő különbséget nem abban látom, hogy a nőknél ugyanazon tehetségek kisebb mennyiségben s tökéletlenebb mérvben volnának meg, mint a férfiaknál, hanem abban, hogy ugyanazon általános emberi tulajdonok^[4] s tehetségek a nőben a női alkatnak megfelelőleg más és más módon fejlenek ki.” (Molnár, 1876, 28.) A nő nem tökéletlenebb a férfinál, csak más a fizikai és szellemi alkata, mint a férfié. Ezért az iskolai tanítás anyagának is ehhez az eltérő lelki alkathoz, a sajátos „női jelleghez” kell alkalmazkodnia. Mindemellett figyelembe kell venni a nők helyzetét a társadalomban, amelyhez majdan az iskolából kikerülő növendékeknek is alkalmazkodniuk kell.         

Fontos megemlítenünk, hogy ez az iskola csak nevében volt „felsőbb” ténylegesen középfokú, továbbtanulásra nem jogosító képzést nyújtott. A polgári leányiskolához képest a felsőbb leányiskola viszonylag lassan terjedt el: a századfordulós Budapesten két ilyen intézet működött, míg leánypolgáriból tíz. Négy évvel később ez utóbbiak száma tizennégyre emelkedett, de a Molnár Aladár-féle iskolatípusból továbbra is csak kettő működött.

Egyes források szerint a felsőbb leányiskolák színvonala már a század végére csökkenő tendenciát mutatott. Szuppán Vilmos (1854-1933) a Budapesti Felsőbb Leányiskola igazgatója 1896-ban, a Második Országos és Egyetemes Tanügyi Kongresszus nőnevelési szakosztályának ülésén arról panaszkodott, hogy az évek során csökkent a „tanerők kvalifikácziója” iránti követelmény, és így a tanároknak csak egy töredéke rendelkezik azzal a tudományos ismeretanyaggal, amelyre a tanítás során szükség volna. Ebben az időben a leányiskolák tanárai is elsősorban férfiak voltak, akiket azonban a gyakran változó körülmények, a kiforratlan felügyeleti rendszer és a viszonylag alacsony presztízs hamar elidegenített ettől az intézménytípustól. A nőtanárok azonban – egyetemi végzettség híján – ekkor még nem rendelkezhettek az elvárt színvonalú tudományos képzettséggel. (Lásd: Nagy-Beke-Kovács, 1898, 1192.)

A század végére még mindig hiányzott a női középiskola, amely az említett „úri középosztály” leányai előtt megnyithatta volna az utat az érettségihez kötött értelmiségi pályák és az egyetem felé. Ezt pedig mind az államigazgatás megnövekedett munkaerő-igénye, mind pedig a megélhetési viszonyok nehezülése egyre jobban sürgette.

Az igény kielégítését ekkor már a kultuszkormányzat is segítette. 1895. december 15-én Wlassics Gyula miniszter rendeletet adott ki, amelyben engedélyezte a leányok magán-érettségi vizsgára bocsátását az ország valamennyi fiúk számára rendszeresített középiskolájában. Mindemellett a leányok a polgári iskolából vagy a felsőbb leányiskolából a középiskolába is átléphetnek – magántanulóként. A miniszteri rendelet hatása nem maradt el: egyre több leány iratkozott be ilyen minőségben a fiú-középiskolákba. Több helyen a fiúgimnáziumhoz vagy a felsőbb leányiskolához csatolt gimnáziumi tanfolyamot szerveztek számukra.

Megérett a helyzet az új iskolatípus létrehozására. ONKE időközben bizottságot hozott létre a leánygimnázium megszervezésére. (E bizottság soraiban olyan neves személyiségek működtek együtt, mint a kezdeményező Hampelné Pulszky Polixénia, György Aladár, Beöthy Zsolt, Alexander Bernát, Beke Manó, Kiss Áron és Nagy László.)

Az ONKE törekvéseinek eredményeként Veres Pálné – már 1869-ben megnyílt –leánynevelő intézetének keretei között 1896. október 2-án megalapították az első hazai nyilvánossági joggal felruházott leánygimnáziumot.^[5] Az első és az ötödik osztályba vettek föl leányokat, így az első leányosztály már 1900-ban érettségizhetett. Az iskola tanterve a fiúgimnáziumok tantervét vette alapul, de gondot fordítottak arra, hogy érvényesüljön a „női jelleg”. A leányok nem tanultak görögöt – pótlására az ókori irodalmat vezették be – latin csak az ötödik osztálytól kezdve szerepel, a női jelleget pedig a rajz, az ének és a női kézimunka biztosította. Ez az iskola már érettségi bizonyítványt is kiadhatott, amelynek birtokában a leányok tovább léphettek a felsőoktatás felé.

 

31. Veres Pálné

 

Az érettségivel záruló, továbbtanulásra felkészítő leányközépiskola megteremtésének egy másik kísérlete zajlott a budapesti VI. kerületi felsőbb leányiskolában. Ennek szervezetét 1897-től kezdték el átalakítani: az alapozást jelentő I-IV. osztály után kettévált a tanulók útja. Választhatták az V-VI. osztályból álló, két évfolyamos felsőbb leányiskolai tagozatot, vagy pedig a fokozatosan kiépülő gimnáziumi  tagozaton tanultak tovább. Ez utóbbi vezetett a felsőoktatás felé. Vidéken e két minta alapján alakultak ki sajátos változataikban az első leánygimnáziumok. (Mészáros, 1995, 51-52.) 

* * * 

A nők felsőfokú iskoláztatása terén az áttörés Wlassics Gyula kultuszminisztersége idején következett be. Az 1895. november 18-én a király által jóváhagyott miniszteri rendelet megnyitotta az egyetemek bölcsészeti és orvosi karát, valamint az egyetemi gyógyszerészi tanfolyamot a nők előtt.^[6] 

Wlassics Gyula a képviselőház 1896. február 8-i ülésen a következőképpen foglalt állást a nők felsőfokú tanulmányaival kapcsolatosan: „Azt tartottam ugyanis helytelennek és méltánytalannak, hogy a nőket in principio^[7] zárjuk ki a tudományos pályára bocsátásból s azt mondjuk, hogy a nő a tudományos pályára in principio nem való. Ezt igazán méltánytalannak tartom […] az volt a czélom, az arra való és képes nő ne legyen kizárva a tudományos pályától. […] De világosan megmondtam én is, hogy a nő igazi hivatását a családban találom, de azért nem akarom elzárni azt, aki családhoz nem juthat, de különben szellemi képességei arra neki ezt a jogot valóban megadják, hogy tudományosan kiképezze magát s magának állást biztosítson. Ez volt az alapelv, a vezérgondolat; és ily mérsékelt végrehajtása ezen nagy és elismerem, merész eszmének azt hiszem csak előnyére fog válni a magyar közművelődés ügyének.” (Közli: Mann, 2005, 47.) 

A fejlődés meg-megtorpanó és ellentmondásos folyamatára jellemző, hogy a kultuszminiszer, aki a tradicionális nőkép híve volt és a nőt családon belül látta szívesen, mégis kiállt a megfelelő képességekkel rendelkező egyedülálló nők korlátozás nélküli felsőfokú tanulmányai mellett: meg kívánta nyitni előttük a tudományegyetemek összes világi fakultását, és a műegyetemet is. Ferenc József azonban – akinek a rendelet tervezetét fel kellett terjeszteni jóváhagyásra – csak a fentebb említett karokra való felvételt engedélyezte a nők számára. (Ladányi, 1996)

Magyarországon az első rendes nőhallgató, aki az 1895/96-os tanév második félévében iratkozott be a budapesti tudományegyetemre, Glücklich Vilma felsőbb leányiskolai tanítónő volt. Ő a bölcsészettudományi karon kezdte el tanulmányait matematika-fizika szakon.^[8] Az orvosi karra az 1896/97-es, a gyógyszerészeti tanfolyamra pedig az 1903/4-es tanévtől kezdve kerültek be nők.  (Müller, 2001.) 

* * *

A rendelet megteremtette a jogi feltételeit a nők külföldön szerzett diplomája honosításának is. Így tehette le végre – tizenöt év késedelemmel – az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma (1847-1922) is a korábban már Svájcban megszerzett orvosi diplomájának magyarországi elismeréséhez szükséges szigorlatot.

32. Hugonnai Vilma

          

A zürichi egyetem 1864-ben nyitotta meg kapuit a nők előtt. A fiatal Hugonnai Vilma grófnő, aki már gyerekkora óta – lány létére – orvos szeretett volna lenni, hosszú harc után elérte, hogy itt tanulhasson. Az orvosi karán végzett, és itt védte meg disszertációját 1879-ben. Hazatérte után, egy évvel később hiába kérte Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi minisztertől annak hivatalos honosítását. Az egyetemi tanulmányokhoz itthon szükséges érettségi vizsgát magánúton 1881-ben letehette, de már megszerzett diplomájának magyarországi elismerésével a Trefort miniszter nem akart precedenst teremteni más tanult nők számára.^[9] A grófnő felségfolyamodvánnyal élt, és a Ferenc József jóindulatát szimbolizáló kézjegyet már megkapta. A minisztérium azonban akkor még meggyőzte az uralkodót arról, hogy a grófnő példája veszélyes lenne, mert „illedelembe és közerkölcsiségbe ütközik”, és támogatás esetén a példa más nőket is hasonló rendellenes eljárásra késztetne.

Hugonnai Vilma bábaként helyezkedett el, mivel elvált asszonyként saját magának kellett eltartania családját. Problémája lassanként az egész tanulni vágyó nőtársadalom közös ügyének szimbólumává nőtt. Ügyét támogatatva egyre erőteljesebben léptek fel a különböző társadalmi szervezetek, például a nőképzés fejlesztéséért küzdő tanítónő-egyesületek.

A társadalmi nyomás hatására 1895 novemberében Wlassics Gyula kultuszminiszter kiadta a fentebb már említett – akkor már a király által is megerősített – rendeletet, amelynek értelmében Magyarországon a nők bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészi pályára léphettek. Hugonnai Vilmának így lehetősége nyílt, hogy letegye az orvosi szigorlatot. Magyar oklevelét 1897-ben kapta meg. Orvosi praxisát csak ezután kezdhette el: szegény betegek gyógyításával foglalkozott, egészségügyi felvilágosító munkát végzett, szakkönyveket fordított. Az első világháború idején katonaorvosi munkát végzett több orvosnő társával. A háborús évek bizonyították be igazán az ápolónők és orvosnők fronton végzett munkájának elengedhetetlen szükségességét. Hugonnai Vilma időközben bekapcsolódott a női egyenjogúságért folytatott politikai küzdelmekbe, többször reagált hírlapi cikkeiben azokra a támadásokra, amelyek a nők egyetemi tanulmányának létjogosultságát kérdőjelezték meg. (Kapronczay, 1997, 3060-3061.) 

* * * 

A nőhallgatók megjelenése a magyar egyetemen kétségkívül jelentős eredmény volt, amelynek okai között a magyarországi nőmozgalmak erősödését, a liberális gondolkodásmód térhódítását és a külföldi példák hatását egyaránt kereshetjük. A fejlődés e téren azonban korántsem volt töretlen és ellentmondásmentes. Ezt több tény jelzi. Egyrészt az, hogy a bölcsészeti, orvosi és gyógyszerészeti karokon kívül a századfordulón más kar még nem vett fel nőhallgatókat. A jogi karok és a budapesti Műegyetem például továbbra is elzárkóztak a nők oktatása elől. Másrészt az is az emancipáció viszonylagosságát mutatja, hogy egyetemi továbbtanulási szándéka esetén minden egyes leánynak a vallás- és közoktatási miniszter engedélyét kellett kérnie (!). (Kéri, 1996) Harmadrészt ehhez társult a századelőn egy további szigorítás: Berzeviczy Albert kultuszminiszter 1904-ben előírta, hogy csak a jeles érettségi eredménnyel rendelkező nők fordulhatnak hozzá felvételi kérelemmel.^[10]

A nőhallgatók arányának növekedése a magyar egyetemeken^[11] e rendelet hatására veszített a kezdeti lendületből. A budapesti tudományegyetemen a 1913/14-es tanév második felében arányuk elérte a 7,5%-ot. Ekkor az egyetemnek összesen 564 nőhallgatója volt, akik jobbára tisztviselő-értelmiségi családból származtak. (Müller, 2001, 203-204.)