9.3.6. Viták a nők neveléséről, iskoláztatásáról
A nőnevelés kérdéseivel foglalkozó publikációk száma Magyarországon is jelentősen megszaporodott a 19. század második felére. Az írások megjelenésének a legkülönbözőbb folyóiratok adtak helyet a szélesebb olvasóközönségnek szánt hetilapoktól kezdve (mint például a Családi Kör), a pedagógusoknak szánt újságokig és periodikákig (pl. Magyar Paedagogia). A sajtótermékekben tolmácsolt vélemények tág horizonton helyezkedtek el a mozogtak szélsőségesen antifeminista megnyilvánulásoktól a teljes mértékű nőemancipáció szükségességének hirdetéséig.
Érdekes pálfordulás zajlott le például az 1860-ban alapított Családi Kör hangvételében. Szerkesztőnője Szegfi Mórné Kanya Emília – aki első volt nálunk a maga nemében – a lap indulásakor még konzervatív nézeteket fogalmazott meg e témában: a nők „nemesítsék az erkölcsöket”, „szelídítsék az emberiséget”. Az újság ekkor még a reformkor íróinak „honleányi” eszményét és nőnevelési programját elevenítették fel. Később azonban a főszerkesztő álláspontja gyökeresen megváltozott, és a lap csatlakozott a nőmozgalom népszerűsítőinek táborához, sőt 1864-ban a Pesti Nőegylet hivatalos sajtóorgánuma lett. Ettől fogva egyre többször foglalkoztak az itt publikáló szerzők a külföldi nőmozgalmakkal, a nők társadalmi szerepének átformálódásával, művelődési lehetőségeik szűkösségével. (Orosz, 1962, 150-151.)
* * *
A 19. század kedvelt műfaja volt az a moralizáló hangvételű nevelési esszé, amelyben a pedagógia kérdései iránt érdeklődő szerzők – legtöbbször gyakorló pedagógusok – a fiúk és a leányok társadalmi helyzetéről, a rájuk leselkedő erkölcsi veszélyekről és helyes nevelésükről-oktatásukról fejtették ki véleményüket viszonylag kötetlen értekező stílusban.
Ebbe a körbe tartozott Tóth Pál „leánynöveldei igazgató” kis könyvecskéje is, amely „Leányaink és jövőjök” címmel jelent meg 1881-ben. Az nevelési esszé minden megállapítása abból az előfeltevésből indul ki, hogy a férfi és női nem fizikailag, lelkileg és szellemileg egymástól teljesen eltér.
A romlott korszellemnek, a megélhetésért vívott harc kényszerének tudja be a szerző azt a tényt, hogy a nők már nem a testi-lelki konstitúciójuknak megfelelő foglalatosságot végzik: „A két nem közötti munka el van osztva és csak a férfi durvasága, vagy gyávasága okozza, hogy a női nem, a művelt világ szégyenére, a kor elkorcsosulásának bizonyságára, a házi tűzhelytől elűzetett s oly munkára szoríttatott, melyben nem gyenge neméhez illően kell a lételért küzdeni.” (Tóth, 1881, 9.)
Pedig a különbözőségek szemmel láthatók: „A férfi csontjai, izmai kemény munkára hivatvák; testének egész szerkezete szilárd, mint a tengeri hajó, amely arra hivatott, hogy a világtenger viharjaival küzdjön; összehasonlitva a könnyü, csinos folyami sajkával, amely békés vizeket szeldel át.” (Tóth, 1881, 9-10.) A pedagógus szerző hosszasan elemzi a férfi és női test közötti különbségeket, nem feledkezve meg arról sem, hogy kitérjen a két nem átlagos fejformája és agytömegének jellemző különbségére: „A férfi fejalkotása az értelemfejlést segitit elő túlnyomólag; a nő magasabb koponyája élénk képzelődés székhelye. A nők … költőkkel és művészekkel különösen rokonszenveznek; ez utóbbiaknak fejképzésök a női fejhez való nagy hasonlóságra mutat. Férfias szellemű nők, legtöbbször erős vonalakban rajzolt alkotású fejet mutatnak.” (Tóth, 1881, 10.) A szerző nemcsak a férfi és női fejforma eltéréseiből von le messzemenő következtetéseket a két nem eltérő karakterológiai sajátosságaira vonatkozóan, hanem az eltérő kézformából is: „Durva női kéz legtöbbször férfias, gyakran gyűlöletes jellemet árul el. […] A női kéz mindenesetre a legmeggyőzőbb bizonyságát nyújtja nekünk, hogy a nő mily állást foglal el a világban és mily foglalatosságnak kell szentelnie életét? Karidegei puha párnák, karjai magok természetes bölcsőt képeznek, melyekre a kisdedet fölvegye, melyeken azt elringassa s az ártatlan kisded teljes békét talál.” (Tóth, 1881,11-12. Kiemelés: PB)
Látható tehát, hogy a pedagógus szerző a társadalmi státuszt, a nemi szerepet is meghatározó kulcsfontosságú tényezőként fogja föl a két nem testalkatának jellemzően eltérő vonásait. Ezek után nem meglepő, hogy a lányok és a fiúk természete, érdeklődése között gyökeres eltéréseket fedez fel: „A két nem közötti szellemi különbség már gyermekkorban nyilvánul, s egymás mellett futva, az egész életen keresztül tart. Már a leány első tekintete szeretet és gyöngédség, a fiúé kérdés és vizsgálódás. … Ha a kis fiú az udvaron, a kertben, a földön, a porban ás, váj, fával kalapácsol és épít, kutyát vagy kis kecskét segit a kocsiba fogni: megvan a lánykának is kedvenc játékeszköze: a buba, melyet mos és öltöztet, csókol, hordoz és fektet.” (Tóth, 1881, 16.)
A két nem testi-lelki sajátosságai között olyan mérvű különbségeket tételez fel Tóth Pál, amelyek alapján a női és a férfi társadalmi szerepeket eleve elrendeltnek, változtathatatlannak látja. A nő lételeme a család, ő a „ház világának csendes kormányzója, […] rá esik a nevelés főfeledadta; ő teremti a phizikai, úgy mint a szellemi légkört, melyben a gyermekek felnőnek…” Az ősi női szerepet fogalmazza meg újra a szerző, miszerint az asszony elsődleges feladata a család belső harmóniájának megteremtése és őrzése. Ez a munka, a „házi kör […] a nőt egészen igénybe veszi […] sehová nem tartozik annyira, különösen a nyilvános életre nincs hivatva”. (Tóth, 1881, 27. 28. kiemelés: PB) Ha viszont kilép a számára ősidőktől fogva rendeltetett élettérből, azzal elveszíti nőiességét: „Mihelyt a nő a ház légkörét elhagyja, hogy a nyilvános életben szerepeljen, súlypontja meg van háboritva. A tulajdonságokból, melyek a nőt nővé alkotják, megfosztatik, emelkedett szép alakját elveszti; s minden ereje megfeszítésének dacára mégis s férfit nem pótolhatja.” (Tóth, 1881, 30-31.)
A szerzőnek az antik római anyaság-eszményére emlékeztető nőképéből egyértelműen adódik a nőnevelés feladata is: fel kell készíteni a leányokat a családi életre, s az e körben betöltendő, magasztos értékekkel felruházott édesanyai szerepre: „Ha a jelenkor nőjének életében szomorút látunk, ez által csak arra vagyunk utalva, hogy neki legigazibb, valódi lényét visszaadjuk. Adjuk vissza az edénynek isteni tartalmát, annak magasságát és szépségét. Alakítsuk őt egy tiszta tükörképpé, mely előtt az elfajult férfi szégyenelje el magát s melyet a jobb okkal beszül és imád. Tudjuk, hogy minden nevelés csak úgy ér valamit, ha az életre vonatkozik. Neveljünk az életnek! Képezzünk házi nőket és anyákat!” (Tóth, 1881, 94-95.)
Tóth Pál tanácsadó könyvecskéjében a klasszikus nőideál éled újjá. Szinte felmagasztalja, piedesztálra emeli, a lovagi nőeszményre emlékeztető erkölcsi értékekkel ruházza fel a nőt, aki feleségként és édesanyaként éli le életét családja körében, és minden igyekezetével arra törekszik, hogy e család belső nyugalmát, kiegyensúlyozott harmóniáját megteremtse és megőrizze. A számára rendeltetett szűk körből kilépni vágyó, önállósulást kereső dolgozó nő szerepe nem illik bele ebbe a képbe. A századforduló utáni évtizedek azonban új kihívások elé állítják a nőket Magyarországon is: egyre többen kényszerülnek arra, hogy a férfiakhoz hasonlóan – önálló keresetre szorulva – részt vegyenek az „élet küzdelmeiben”.
* * *
Tóth Pál lánynöveldei igazgató nőképe és nőnevelésről alkotott felfogása egyáltalán nem volt egyedülálló a 19. század végének Magyarországán. Éppen ellenkezőleg!
A Magyar Paedagogia – ekkor még a Magyar Paedagogiai Társaság hivatalos lapja – már az 1892. évi első évfolyamától kezdve tág teret szentelt a leányok középfokú oktatásával foglalkozó írásoknak. Geőcze Sarolta, komáromi polgári leányiskolai igazgató írásában hitet tesz a tradicionális felfogás igazsága mellett, miszerint „a nőnek helye a családi kör, birodalma a házi tűzhely”. Véleményének így ad további nyomatékot: „Ez ellen az igazság ellen támadni eszem ágában sincs. A természet, maga Isten rendelte azt így és mondhatom, hogy nincs nő a ki ezen körön túllépve, boldog lehetne.” (Geőcze, 1892, 214.) Mindazonáltal a nők viszonylag magasabb szintű képzését szükségesnek tartja. A polgári iskola helyett a hatosztályos felsőbb leányiskolát részesíti előnyben „női hivatásra előkészítő” tantárgyakkal (pl. lélektan, neveléstan, egészségtan) és a „női jellemet fejlesztő” kurzusokkal (pl. esztétika és irodalom).
Pestalozzira hivatkozva hangoztatja értekezésében Galauner Lujza, hogy az „anya a legtermészetesebb nevelő”. Egyáltalán nem pártolja, hogy a tehetősebb családokból való leányok állást vállaljanak. Az óvónői, tanítónői képzettség célja sem a kenyérkereset, hanem „a szorgalmas leány” tudásszomjának kielégítése. A neveléstani ismereteket ne kisdedóvóban vagy az iskolában alkalmazza a leány, hanem saját gyermekeinek nevelésére készüljön. (Galauner, 1894, 170-171.)
„Leányaink neveléséről és oktatásáról” címmel nagyobb terjedelmű dolgozatot tett közzé a lapban Kerékgyártó Elek. (Kerékgyártó, 1895, 11-30.) A női léleknek a férfiétól gyökeresen eltérő mivoltát alapigazságként kezelve óva int a leányok túlzott szellemi igénybevételétől. A felsőbb leányiskolák tantervét bírálva jegyzi meg, hogy az ott elsajátítandó tananyag jóval több, „mintsem azt a kiszabott idő alatt a női természetnek sajátlagosságához mérten s a családi élet követelményei szerint alaposan feldolgozhatnók”. (Kerékgyártó, 1895, 19.) A női léleknek éppen erre a „sajátlagosságára” hivatkozva jelenti ki, hogy a nőiskolák legelső célja a nevelés. A leányok tudásszomjának kielégítésével csínján kell bánni, mert az veszélyes is lehet. Ha a nevelő nem ügyel, „különösen gyorsan kifejlődhet […] a tudományosság iránt való czéltalan epekedés”. (Kerékgyártó, 1895, 22.) Egyébként is felesleges a leányokat elvont ismeretekkel fárasztani, hiszen azok nem járulnak hozzá az „otthon iránti szeretet és házias viselkedés tökéletesbítéséhez”. A leányok nevelésére vonatkozó ars poeticáját a szerző a következőképpen foglalja össze: „A női élethivatásnak általában nincs szüksége a mélyenjáró tudományokra, nálunk pedig kárbaveszett tőkegyűjtési kisérletezés. Mindenütt a világon, a mi szerény viszonyaink közepett pedig kiválóan, a nőnek inkább felvilágosult elmére, tiszta áttekintésre s helyesen itélni tudásra van szüksége. Egyszersmind szüksége van szeretetre, fogékonyságra minden iránt, ami szép, jó és igaz.” (Kerékgyártó, 1895, 23.)
Ugyanezt a véleményt képviseli az 1896-ban megrendezett nevelésügyi kongresszus nőnevelési szakosztályának ülésén Szuppán Vilmos: „A nő-emanczipáczió legtúlzóbb apostolai sem tagadhatják azt, hogy a nő természetes hivatását a családi életben kell keresni.” (Nagy-Beke-Kovács, 1898, 1184.) Erre alapozza következtetését, miszerint fölösleges lenne a lányok számára gimnáziumot alapítani. Nemcsak szervezetük gyöngébb a fiúkénál, hanem olyan pályával kecsegtetnénk őket, „melyen csak kis számú fényes tehetségű növendék képes eljutni a kitűzött czélhoz, a nagy tömeg ellenben oly csonka képzést nyerne, a mely nem felel meg természetes rendeltetésének.” (Nagy-Beke-Kovács, 1898, 1185-1186.)
A női nem természetes rendeltetésére történő hivatkozás tehát vissza-visszatérő toposzként válik szerves részévé a férfiakéval egyenrangú (paritásos) nőnevelés nagyszámú magyarországi ellenzőjének gondolkodásmódjában. Ezek a szerzők szívesen utalnak Pestalozzira, amikor a nő helyét a családon belüli életre korlátozzák, de emellett nem győzik hangsúlyozni a családanyák közösséget összetartó és gyermeknevelő szerepének kiemelkedő fontosságát.
* * *
A nő-vita közérdeklődésre számot tartó témakörei a századforduló környékén már a nők egyetemi tanulmányainak kérdésével is bővültek. 1907 januárjában egy nagy port felkavaró felszólalás hangzott el az országgyűlésben: Kmety Károly képviselő, a budapesti egyetem jogászprofesszora kifejtette, hogy nem liberalizmusnak, hanem egyenesen vandalizmusnak tarja azt, hogy a nők egyáltalán egyetemi tanulmányokat folytathatnak. Javasolta, hogy szüntessék meg, vagy legalábbis korlátozzák jelentősen a nők egyetemi felvételét. Véleménye szerint ugyanis „a házias nő angyal, a művelt nő szörnyeteg”.
A felszólalás hatására élénk és érzelmektől sem mentes vita bontakozott ki a nők egyetemjárásáról. Kmety Károly antifeminista kirohanása különösen erőteljes visszhangra lelt a kolozsvári egyetem hallgatói és professzorai körében. Az orvosi kar hallgatónői nyílt levélben fejtették ki véleményüket, miszerint, ha a nők százezrei dolgozhatnak, akkor a művelődéshez is joguk van. Kosutány Ignác kolozsvári jogászprofesszor az Erdélyi Hírlap hasábjain biztosította a közvéleményt, hogy a kolozsvári egyetem „az ő nőhallgatóit mindig szeretettel fogja fogadni”. Statisztikai adatokra hivatkozva érvelt amellett, hogy a nőknek lehetővé kell tenni a tudományos pályákra való belépést, mivel sok tízezrüknek nincs esélyük arra, hogy a férjük eltartsa őket.” (Kéri, 1996, 101.) A vita hevessége is jelzi, hogy a nők egyetemjárásának kérdése megosztotta a közvéleményt. A támogatók köre egyre bővült, ám ennek ellenére a lányok egyetemre való bejutását még évtizedekig különböző korlátozások nehezítették.